Nálunk is van klubbélet, nem csak Angliában; a mit kérek nem zavartatni
össze a politikai gyüldék üzelmeivel, a mik más légkörbe tartoznak; sem
pedig azon jótékony és közhasznu egyletek életével, mik emberek és
agarak nevelésére, ügyefogyottak gyámolítására, hazafiui dalok
betanulására s egyéb magasztos közczélokra alakulnak s naponkint meleg
elismerésünkkel találkoznak.
Társadalmi csoportokról akarok csupán beszélni, miket közös eszmék
mellett közös együttérzés kényszerít egy közös asztal körül ülni; miknek
tagjai keresik egymást, a nélkül, hogy jó barátok volnának, harczolnak
egymással, a nélkül, hogy ellenségek lennének, s a vonzódás és küzdelem
közös tárgya rájuk nézve a mindennapi élet alapja, a rajtuk kivül
állókra nézve pedig tiszta hiábavalóság.
Egész niebelungi mondakör, a mit az úri néphagyomány megörökíte a
legrégibb hazai klubb felől, melynek most már stereotyppé vált alakja,
Józsa Gyuri mintázza azon rokonkeblek szövetségét, kiknek társulási
eszméjük volt a zöld és fehér asztalok komolyságaiból mentül több tréfát
csikarni ki, egymás rovására, néha a hatalom boszújára, és igen sokszor
nagyon megfizetve a tréfának az árát.
A klubb tagjai régen elhaltak, s helyeiket nem pótolta senki. Az utolsó
tag, tréfából megölette magát egy falusi kovács foghuzóval öt garasért,
mert nem akart a borbélynak egy forintot fizetni, abban halt meg.
Azután volt egy klubbunk, melyet «timárlegények»-nek híttak; czélja volt
a democratikus erények megkedveltetése a társaséletben. Tagjai közül, a
ki 49-ben el nem hullott, az bizonyosan számos élményekről tud beszélni,
miket az állambörtönök nyújtottak a következő években társaséletre
kényszerített hazafiaknak.
Volt az írók között is egy klubb, mely a «tizek egyleté»-nek nevezte
magát. Köztük voltam. Annyira szerettük egymást, hogy noha írók voltunk,
soha semmiféle munkánkat egymásnak fel nem olvastuk. Most már csak
hárman vagyunk tizek; de az a három is tizfelé elszórva, néha a sorstól
egymás mellé, másszor egymáshoz csapva; de azért a klubbatyafiság még
most is tart közöttünk.
Volt egy másik klubbunk, melyet a magyar humor Nestora alakított, s mely
e büszke czímet választá magának: «szamarak társulata». Voltak fő- és
alszamarak, rendes és tiszteletbeli szamarak; s minden pénteken össze
kellett jönniök kedélyes szamárkodásra. Az alakító meghalt, s a klubb
tagjai most már mind igen okos emberek, s diplomájukat nem veszik elő
többé.
A harminczas évekből maradt fenn egy szövetség, mely a «tizenhárom»
klubbjának nevezte el magát. Tizenhárman ültek egy asztalnál, s minthogy
tizenhárom közül abban az évben egynek okvetlenül meg kell halni, tehát
minden évben sorsot húztak, hogy a jövő évben ki legyen a halott
közülök, és ki legyen a prédikátor? Az év forduló napján azután ismét
összejöttek s a halottá delegáltnak végig kelle hallgatni saját halotti
búcsúztatóját, érdemeinek hol helyes, hol viszszás előszámlálásával.
Mind a tizenhárman meghallgatták szerencsésen saját temetési
beszédeiket, s most már öreg emberek lehetnek.
Van ismét egy teljes virágzásban és pipafüstben levő klubbunk, melyet
szkuptsinának nevezünk, a hol politikai pártszinezet nélkül régi jó
emberek összetalálkoznak, czél lévén egymásnak mentül több gorombaságot
mondani en famille, és vesztett fogadások után mentül több büntetéskávét
elfogyasztani.
