– Szabad lesz nagysádtoknál búcsulátogatásomat tennem délután? kérdé
Elemér, midőn a hölgyek lakásának ajtajáig értek.
– Nem, nem! sietett anyját megelőzni a kis leány. Semmi szükségem sincs
ma délután önre. A ma esteli tánczhoz való ruhámat kell elkészítenem;
magam vagyok a szobaleányom s nem szeretem, ha a szobaleányom
látogatásokat fogad el, mikor a ruhámat kell vasalnia. Majd elmondhatja
ön a tánczestélyen, a mit akar. Adieu!
Azzal beröppent az ajtóból, könyeden, mint egy zerge, a ki szökellve
jár, mert lépni még nehezére esik.
Elemér úrfi pedig homlokára nyomta árvalányhajas süvegét, s előre lógó
fejjel ment vissza azon az úton, a melyen idáig jött, és gondolt magában
ilyenformát:
– Nem fogsz te kis leány arra az estélyre elmenni, a melyre készülsz: s
nem foglak én téged látni talán soha az életben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Vizit van odabenn! súgá a cseléd a hazaérkezőknek, a mint a konyhába
léptek. (Mert kisvárosi lakásoknál szabályszerüen a konyhán keresztül
van a bejárás.)
– Kicsoda?
– Dánváryné.
– Jaj! monda az asszonyság.
A kisasszony pedig semmit sem szólott, hanem menekült a hátulsó szobába.
– Itt kínozza már a ténsurat egy óra óta, monda a cseléd; – az ezóta
megőszült vele.
Dánváryné asszonyság, ki odabenn várt az érkezőkre, azzal a speczialis
tulajdonnal birt, hogy mindent tudott, a mi a városban történik, és a
mit nem tudott, annak addig járt utána, mig meg nem tudta.
Különben optikai feltünésére nézve nagy helyet foglalt el a világban
mind termetével, mind krinolinjával, s a mi helyet el nem foglalhatott
belőle, azt igyekezett kitelhető messzeségben pézsmaszaggal eltölteni;
különben a legdebreczeniebb főkötő volt a fején.
– Csak hogy jösz már, édes kedves! sipákolt a tisztelt delnő, a mint
Világosiné az ajtón belépett, s azzal a két asszonyság összecsókolódott,
erősen ügyelve, hogy a mindenféle rezgő tűikkel egymás szemeit ki ne
szúrják. – Már legalább egy órája ülök itten, rátok várva és lopva
kedves férjednek a drága idejét; a mi ugyan nekem csak egy percznek
tetszik oly kellemes társalgásban (megjegyzendő, hogy soha sem engedett
mást szóhoz jutni), de neki, tudom, hogy oly drága minden pillanata, oly
terhes hivatalban, kivált most, hogy az egész vármegye pere, irománya
mind az ő vállán maradt, úgyszólván most ő maga egyedül az egész
vármegye. A közgyülés azt határozta, hogy a levéltárnok helyén maradjon.
Most minden hajdúval ön rendelkezik, úgy-e bár?
– Nem! A kormánybiztos! – felelt Világosi.
– Ah! a kormánybiztos? és szót fogadnak neki? Elismerik? Nem dobják oda
a szeme közé, ha valamit parancsol? Jaj, ha én férfi volnék! No iszen,
ha mi ránk asszonyokra volna bizva az ország sorsa, tudom Istenem, hogy
meggyülne a baja velünk a kormánynak. – De hát a férfiak, azok nagyon is
szelidek. Olyan nagy heczczem volt, de olyan nagy heczczem épen ma az én
Gyurkámmal otthon: a miatt, hogy a ma esteli bálra való meghivásra mit
válaszoljunk. Tudod, édesem, épen azért jöttem hozzátok, hogy hát ti mit
szóltok hozzá? A kormánybiztos ma estére bált ad, ugyanabban a
megye-teremben, a honnan a megyét épen most kikergette; a város és
vármegye minden notabilitása kapott tőle meghivókat. Hallom, hogy igen
sokan visszaküldték. Férjem is kapott, azaz hogy egész családunkra szól.
