Másnap reggel még ágyban hevertem, midőn a színlapot hozták. A
hirdetmények közt nagy betükkel látom kitéve: «Karolin kisasszony ismét
megkezdi mutatványait Amurattal.»
A meglepetés, a boszúság, a szégyen erőt vettek kedélyemen. Elfeledtem,
hogy legelőbb is önmagamnak kellene szemrehányást tennem valami nagy
mulasztásért.
Hirtelen siettem Karolin szállására.
A hotelben már a kapus tudósított, hogy Karolin máshová költözött s új
szállása czímét nem hagyta hátra. Hanem egy levelem volt tőle, a mit a
kapus átadott.
A levelet kocsimban olvastam el; ez állt benne:
«Uram! Amuratnak jobb szíve van, mint önnek. Én ő vele maradok. Ő nem öl
meg engem.»
Végtelenül fel voltam ingerelve. Hát minek kétkedik bennem? Azt nem
akartam elismerni, hogy volt oka a kétkedésre. Ritka emberben van annyi
igazságszeretet, hogy saját magát arczúl verje.
Engem egy bolond vadállattal hasonlítani össze!
Elhitettem magammal, hogy ez az egész nem egyéb komédiás büszkeségnél.
Ez a nép azt hiszi, hogy azon a deszka piedestálon, melyre magát élő
bálványnak felállítja, legyen az színpad, vagy tigriskalitka: valami
istennő; – míg férjénél semmi más, csak asszony.»
De hát mondtam-e én neki ezt két hét alatt, míg minden szavamat úgy
leste, mint virág a harmatot?
De ez mind nem jutott eszembe.
Valamit éreztem e hölgy iránt, a mi keveréke a szerelemnek és boszúnak,
a bámulatnak és megvetésnek, a gyönyörvágynak és a gyilkolásnak.
Hogy megfelelő szót találjak rá: éhes voltam erre a nőre.
Másnap már egy órával a mutatvány ideje előtt ott voltam az
állatseregletben. A majmokkal játszottam, a míg elkezdődik. Minő
tökéletes lehetne a világ, ha az alkotás műve megmaradt volna a
majmoknál. Ha mindnyájunknak ilyen képe volna, mint ezeknek az okos
állatoknak, akkor egygyel kevesebb baj volna a földön: a szerelemmel.
Egy ilyen orangutang-pofa birtokosa csak nem lőné magát főbe egy ilyen
orangutangissáért.
Csengettek, s ez majom-studiumaimat félbeszakítá. Az előadás kezdődött.
Elébb valamelyik állatszelidítő-segéd gyakorolta barbarismusát az apróbb
tehetségű barmokon; összeeresztett jegesmedvét, hyénát, s evett velük
egy tálból nyers húst. Ez most engem a szokottnál is jobban untatott.
Végre hangzott a második csöngetés is, a tigris kalitjának hátulsó
ajtaja felnyilt, s a bámész sokaságon a meglepetés moraja futott végig;
– Karolin talpig feketébe öltözve lépett elő. Hiszen gyászolt. De az
mégis olyan különös volt, komédiát játszani gyászruhában! Arcza is
halványabb volt a szokottnál, s szemeiben hiányzott az a megverő igézet,
a mi máskor bűvkört alakított körüle.
Meglehet, hogy a fekete ruhának volt hatása a tigrisre; ezek a
vadállatok, nem tudom miért, úgy haragusznak a civilizált világ
általános színére; az is meglehet, hogy hetek óta nem látva úrnéját,
elszokott már igézésétől; annyit észre lehetett rajta venni rögtön, hogy
rosz kedve van s ma nem lesz engedelmeskedő szeszélyében.
A mint Karolin belépett hozzá, fejét a földre eresztve, azon dörgő
ordítást hallatá, mely az állatoknál a támadást jelenti.
A közönség feszült figyelme ösztönszerű félelembe ment át; s midőn
Karolin első közeledő lépésére a tigris hirtelen két lábra állt s
fenyegetően tárta fel haláladó torkát, öldöklő fogaival, több hang
rémülten kiálta Karolinnak, hagyja el a kalitkát.