Most azonban egy kevésbbé ismert klubbot akarok bemutatni, melynek
tagjai a high lifehez tartoznak, s annálfogva beléletük változatos
mozzanatai nem is foglalkodtatják annyira a közbeszédet. Honnan tudom e
klubb létezését? annak titkát ne feszegessük. Én magam tagja nem vagyok.
Isten őrizz! A klubbnak az a neve, hogy: «a szerelem bolondjai».
Valóságos rendszabályokkal biró, életképes és kifejlődésre méltó klubb.
Tagjai csak azok lehetnek, kik be tudják bizonyítani, hogy szerelmi
indokokból valami hallatlan és kevésbé szokott bolondságot tudtak
elkövetni. Egy szigorú bizottmány itél titkos szavazás utján a fölött,
hogy a belépni kivánó, előadott érdemei után, miket akár maga, akár
mások sorolhatnak elő, érdemes-e e társulat tagjai közé fölvétetni; vagy
pedig udvariasan elutasítandó, mint a ki meglehet, hogy külön szerelmes
is, bolond is, de nem együtt; vagy nem oly mértékben, hogy még az okos
emberek társaságába ne számüzethessék.
Vannak a klubbnak külföldi és tiszteletbeli tagjai is, a kik e
minőségükről semmit sem tudnak, de a kiknek neveit és viselt dolgait a
klubb emlékkönyve híven örökíti s emlékezetes tetteik különböző phasisai
folytonos evidentiában tartatnak.
E klubb jutalmakat is tűz ki, mik öt évről öt évre a legérdemesebbnek a
pályabiráló választmány által odaitéltetnek. Az öt év ily pályázatnál
nem sokalható, miután tudva van, hogy egy jól kidolgozott szerelmi
bolondsághoz huzamosb idő kivántatik.
Sőt az is megtörténik, hogy a ki öt éven át csaknem bizonyosra dolgozott
már, hogy legnagyobb bolondnak elismertesse magát, az utolsó nap
tizenkettedik órájában egy véletlenül közbetoppanó új phoenomenon által
a pályadíjtól elüttetik.
Egy ilyen esetet tárgyal épen mostani értekezésem.
A szerelem bolondjainak érdemes társulata a legutóbbi öt évben egy
Thorwaldseni Venust tüzött ki pályadíjul. A mű csak utánzat volt ugyan,
de azért művészi munka, s carrarai márványból. Lehetett volna eredeti
művet is kapni párisi művészektől, kik e genreben sokat dolgoznak: hanem
ezt ajánlotta a classicitás.
A klubb helyiségét, tagjainak mivoltát nem igen irom le; hiszen a klubb
maga csak ráma, melybe regényemet tenni akarom. Elég azt tudni, hogy a
ráma aranyos, hogy a faragványait képező alakok elegánsak; különben a
rámának azután mentül kevesebb köze van a képhez.
Tehát a pályázatra kitüzött öt év már végére jár, a pályaművek a birálók
kezei közt voltak, szépen idegen kézzel letisztázva; s a vélemények
kezdtek csere alá jutni.
A pályabirálók: négy választott szerelem bolondja, a
szerelembolond-elnökkel esténkint gyüléseket tartottak, melyen a
concurrens művek közül a legpályaképesebbek versenyre lőnek bocsátva.
Mind valamennyit in pleno felolvasni nem lett volna czélravezető. Azok
közül a közönséges niaiserieket, az unalmas boutadeokat, a kézzelfogható
blaguirozásokat, a mindennapi hóbortokat, az illetlen bétiseket, a
sentimentális fadesseket, a brutális dupiroztatásokat, az ügyetlen
marotteokat, s a hogy még franczia műnyelven e különféle nemeit a
szerelmi balgaságoknak nevezik – ad acta csomagolták, s csupán a
legválogatottabb őrültségeket teríték fel a társulat asztalára, hogy
azok közül itéltessék oda a legérdemesebbnek a pályadíj.