No, én a fölött nagyon sokat veszekedtem Gyurival: «Mit gondolsz, Gyuri
te! hogy én ma ott tánczoljak, a hol mult héten még a szózatot
segítettem énekelni, hogy én a kormánybiztos feleségének pukkedlizzak?»
de a Gyuri, a milyen tutyi-mutyi ember, csak azt vitatta, hogy nehéz az
ilyen nagy embernek a meghivását visszautasítani, s aztán utoljára is
azzal nem kötelezte le az ember neki testét-lelkét, ha egy csésze
fagylaltját elfogyasztotta. De hát már most mit szóltok ti ehhez: megy,
vagy nem megy az ember?
– Mondtam már, kedves komámasszony, szólt Világosi, hogy minden ember
azt cselekszi, a mit legjobbnak lát.
– No csak ne szóljon, kedves koma! én a Jusztikámtól akarom megtudni,
hogy mi az ő véleménye? Ebben nekünk asszonyoknak van a leghelyesebb
tapintatunk.
– Én azt mondom neked, felelt Világosiné, hogy «ti» fogadjátok el a
meghivást és menjetek el.
– Hiszen te nem is mondhatsz mást, igazad van. A komám még a vármegye
házánál van, neki helyben kell maradni. Nektek lehetetlen a
kormánybiztossal ujjat húzni. Aztán meg a kinek olyan szép serdülő
lánykája van, mint az én kis keresztleányom, annak bizony minden
alkalmat meg kell ragadni, hogy azt a világnak bemutathassa. De bizony
van is vele mit dicsekedni. No, nem a termetéről szólok, mert azt az
Isten adta neki, hanem azokról az ő szép tehetségeiről, a miket
csakugyan maga szorgalmával tökéletesített. Hiszen galambom, ez egy
csodagyerek! A vista elzongoráz egy egész opera-partiturát, a
legnehezebbet; mikor tánczol, minden ember csak őtet nézi: mert ahhoz
fogható bájt és kellemet már épen csak a tündéreknél lehet képzelni, de
valósággal azoknál sincs már több. És még lelkemadta, mikor a
gymnastikába járt, még ott is valamennyi férfi-gyerek elől elnyerte a
jutalmat; azt hinné az ember, hogy mindjárt eltörik, mikor ránéz, s úgy
tudta forgatni a legnehezebb ólombuzogányt, hogy egy férfi-suhancz sem
jobban; még azt mondják, a rapérral is tud bánni! Hát még a sok
nyelvismeret! Németül, francziául, angolul beszél. No az szép lesz, azt
mondják, hogy egy angol is lesz a mai bálban, no az csak Ilonkával fog
társaloghatni, az egész városban senki mással. Hanem titeket is
magasztalás illet érte, hogy olyan jó nevelést adtok neki. Nem
kiméltetek tőle semmi költséget; kedves komám éjt-napot egygyé tett,
hogy megkereshesse a sok tanitómesterre való költséget: az bizony
tinektek is nagy dicsőségetekre válik. Magatoktól megzsugorgattátok,
elvonulva éltetek, de most már meg is van a ti örömötök benne. – De hol
van az én kedves keresztleányom? Ah bizonyosan a ma esteli bálhoz való
öltözékét készíti; mert tudja ám az egész város… mit mondok? az egész
vármegye, hogy az én kis tündéri keresztleányom a milyen elegánsul lép
ki a világ elé, azt az elegántiát mind maga saját kezével varrja és
vasalja; nem vár szabótól, czifra mosónétól semmit. Így van jól! Úgy
neveltétek, hogy ha szegény ember veszi el, kész gazdasszonyt kap benne,
ha úr veszi el, elegáns úrnőt talál benne, a kivel ugyan felléphet a
világban. Add át neki, kedvesem, ezt az egy pár csókot. Isten áldjon meg
benneteket! Csókollak ezerszer! Pá, kedves! Jó étvágyat kivánok. Tehát
kedves komám uram, azt tanácsolja, hogy fogadjuk el a meghivást a mai
komisszáriusi bálba?
– Én nem tanácsoltam semmit! a feleségem mondta.
– No, alázatos szolgája, én már megyek; otthon el nem tudják gondolni,
hova maradtam, de mikor ilyen kedves társaságban olyan hirtelen eltelik
az embernek az ideje. Csókollak mindnyájatokat százezerszer,
milliomszor!