Nem tette azt a leány. A helyett hátravetette sűrű hajfürteit s egy
rögtöni szökéssel a tigrisnél termett, s úgy ütötte azt pofon picziny
tenyerével, hogy csak úgy csattant.
«Helyedre, szolga!»
A szívdobogása megakadt, a ki ezt látta. A mint a feketeruhás leány,
mint egy alvilági tündér, e csodaerejü állatot arczul merte ütni, s a
mint a dühödt állatkirály ez ütéstől megalázódott, összehúzta magát,
irgalmat, bocsánatot esdekelve a leány lábaihoz csúszott és reszketett.
Nem jobban, mint én magam.
Oh! ez az ütés engemet is ért. Engemet kegyetlenebb ütés ért.
A leány szemei megtaláltak engem a sokaság között, s valami mondhatlan
gúny, kihívás, szemrehányás sugárzott azokból felém.
Úgy látszott, hogy Karolin ezúttal meg akarta mutatni bűvészete egész
hatalmát. Kézcsókra nyújtá a tigrisnek keztyűs kezét, s azután levonva a
fekete keztyűt kezéről, odaveté azt eléje s kényszeríté, hogy adja fel
fogaival. Az állatkirály engedelmeskedett, mint egy kutya.
Akkor azután elkezdett neki szokottan hizelkedni, a tigris roppant első
lábát fölvette kezébe, megsimogatta azt; azután leoldá a haját
összetartó fehér szalagot, s azt a tigris nyaka körül kötötte: mint a
hogy egy szelid báránykának szokták.
Nem nézhettem tovább.
A kalitkasor háta mögé kerültem. Ott állt őrt a tigris kalitja mögött
Duvald barátom; régi ismerős szolga az állatseregletnél, az ajtónyitást
lesve.
– Jó napot öreg! – köszöntém őt. – Mit csinálsz itt?
– Ügyelek, míg ő visszatér.
– Soká fog tartani még?
– Ma tovább, mint máskor.
– Nem lennél szives nekem átadni helyedet?
– Minek, uram?
– Meg akarom lepni úrnődet, mikor kilép. Én hadd nyissam ki előtte az
ajtót. Hiszen ismersz.
Az öreg értően hunyorított szemével, sokszor látott az utóbbi időben
úrnőjénél; azt hitte, egészen értjük egymást.
– Hanem aztán valami baj ne legyen belőle, uram. Nézze, itt ez a kis
kerek nyílás az ajtón arra való, hogy ezen keresztül nézzük, mikor van
vége a mutatványnak. Azt el ne téveszsze ön. Mikor látni fogja, hogy
úrnőm hátrafelé szökik, akkor egyszerre sebesen tárja fel az ajtót, s
aztán, a mint ő kiszökött, ne sokat foglalkozzék vele, hanem csapja be
hirtelen az ajtót, s tolja eléje a reteszt, különben Amurat úrfi szintén
kijön utána; no iszen az lenne aztán szép mulatság a publikumnak!
Kedvem lett volna azt a szép mulatságot megszerezni a publikumnak;
azonban biztosítám az öreget, hogy eszem ágában sincsen ilyen rosz
tréfa.
– De talán még sem teszek valami egészen okos dolgot, ha önt egyedül
hagyom itten.
Egy pár markába nyomott louisdor felvilágosítá az öreget, hogy egészen
okos dolog lesz az; azzal ott hagyott. Gondolta: elég okos emberre
hagyta ezt a helyet.
A mint magamra maradtam, bepillantottam az őrnyiláson. Karolin abban a
pillanatban dűlt rá karcsu termetével a meghódított állatkirályra s
diadalmas tekintettel keresett valakit a néző sereg között.
Az a valaki itt van.
Én nem tudom, meg voltam-e őrülve akkor? rám is elragadt-e a varázs
arról a másik oktalan állatról? – Mit akartam? – Meg akartam-e mutatni
ennek a dæmonnak, hogy épen olyan bátor vagyok, mint ő? Meguntam-e saját
életemet? vagy az övét akarom elvenni? Imádásom áldozatát akarom-e neki
bemutatni, vagy meg akarom gyalázni a világ előtt? – Kinyitottam az
ajtót s beléptem a tigris kalitjába.