Legyünk kiváncsiak a pályázat eredményére.
ELSŐ BOLOND.<br> A KINEK VETÉLYTÁRSA EGY KIRÁLY.
(Önéletirás.)
«Szerelmes voltam a megbolondulásig. Talán valamivel túl is rajta.
Szerelmem egy szép svéd leány; haja szőke, szemei kékek, termete a
capitoliumi Venus bársonyból.
Bűbájos egy hölgy volt; különösen a szemeiben volt valami sugár, a mi
megölt és megelevenített, a mi minden teremtést egy fokkal magasabb
lénynyé emelt fel, mint a milyennek született.
Majd mindgyárt megmondom, hogy mire használta ezt a szemsugárt!
Legelőször és mindenekfelett arra, hogy engem holdkórossá tegyen, a ki
mindenütt utána járok, a ki őt elkisérem Edinburgból Madridba, onnan
Velenczébe, onnan fel Szent-Pétervárra, aztán megint végig valamennyi
kisebb-nagyobb német residentián. Hogy mi dolga volt neki mind ezeken a
helyeken? majd azt is mingyárt megmondom.
Az én eszményképem egy állatsereglet tulajdonosának leánya volt: maga is
állatszelidítő. Az a bűbájos szemsugár arra a haszonra szolgált, hogy
különféle fenevadakat emberi szelídségig lealázzon; vagy miután fentebb
már azt mondtam, hogy minden teremtést egy fokkal mamagasabb lénynyé
emelt fel, tehát következetes maradok s elsorolom, hogy az oroszlányai
úgy sétáltak vele karon fogva s két lábra állva, orraikra csiptetett
szemüveggel, mint az igazi arszlánok; jeges medvéi úgy praesentiroztak a
kezükbe adott puskával, mint az igazi «molodczi», s hyenái úgy
enyelegtek parancsára a reszkető báránykákkal, mint – ne keressünk rá
magasabb hasonlatot.
Hanem volt egy veszedelmes ismeretsége: egy gyönyörű nagy királytigris.
Ez volt az a király, a ki énnekem vetélytársam volt.
Hogy nem ok nélkül féltettem tőle ideálomat, azt mindenki könnyen
elhiheti.
Mikor belépett hozzá kalitkájába, rövid lenge öltönyben, vállig meztelen
karokkal, szorosan testhez símuló felső dolmánykában, mely elárulá nem
csak azt, hogy termete mily tökéletes, hanem azt is, hogy pánczélinget
nem visel alul, semmi egyéb fegyverrel, mint azzal, a mi szemeinek
kábító tüzében van, s mikor beléptére a királyi fenevad egyszerre
felemelte rettenetesen gyönyörű fejét, felnyitá borzasztó torkát
vérengző fogaival, és neki ereszté földrengető ordítását, a mitől még
saját izmai is reszketni látszottak, s fejedelmi haraggal tekinte le a
vakmerőre, ki őt háborítni merészli – oly vörös villámokat szórtak
szemei: akkor megfagyott a vér a néző ereiben; akkor a leány megállt a
kalitka szögletében s kinyújtott kezével parancsolóan mutatott a
fellázadó fejedelmi vadra és sugárzó szemeit mereven szögezé reá. Úgy
állott előtte, mint egy sérthetlen bűvésznő, mint egy szobor, mely néz
és meg nem mozdul.
És a fejedelmi vad lassankint alább-alább mélyíté hangját, mely utóbb
lassú morajjá enyhült le; majd félrefordítá fejét, elismerve, hogy le
van győzve; azután, mintha szégyenlené gyöngeségét, a nézők felé
fordult, azokra ordíta egy kegyetlenet, rácsapva óriási tenyerével a
vaspálczákra, mintha azt mondaná nekik: mit bámultok reánk, ez a mi
kettőnk dolga! Azután egyet fordult, s fejét lesunyva, és hosszú piros
nyelvével körülnyalogatva szakállas pofáját, odaoldalgott a bűbájos
nőhöz, s fejét hozzádörzsölve, felnyújtott fejével kezét iparkodott
megcsókolni – az arczátlan.