Végre csakugyan elment.
A férj és feleség, mikor egyedül maradtak, egy ideig némán néztek egymás
szeme közé, azután egymás karjába borultak, – és sírtak.
Miért?
Azt ők jól tudták.
Olyan becsületes, jó arcz volt mind a kettő. Nem szépség, de jó arcz. Az
a szép gyermek csak arról tanuskodik, hogy szülői nagyon szerették
egymást.
Mikor letörlék könyeiket, a férj azt kérdé nejétől:
– Tudod, miért volt ma itt ez az asszony?
– Azért, hogy megtudja előkészületeinkből, vajjon véglegesen lemondtál-e
te megyehivatalodról?
– És a mint lemondtam róla, az ő férje fog sietni üresen hagyott
székembe leülni.
– Azért mondtam neki, hogy ők csak fogadják el a kormánybiztos
meghivását.
– Most már hallgasd meg kedvesem, mit végeztem én a kormánybiztosnál.
A nő leült a pamlagra, s férjét odaölelte maga mellé.
– A kormánybiztos igen nyájasan fogadott; elmondá, hogy miért hivatott:
a mit én előre tudtam. Hogy mennyire szüksége lesz rám mind neki, mind a
közönségnek, hogy e fontos állomáson megmaradjak, melynek tizenkét év
óta minden részletét kiismertem. Mondtam neki, hogy tizenhat év óta
vagyok ott. Engem még az alkotmányos, régi világ hivott oda, s a később
jövők csak ott hagytak, mert szükségük volt rám; az újra átaludt rövid
alkotmányos nyáréjálom ismét népszavazattal erősített meg benne, hanem
most már elhagyom e helyet és nem maradok meg rajta. Kérdezte tőlem,
miért nem akarok hivatalomban maradni most, midőn mégis magyar
provisorium van, holott hivatalt viseltem a német provisorium alatt? Azt
feleltem neki: akkor szolgáltam, mert nem kérték a nemzet beleegyezését
az erőszak rendszerébe; most azonban a ki szolgálni fog, beleegyezik
abba, a mit nemzete ellen tesz; s itt nincs aztán indifferens helyzet.
Akkor csak a magam akarata rendelkezett velem, hogy ott legyek-e, vagy
ne legyek? most a nemzet akarata az, hogy távozzam, s én a nemzetnek
engedelmeskedem. Erre biztatni kezdett, hogy ne féljek semmi üldözéstől,
ha az ultrák bántanának, ő védelmezni fog, a henczegést majd
rendreutasítja. Ez a szó keserűvé tett. – Azt mondtam neki, hogy hiszek
oly időt bekövetkezni, a midőn ő nem lesz azon a helyen, a hol most van,
s akkor én ismét vissza fogok térni. – Azt hittem, e szóért ki fog űzni.
– Ellenkezőleg. Mikor oly vakmerő gorombaságot mondtam neki, megfogta
kezemet: kért, hogy ne nehezteljek, elhalmozott dicséretekkel; azt
mondá, hogy minden ember, az összes ügyvédi kar mellettem szól és
unszolja őt, hogy helyemen maradásra birjon, mert értelmes, szorgalmas,
pontos embernek tartanak, mert nem zsarolom az ügyfeleket; azok
érdekében maradjak, a kik szeretnek és becsülnek. – Szinte megingatott.
Végül azonban nyomatékúl azt is előhozta, hogy a leköszönt főispán úr,
Harter Nándor kiválóan ajánlott neki engemet. – Ez határozott. – «Most
már semmi esetre sem fogok hivatalomban maradni, uram!» – Jól mondtam-e?
Válasz helyett a nő keblére ölelé férjét és égő arczát arczához szorítá.
