Három nap múlva e gyülés után már olyan csendesség volt a mi kis
városunk utczáin, hogy azt is eseménynek lehetett nevezni, ha egy kis
leány ment végig az utczán, nemzeti színű szalagos pártával a fején.
Az igaz, hogy csinos kis leány. Karcsú, sugár termete alig tizennégy
éves kort árul el; nyilt, gyermeteg arcza maga is gyermeknek vallja még,
piros, egészséges arcz, tündöklő hajnalkaszínű kék szemekkel, finom kis
mosolygó szájjal, melynek szegleteiben dévaj hamiskodás leselkedik, s
tiszta derült homlokkal, mely az ártatlanság irástalan lapját tárja elé.
A fiatal lánykának minden mozdulata oly könnyű, oly ruganyos, hogy a kis
város hosszú utczáján végig lépdel a nélkül, hogy topánkája leghegyét is
besározná; pedig, mint elhihetjük, novemberben ezen utczán nagy művészet
kell hozzá, hogy a sárból kiálló köveket úgy ki tudja valaki lábhegygyel
válogatni, hogy lábtyűit ne kompromittálja. És a mellett oly szerény,
oly óvatos, hogy ruhája szegélyének legkisebb fölemelésével sem ad
alkalmat a mellette lostató fiatal kisérőnek szép lábaiból egyebet
láthatni, mint épen csak e szép lábakat.
A fiatal kisérő Harter Elemér, ki esernyőt tartva kaszmatol a szép kis
leány mellett, s természetesen, végig udvarol neki az utczán, a mi kis
városban szokás.
Az előre bocsátott pár után azonban nyomban következik a mama.
Majd annak az alakját később irjuk le, mert most nagyon sokat ad hozzá
az ezergombos gyöngyösi mente, a mit akkor oly délczegen viseltek az
éltesebb asszonyok.
– Ugyan kérem, ne tartsa fölém azt az esernyőt! szól a kis leány
kisérőjéhez; először, mert úgy sem esik most az eső, másodszor, mert ha
esnék, mind a nyakamba csorogna róla a viz.
– Ezt csak azért mondja, hogy ne járjak önhöz olyan közel. No hiszen ne
busuljon, nem sokára elég messze leszek innen.
– Tán bizony kiköltöznek falura?
– Apám oda megy, de engem még messzebb küld. Én megyek Angliába.
– Tud ön angolul?
– Tudok beefsteaket enni. Egyéb feladatom nem lesz.
– Lássa, én tudok angolul; pedig soha se jutok el Londonba.
– Hja, ön! Ha én annyi tudománynyal birnék, mint ön! régen követségi
attaché volnék valahol.
– No az bizony lehetne így is!
– Igy is? Köszönöm a bókot!
– Hát ne jőjjön hozzám olyan közel, ha bókjaimtól fél.
– Ki tehet arról, ha a szúnyog szeret a gyertyába repülni!
– No, hanem az igaz, következetes eljárás önnek a papájától, hogy miután
a jövő farsangot elrontotta (tudja, el van átkozva a ki bálba megy e
szomorú esztendőben) – – hát legalább a tánczosokat is kiküldi az
országból.
– Jól van, ezt meg mondom neki.
– Bánom is én! Én még attól sem félek, a kitől önök mind félnek; nem
hogy attól félnék, a kitől még ön sem fél.
Elemér urfi nem tehetett róla, de bizony nevetett ezen a szón.
– Mit hozzak önnek, ha haza jövök Angliából?
– Igazán akar nekem valamit hozni? Hát tudja mit? Hozzon nekem – valami
tiltott könyvet.
– Tiltott könyvet? kérdé elbámulva Elemér.
– No igen, valami olyan könyvet, a mit nem szabad árulni, a miben olyan
igazságokat mondogatnak a nagyoknak, a mit azok nem szeretnek
meghallani.
– Vagy úgy?
– No igen, hiszen érti ön azt. Valami ilyen veszedelmes könyvet, vagy
valami olyan képet vagy irást, a miért az embert, ha megkapják nála a
vámnál, hát becsukják.
– Köszönöm a megbizást! Hozok.
– Nem nem! csak tréfáltam. Nem nekem való az. El sem olvasnám. De ha már
csakugyan akar ön nekünk valamit hozni a külföldről, hozzon nekünk – egy
kis jó hírt.
Ezen aztán megakadt a társalgás.
Egy kis jó hírt – a külföldről. Olyan keresett, olyan várva-várt dolog
volt ez: egy kis jó hír!