Hanem a hölgy akkor hátrakapta kezét, nagyot dobbantott parányi lábával
és rákiáltott varázshangzásu szóval: «helyedre!»
Mire a királytigris nyöszörögve, mint egy síró gladiator, a tulsó
szögletbe vonult, ott lefeküdt, és fejét eldugta két tenyere közé; úgy
reszketett, és remegése közben valami szemrehányást mormogott magában.
Akkor aztán a hölgy odalépett hozzá: nyájasan, szeliden szólítá;
hizelegve czirógatta végig szép síma fejét; utoljára rádült egész
termetével: egy második Ariadne-szobor; fülébe sugdosott, nyakát
átölelte s fejét a tigris fejére hajtá.
A gyönyörű fenevad pedig e hizelgés alatt egészen megadta magát, nem
morgott már, de forró lihegése hangzott a mély csendben, a mi a nézők
közt támadt; végre naiv nyihogást hallatott, még tán énekelni is képes
lett volna, s pislogó szemei most már oly zölden világítottak kéjesen
le-lehunyt szemhéjai alól.
E pillanatban semmi sem tarthatá vissza a közönséget, hogy rendesen
tapsokba ne törjön ki; abban a perczben aztán a hölgy is egy szökéssel
kívül volt a számára nyitva tartott ajtón; mig a felriadt királyi vad
szilaj dühvel ugrott utána, s óranegyedig elhangzott bőszült ordítása és
a dobaj, a mit kalitja vasveretes oldalain elkövetett – midőn megtudta,
hogy csak játszottak vele.
Hanem másnap megint hagyta magával azt a jelenetet ismételni. Néha jobb,
néha rosszabb szeszélyben volt; voltak esetek, a mikor csak a bűvésznő
folytonos dorgálása birta nagy nehezen hunyászul tartani; voltak
alkalmak, a mikben tudomásul sem akarta venni jelenlétét, hanem egyre a
rácsozat előtt kóválygott és dobogott, mintha a nézőkkel feleselne, s a
duzzogót és közönyöst játszaná; sőt néhányszor azt is megtette, hogy az
előadás órájában a bejáró ajtó elé feküdt, a mi annyit jelentett, hogy
ma nem lesz semmi mutatvány. Olyankor Karolin nem jelent meg.
Karolinnak hítták szép hölgyemet.
Már most mindenki értheti, hogy volt okom őt félteni vetélytársamtól, a
ki egy királytigris.
Ha csak mindennapi észjárással gondolkozunk is: könnyen megmagyarázható,
hogy egy szép hölgyet, a kit imádunk, mindennap egy oktalan fenevad
börtönébe lépve látni: nem emberi idegekkel elviselhető dolog. Egy
bőszült pillanat, egy vadállati szeszély, s mit védi e bájos termet, ez
arcz, e kebel az imádottat, hogy egyetlen ütésétől e tenyereknek,
egyetlen harapásától ez iszonyú fogaknak össze ne roncsoltassék?
Gondolatnak is rettenetes, hogy egy imádott hölgynek az élete mindennap
egy negyedóra hosszat egy láthatatlan pókfonálon függjön, a melyiknek ez
egyik vége egy tigrisnek a nyakához van kötve.
De engem nem csak ez bántott; engem üldözött az a gondolat, hogy mit
enyeleg az én kedvesem – egy idegennel.
Én a hizelgésekben, miket e vadállatra halmozott, meglopva láttam
magamat; s mikor átölelte a királytigris nyakát, a gyűlölet és
féltékenység pírja lepte be arczomat. Az a fenevad boldogabb, mint én!