Miért égett az olyan nagyon?…
– Most tehát, édes feleségem, arról van szó, hogy újra kell kezdenünk az
életet. Mondtam ugyan, de magam nem hittem, hogy egy jobb idő fog jönni,
mely a mostani áldozatokért megfizet. Nem mondom, hogy megjutalmaz, csak
azt, hogy visszahelyez abba, a mit elvett. Én nem várok arra. Én ha
elmegyek, úgy elmegyek, hogy vissza nem jövök. Jól vagyok lakva a nagy
és kicsiny urak kegyelmével. Keresek olyan pályát, a hol nem kell
könyörögnöm senkitől, csak az egy Istentől: tőle sem mást, csak esőt és
napfényt. Megyek földmivelőnek. Itt van a Tisza mellett egy bérbeadandó
jószág, melyet a gazdasági felszereléssel együtt kivehetünk. A mi kis
megtakarított pénzünk van, az az előleges bérletre s a szükséges
beruházásokra elég. Te tudod, hogy becsülettel megszolgált fillérekből
gyűlt az össze, lehetetlen, hogy Isten áldása ne kövesse. Mit szólsz
ezekhez, édes feleségem? Még nem kötöttem meg semmit, még nem oldottam
fel semmit. Holnapig gondolkozhatunk rajta.
A nő letörlé könyeit s igyekezett hangjának nyugalmat adni.
– Minden úgy van jól, a hogy te elintézted. Én nyugodtan megyek veled
mindenüvé.
– Rólad meg voltam győződve. De hát szegény Ilonkám? Most tárult volna
fel előtte a világ, s most egyszerre be kell azt zárnom előtte. Vége
lesz mindennek, a miben oly gondtalanul neveltettük eddig. Következik az
egyhangú pusztai élet. Rá nézve temető az, a hová velünk jön.
– Szegény gyermek! Ma a tánczpróbáról Harter fia kisérte haza, mert
esett az eső; a mai tánczvigalom előkészületeiről beszéltek. Ha
valamiért örülök, hogy az elmarad, úgy ez az, hogy ezzel a fiúval nem
fog találkozni többé. Most báli öltözékét készíti szegény. Jer át hozzá
velem, ha te mondod meg neki, talán nem esik majd olyan nehezére.
Az apa és és anya átmentek a konyhán túli benyilóba, mely a gyermekek
szobája volt.
Még egy kis fiúk is volt, hat éves – és süketnéma.
A mint benyitotta Világosiné az ajtót, Ilonkát egy széken ülve találta,
ölében kis öcscsét tartva.
A szegény kis néma gyermek bámész figyelemmel nézett fel nénje arczába,
mig a lányka ujjbeszéddel betűket mutogatott neki.
– Te nem készülsz a mai bálba? kérdé tőle anyja.
– Oh! ma úgy szeretnék nem menni sehová. Nézd, megint rájött a szokott
baja; megint mindenütt kisérteteket lát; megint fut, sír és reszket,
fényes nappal is, hát még éjjel, mikor sötét lesz? Látod, nem nyugszik
meg máskép, csak ha ölembe veszem, s aztán ujjbeszéddel elmondom előtte
a miatyánkot: mikor oda érünk, hogy «ne vigy minket a kisértetbe!» akkor
megnyugszik és mosolyogni kezd; hanem nem birja megtartani fejében az
imádságot, s mikor el akarja mondani magában s aztán olyan helyre jut, a
mit elfelejtett, kétségbe van esve.
És azzal Ilonka elkezdé ujjbetükkel, a mi a némák beszéde, folytatni a
gyermek előtt az ima sorait; a gyermek utána csinálta kis kezeivel az
ujjbetüket, gyorsan ment az kettőjüknek, mint a játék; s egyszer aztán a
gyermek arczáról eltünt a félelmes kifejezés, kiderült sápadt tekintete,
s hálától ragyogva simult oda testvére arczához, átölelve nyakát
karjaival.
– Szegény Laczikám! Mit fogsz csinálni az éjjel, ha rosz nénédet nem
találod magad mellett? Rosz nénéd tánczolni megy, s téged itt hagy sirni
reggelig. A te rosz nénéd.
És azzal testvérkéjét odaölelte kebléhez, és megcsókolgatta. Csak úgy
hullottak könyei a gyermek szőke fürteire. Pedig szép kis fiú volt, mint
egy angyal, csak hogy nem tudott olyan szépen szólni, mint a hogy azok
tudnak.
Az apa odalépett hozzájok. Az anya nem tudott szólni.