A közönség ijedelmének hörgő moraja fogadta megjelenésemet. Karolin nem
vette azt észre.
Én pedig csendesen odaléptem hozzá, s a mint a királytigrisre volt
hajolva karcsu termetével: egy teljes forró csókot nyomtam arczára.
Erre egy sikoltás hangzott. Karolin ijedten szökött fel fektéből.
Most csak két pillanatra emlékezem még.
Az egyik pillanat az volt, midőn a tigris meglátva engem, egy szökéssel
fölém került és egy csapással lesujtott a földre; a másik pillanat az
volt, midőn Karolin az újra nekem rohanó vadállat elé veté magát, két
kezét maga elé tartva, s ezt kiáltá felém:
«Meneküljön ön, nekem végem!»
És aztán láttam, hogy a tigris éles körmei mint csaptak le fehér
vállaira, láttam, mint szökik fel a vér drága kebeléből, és azzal
elsötétült velem a világ: eszméletemet vesztém.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor, nem tudom, hány nap múlva, öntudatomhoz kezdtem jönni, a
kórházban találtam magamat, erősen bekötözve és tapaszokkal beragasztva.
Egész csapat orvos állt körül, kik közül a legokosabbik erősen gratulált
hozzá, hogy ilyen szépen megmenekültem. Ez nem minden emberrel történt
volna meg ilyen símán.
– Hát Karolin? ez volt első kérdésem.
– Neki semmi baja! – felelének.
Csak akkor mondták meg, mikor egészen felgyógyultam, hogy őt szerteszét
tépte a vadállat. Velem történt volna az, ha ő mentségemre nem siet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint lábra állhattam, az volt a legelső, hogy törvény elé idéztek.
Legelőször a közbiztonsági hatóságnak volt velem baja, a miért ily élet-
és közbátorság-veszélyeztető merényletet követtem el; az fizettetett
velem nem tudom, hány ezer frankot. Azután a polgári törvényszék tudatta
velem: hogy Karolinnak egy anyai nagybátyja, mint a menazséria egyetlen
örököse, nem tudom, hány ezer frankot akar rajtam megvenni, a miért az
állatszelidítés klenodiumától megfosztottam az intézetet.
Ahhoz elmentem magam, hogy egyezzünk ki. Tízezer frankot kért széttépett
unokahugáért. Ennyit bizton követelhet, mert most kénytelen egész
állatseregletét eladni.
Mondtam, hogy adok neki huszezer frankot: adja el nekem a tigrist.
Megegyeztünk.
Én aztán fogtam egy pisztolyt, s Amurat barátomat, mikor legnyugodtabban
nézett rám topáz-ragyogásu szemeivel, úgy homlokon lőttem, hogy fel se
jajdult.
És most vetélytársam bőre, ki szeretőmet elrabolta, ott van kiterítve
hálószobámban, s valahányszor ágyamba lépek rajta át, eszembe jut róla
kidobott husz és egynehány ezer frankom, s az a két szép varázs
ragyogásu kék szem, a mit soha nem fogok elfelejteni.
* * *
«No ez bizony elég nagy bolond volt!» mondá a klubb elnöke. Lássuk, ki
vitatja el tőle az elsőbbséget?
MÁSODIK BOLOND,<br> A KI EGY KIRÁLYNÉBA SZERELMES.
(Ez is önéletirás.)
Egyszer egy fénykép lepett meg valamelyik pesti műárus kirakatában. Egy
fekete ruhás hölgy képe; valóságos madonna-arcz; fejét fekete fátyol
borítá, s a fátyol szögleteit összefogva tartá finom fehér keze. De ha a
vonásokban madonna volt is az arcz: kifejezéseiben inkább a saragossai
leány volt, az orleánsi szűz; a szemekben a szenvedély, melynek nem
földi tárgya van, s az ajkakon a jelleg, mely boldogságot nem árul el.
Bementem a műárushoz, hogy megvegyem ezt a fényképet. Volt neki belőle
még tiz. Mind a tizet megvettem. Kértem, hogy ne tegyen ki többet belőle
az utczai kirakatba.
– Kinek az arczképe ez?
Nem tudta megmondani. Utasított a fényképészhez, a kitől sok más
egyébbel együtt bizományba kapta.