És én e jelenetet mindennap végig néztem. Ott voltam az előadáson, ha hó
esett, ha eső. Elkisértem a menazseriát egyik városból a másikba. A
személyzet úgy ismert már, mint saját kakadúit.
Sokszor váltottam szót Karolinnal – a vasrácson keresztül, mikor a
tigrisnél volt. Nekem szabad volt hozzá beszélnem; hiába is nem lett
volna szabad, mert mégis tettem volna.
Mikor már a tigris lefeküdt előtte s ő kegyesen rádült, olyankor nehány
pillanatig lehetett vele szót váltani, az ő veszélyeztetése nélkül.
– Nem fél ön, hogy egyszer széttépi ez a fenevad?
Nevetett s azt felelte:
– Vannak nők, a kik még ennél veszedelmesebb fenevadakkal is tudnak
játszani.
– Azt én magamon tapasztalom.
– Tehát elismeri, hogy veszedelmes?
– Önre nézve nem az.
– Ön nem tépne szét engem, ha a tigris helyében volna?
Hm! Becsületemre, ez olyan kérdés volt, a mire nem tudtam hirtelen mit
felelni. Előéletemet tekintve, aligha igazoltnak nem kelle tartanom némi
kétségeskedést.
Máskor ismét azt kérdeztem tőle egy próbaóra alkalmával, mikor kevesen
voltak jelen: «Nem utálja ön ezt a mesterséget? Ezzel a termettel, ezzel
a tekintettel, ezzel a hanggal ön a művészet királynéja lehetne, s itt
eltemeti kegyed magát egy ronda kalitkába».
– Nem, uram; én ezt a mesterséget szeretem. Ez a legnagyobb művészet a
világon. Az eleven halállal játszani! E mély nyöszörgés, a mit ez a
vadállat hörög, az én tapsom. Aztán ez nekem gyönyört ád, a mihez
fogható nincs a világon. Belépni egy királyi ellenség odujába,
szemtől-szembe, fegyvertelenül kihívni azt a tusára, hallani szívijesztő
ordítását, látni vérszomjú tekintetét s azután egy tekintettel, egy
mosolygással meghunyászítni őt; lefektetni a földre, lábaimhoz
csúsztatni, hogy talpamat fejére tegyem; aztán rádülni pompás termetére,
átölelni gyönyörű karcsú nyakát, hallgatni gyáva nyögését; ah ez valami
gyönyör, a mit önnek nem lehet megérteni.
– Elhiszem! Ezt csak nők tudják megérteni.
– Ilyenkor minden idegem lángban van; minden csepp vérem, mint a
villanyfolyam, fut ereimben. Nézze csak ön órája után, egy percz alatt
hányszor ver üterem, mikor itt vagyok.
Azzal a legnaivabb készseggel, melyet az ős természet olt az
asszonyokba, kidugta felém a vasrácson kezét, másik kezével öltönye
szárnyát takarva a tigris fejére – «a barátom féltékeny, s könnyen
megtehetné, hogy ő is kinyújtsa a vasrácson át egyik kezét».
Én megfogtam az elém nyújtott kéz csuklóját; oly szép fehér kéz volt az,
oly hajlékony, mint egy hattyúnyak, s órámon számláltam az érütést.
Valóban százhuszat vert az egy percz alatt.
– Lássa ön, szólt diadalmasan; ezt ön nem képes felfogni.
– De hát attól nem fél ön, hogy egyszer valamely vadállat széttépi?
– Ah dehogy! a hány itt van, mind olyan szelid, mint a bárány; a legtöbb
kicsiny korától fogva ismer. A legnagyobb bolondok, úgy félnek egy kis
vesszőtől, hogy moczczanni sem mernek. Egyedül Amuratnak van szíve.
Amurat volt ő csíkos szultánsága neve.