– Kedves leányom! Tehát nem bánod, ha ma nem megyünk a tánczvigalomba?
A tekintet, melylyel a leány atyjára nézett s annak kezét ajkaihoz
vonta, megfelelt a kérdésre. Most az apa többet is mert mondani
leányának.
– Hát ahhoz mit szolnál, kedves leánykám, ha azt mondanám, hogy végképen
itt hagyjuk ezt a várost? Elmegyünk valamerre falura, vagy pusztára; és
ezentul falusi gazdák leszünk.
Ilonka ennél a szónál felugrott helyéről, megragadta atyja kezét,
összecsókolta azt, s aztán ismét feltekintett arczára, mintha azt
kérdezné, hogy nem tréfál-e?
– Igazán falura megyünk? Valamenyien? És örökre ott maradunk? Oh! kedves
atyám, milyen jó lesz ott nekünk.
A szegény kis néma szerette volna megtudni, hogy nénikéje minek örül
olyan nagyon? Ilonka sietett is neki azt megmagyarázni, de most már nem
a hosszadalmas ujjbeszéddel, nem azzal a saját gyorsirászatával a
némáknak, a min azok olyan sebesen el tudnak egymás közt társalogni.
Mutogatá neki, hogy elmennek mesze-mesze, kocsin ülve, ostorpattogással;
azután oly helyre fognak menni, a hol nagyszarvú tehenek, birkák, tyukok
lesznek; a hol etetni való kis galambok, házinyulak lesznek; a hol lesz
kis kert, a mibe virágokat fognak ültetni, gyomlálni, öntözni,
gyümölcsöt fáról leszedni; lesznek nagy szénaboglyák, a mikben kedvükre
lehet henteregni, és nagy térségek, a miken szabadon lehet majd
futkározni.
A kis néma mindezt megértette. Hogyan értette meg? Ez olyan titok, a mit
csak azok értenek meg, a kik ezt tanulmányozzák; s a mint nénje a
néma-beszédet folytatta, úgy derűlt fel utána lassankint, utoljára még
kaczagott is, azzal a zűrzavaros nevetéssel, a mivel a némák szokták
örömüket kifejezni. Kaczagott és nénjét is kényszerítette vele kaczagni.
A férj és nő egymás kezét szorítva állt e jelenet előtt. Az Isten mégis
szeret minket.
Világosi mindjárt ebéd után megirta lemondását, s nem is vitte azt
személyesen, hanem csak boritékban küldte el a kormánybiztosnak.
Ezzel betette háta mögött az ajtót.
Őt nem fogják többet a kegyelt személyek közt emlegetni.
Kicsiny ember volt; csekély esemény ez. Elmulása nem fog űrt hagyni sem
a társadalomban, sem a közigazgatásban. Majd elfeledik könnyen.
Hanem egy család tragoediájában ez a kezdőjelenet, s ki tudja, mi lesz
még ennek a vége?
A nagy emberek, ha nagyot buknak is, annál nagyobb lesz a hírük vele; az
apró embereket ki veendi számba?
Azok jönnek és elmulnak. Erősen, vagy gyáván viselik magukat, mindegy
az; s ha valaki jó- és balsorsukat följegyezte, ha erényeiket, ha
szerencsétlenségeiket számbavette, azt mondják rá: «poéta volt, nem kell
neki hinni!»
Másnap a lemondott levéltárnok családja már megkezdte a kiköltözést a
bérlett pusztára. Eladta a zongorát, a czifra butort és selyemruhát, a
hogy vette valaki.
Harmadnap annak a kövér asszonyságnak a férje már benn ült az elhagyott
levéltárnoki hivatalban.
És negyednap a tisztelt közönség olyan barátságosan látogatta az új
levéltárnokot a maga ügyes-bajos dolgában, mintha mindig ott lett volna.
A királyi biztosi bál is megtartatott a mondott estén. Úgy tudom
reggelig tánczoltak benne. Másnap ugyan minden ember, a ki ott tánczolt,
sietett kimagyarázni ismerőseinek a kényszerítő körülményeket, a mik
miatt kénytelen volt ott tánczolni, hanem azért mégis csak tánczolt.