A férj: Kedvesem! _(Lefejtené a kezet.)_ Hilda! _(Teringettét, ez
bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.)_ Édes Hilda, nézzen rám.
A barátnő: Hazamennék.
A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó
barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó…
barátok… vagyunk… _(Föléje hajolt, s míg a kezet forró
szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és
megöleli.)_
A barátnő: Mit csinál? _(Már késő, a férj megcsókolta. Csak
azután löki vissza és fölpattan.)_ Szégyelje magát. Nyomorult.
Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön…
próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre
elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.
A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?
A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s
azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!
A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy
játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem
tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem
tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam
eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga
szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek,
mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a
maga égető közelsége nem hagyta hidegen.