– A többivel csak játszom; de ezt itt – s e szónál picziny ajka elé tevé
mutató-újját – meg ne hallja! ezt itt mindannyiszor meg kell hódítanom.
Amurat nyugtalan mozdulattal jelenté, hogy már unja a dolgot. Karolin
egy gyönge legyintést adott neki az arczára s azzal eltávozott a másik
kalitba, hyénákát ugráltatni abroncson keresztül. Azt már nem szerettem
nézni.
A tigris szépen fekve maradt, s csöndesen nézett szemeim közé. Úgy
látszott, mintha ismerne már, s topáz-ragyogásu szemei élesen tekintének
arczomba; néha órákig elnézegettük így egymást, s bizonyosan azon
tanakodtunk, hogy kettőnk közül melyikünk külömb állat?
Sorsunk különben meglehetősen egyenlő volt; mindennap délelőtt, délután
egy óranegyedig láttuk a szép tündérleányt, ki bennünket megbűvölt,
kiről éjjel-nappal álmodoztunk, és a kit – nem mertünk megenni.
Amurat még csak tehette volna, ha merte volna; de nekem az igaz, hogy
hozzáférnem sem lehetett. Az apja jobban őrizet alatt tartá, mint
csörgőkigyóit.
Párszor bele akartam kötni az ismeretségbe, de a vén oroszlánszelidítő
igen nyersen elutasított.
Azt mondta: «Uram! mi semmiképen sem termettünk egymásnak. Ön nagyobb
úr, mint hogy családomnak tagja lehessen; én meg viszont nagyobb úr
vagyok, mint hogy önnek játéktárgya lehessek. Állattárlatom sokat ér és
sokat jövedelmez, leányom úri módon élhet utána; nem kényszeríti a
szükség, hogy szégyent keressen magának. Ön városról-városra utánunk
jár; ez nekünk nagy megtiszteltetés; azért ön bejárhat minden reggel a
próbákra, minden este a mutatványokra, ott beszélgethet velünk, töltheti
kedvét, hanem azon túl nem ismerjük egymást.»
Körülbelől ilyenforma válaszokat kaptam a leánytól is.
Az állatszínpadon beszélhettem vele egyedűl, ott nagyon jó gardedame-ja
volt; hanem azon kívül lehetetlen volt vele másképen találkoznom, mint
apja társaságában.
Föltettem magamban, hogy kiverem fejemből. A tájékára sem megyek többet
az egész állatgyűjteménynek. Láttam én annál már szebbeket is. Szebb
tigriseket és szebb leányokat.
Csakhogy ez nem volt igaz. Ezt én csak hazudtam magamnak. Dehogy tudtam
a nélkül élni, hogy őt egy napon ne lássam. Ha feledni akartam, azt
hittem, megbolondulok bele. Egyszer elhagytam őket utazni más városba.
Talán ha egy ország választ el egymástól, akkor el leszünk szakítva. Ez
sem volt igaz. Három napig küzdöttem legmakacsabb ellenfelemmel:
tulajdon magammal; – ő győzött le. Mire a másik városban fel volt
állítva az állatsereglet deszkabódéja, már akkor én is ott voltam
megint.
No jó, tehát legyek ottan… okoskodám bolondabbik felem ellenében; de
tekintsük úgy az egészet, mint egy mulattató látványt. Az ember
megszokhatja a balletot, az operát, de azért nem szükséges senkibe
szerelmesnek lenni. Ez a szép zoológiai gyűjtemény megérdemli a
szaktudós tanulmányozását, igazán megérdemli: az állatok psychologiája,
az acclimatatió és dressura méltók a contemplatióra; az egész leány
azzal a tigrissel nem egyéb, mint physiologiai experimentum.
Jól van, jól! beszélhettem én azt magamnak; de a mint az óra ütött, a
mint a kalit hátulsó ajtaja felnyilt s belépett rajta Karolin, egyszerre
ki voltam mozdítva helyemből megint; az a hústömeg, mely az egy forint
belépti díjt megfizette, ott állt a karzatnak dőlve az én ruhámban,
hanem a lelkem benn volt a kalitban a leánynyal! ott reszketett miatta a
halálveszély előtt; ott borúlt lábaihoz varázsló tekintetétől, ott
nyöszörgött kegyelemért a padlatot karmoló vadállattal együtt, ott
ittasúlt meg piruló lihegésétől, s ott égett meg szemei görögtüzében. E
vakmerő játék az eleven halállal, e tündéri varázslat mindennap elvevé
eszemet. Azalatt folyvást a képzelem uralgott rajtam, mely egy percz
alatt a rémület jégpolusától a kéj forró tropicusáig benyargalta velem
az egész világot.
Egy napon azt sugtam Karolinnak:
– Én önt elveszem nőül!
Bámulva tekinte rám nagy szép szemeivel.
– Becsületemre mondom…
Arra megrázta mosolyogva szép fürtös fejét.
– Akar-e ön nőm lenni?
A leány arra mélyen elpirult; egészen odasimult a tigris fejéhez s azt
sugá neki:
«Odaadsz, Amurát?»
A tigris nem felelt semmit, csak piros nyelvével nyalogatta szép fehér
fogait.
A közönség, mely nem érté, a mit svéd nyelven beszéltünk, azt hitte: az
is az előadáshoz tartozik s el volt ragadtatva. A leány eltávozásakor
felém tekinte s láttam, hogy két könycsepp ragyog szemeiben.
Ez diadal! Ismerem én már a könycseppeket.
Ezúttal Amurat nem szökött utána, csendesen fekve maradt, s kigyózó
farkával csapkodta a padlatot kétfelől.
Biz’ ez egy nagy bolondság volt tőlem, házasságot igérni egy menazsériás
leánynak; de ismerek embereket, a kik hasonló bolond igéreteket meg is
tartottak.
Másnap Karolin atyját véletlen halál érte utól. A hímoroszlán, melynek
mindennap torkába fektette nyakát, állkapczáinak egy téves
összecsukásával megölte őt. Bizonyosan szórakozottság volt a szereplő
hőstől, egy akarata elleni gixer. Ha jury volnék, fölmenteném. Nem volt
szándékolt gyilkolási tény.
Hanem azért Karolina mégis csak árva lett, s most már nem volt, a ki
előlem őrizze.
Most már elfogadhatta látogatásom mindennap. Igaz, hogy nőül kértem őt.
Most már meghallgathatta őrült szerelmem szavait, s nem védhette magát
ellenük. Atyja tragikus halála után két hétig nem látta őt a közönség, s
távolléte igen természetesnek találtatott. Én mindennap azzal a szóval
bucsúztam el tőle, hogy váljék meg végkép szörnyű művészetétől; hagyjon
fel az egész állatsereglettel.
Ő mindannyiszor mélyen fürkésző szemekkel tekinte szemeimbe, mintha még
valami egyebet is várna; mintha azt kérdené: «hát aztán?»
«Aztán?» Milyen sok leány várta hiába e kérdésre a feleletet; a mi pedig
csak egy szó. Mi lesz belőlem aztán?
«Nőm!»
Hogy én e szóval oly fukar voltam!
Igaz, hogy egyszer mondtam azt neki, de az még atyja életében volt. Nem
gondolhattam-e arra, hogy a védtelen ellenében nem szükség már e szót
ismételnem? Igazán áruló voltam-e? én magam sem tudok rá felelni.
Február 25-ike volt, midőn ismét e szóval váltam el tőle:
«Hagyja el kegyed e rémes életpályát – az én kedvemért.»
A leány megszorítá kezemet, közel hajolt hozzám, mintha megakarna
csókolni, hanem azon perczben, melyben át akartam karolni, ügyesen, mint
a szilaj párducz, kisiklott kezemből s elfutott tőlem, mint szokott a
tigris elől.