Manapság a közhasználatban a vagyon szó alatt csak azokat a dolgokat
értjük, amelyeket el lehet adni és meg lehet venni, annak a vagyonnak a
nagyságát pedig, amelyet e tárgyak képviselnek, annak a pénzösszegnek a
mennyiségével mérjük, amellyel a piaczon eladhatók.
Ha vagyonos emberről beszélünk, mindazt, amije van, pénzben fejezzük ki,
beleértve nemcsak földjét, házait, gépeit, nyersterményeit, készpénzét,
amellyel rendelkezik és amelyet üzletébe fektet, részvényeivel vagy
egyéb papirjaival és okmányaival együtt, amelyek jövendő termékekre
biztosítanak igényt számára, hanem lakóházát, bútorait, képeit, könyveit
és egyéb személyes használatára szánt tárgyait is, amelyeket nem
szándékozik árúba bocsátani. Mindezeknek megvan a maguk piaczi értéke és
az illetőnek a vagyona ezeknek az értékeknek az összegéből áll.
Valamely nemzetnek a «vagyonát» hasonló módon becsülhetjük meg. Bizonyos
adott időpontban ez a vagyon az állam és a nemzetet alkotó egyének, a
polgárok tulajdonában levő elárúsítható javak teljes összegéből áll.
Természetesen lesznek e javak közt olyanok, melyek idegen országokban
fekszenek, viszont hiányzanak belőlük oly javak, amelyek bár magában az
országban feküsznek, mégis külföldiek tulajdonát képezik.
Ilyen értelmezés mellett Nagybritannia vagyonához nem számítjuk hozzá
földrajzi fekvésének, éghajlatának vagy más természeti előnyeinek
pénzben felbecsült értékét, noha ezek esetleg egyéni, vagy kereskedelmi
czélokra igen hasznosak. A Themze-folyó a nemzet üzleti életéhez való
hozzátartozandósága mellett is csak közvetve vehető a nemzetvagyon
részének, amennyiben könnyebbséget jelent a közlekedésügyi vállalatok
részére. Két erős oka van annak, hogy ezeket a természeti előnyöket a
nemzeti vagyon üzletszerű becsléséből kizárjuk. Elsősorban az, hogy nem
eladók és piaczi értékük meg nem állapítható. Másodszor, ha az éghajlat,
földrajzi helyzet, kikötőknek alkalmas partalakulás, stb. értékének
megállapítását megkísérlenők, ez a nemzet mérlegében egyes tételek
kétszeresen való szereplésére vezetne, mert mind e természeti előnyöket
kétszeresen vennők számításba a magánvállalkozás számtalan czéljára
történt felhasználásuk következtében.
Ezért akár az egyes egyén, akár a nemzet szempontjából üzleti czélra
megfelel, ha a vagyon fogalmát a vásárolható árúkra korlátozzuk, piaczi
értékük szerint mérve. Ennek az eljárásnak megvannak a maga előnyei és
hátrányai. Vannak dolgok, amelyek így vagyonnak tekinthetők egy bizonyos
helyen és egy bizonyos időben, míg más helyen és időben már nem
szerepelhetnek ilyenül. Az ország lakosságának növekedtével olyan
földterületek, amelyek annakelőtte nem jöttek vagyonszámba, időfolytán
azzá válnak; víz, levegő és napfény szabad jószágból vásárolható
jószággá válik a városi lakásbérek emelkedésével. Noha a rabszolga
munkája sokkal kevesebb értéket képes termelni, mint a szabad munkásé,
mégis a rabszolgák felszabadítása az Egyesült-Államokban a magánvagyon
roppant tömegét semmisítette meg.
Viszont, a vagyonnak piaczi ár szerint való számbavétele mellett az
egyes árúkból összetett vagyon összege folytonos változást mutatna, de
nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az eljárás a nemzet, vagy a
világ vagyonában akkor is változást tüntetne fel, ha a «javak»
mennyiségében vagy minőségében ennek megfelelően mi változás sem
történnék. Az árak általános emelkedése vagy csökkenése, amely a
pénzviszonyok következménye, a vagyon alaptalan növekedését, vagy
csökkenését mutatná fel. És bár a statisztikusok e hibákat
korrigálhatják is, a nemzeti vagyon tanulmányozásánál a vagyon mérésében
a napi árra való támaszkodás még így is bizonyos zavar forrása marad.
Ha a vagyont alkotó tárgyakról leltárt veszünk fel, a vagyon köznapi
fogalmát túl anyagiasnak fogjuk találni. Az üzletember jóakaratát
csakúgy vagyonnak kell számítanunk, mint gyára épületeit, mert bár
anyagiatlan, mégis eladásra alkalmas. Többször vitatták, hogy az üzleti
képességek, az ügyesség, hatékonyság vagy az emberi munkaerő a
nemzetvagyonhoz hozzá számítandók. Ám ez helytelen eljárás lenne. A
rabszolgarendszer mellett a rabszolga termelőképessége részét képezi
annak az eladásra alkalmas birtoknak, amelyhez tartozik; ám ott, ahol a
személy nem jószág, azok a képességei sem tekinthetők jószágnak, melyek
személyétől elválaszthatatlanok. Csak azok a szolgáltatások, amelyek
nyujtására képesek és amelyeket a vevőnek át tudnak adni, számíthatók
vagyonnak. Azaz, az orvos tudása és ügyessége nem vagyon, azonban a
műtét, melyet végez, vagy a vélemény, melyet egy bizonyos esetben ad,
már vagyonnak számítandó. Ugyanígy van ez a professzionátus és személyes
szolgálatok minden fajánál. A szakács és a pinczér szolgálata ugyanabban
az értelemben jelent vagyont, mint a táplálék, amelyet főz és
felszolgál: a leczke épp úgy vagyont jelent, mint a tankönyv. Ahol
azonban személyes ügyességet vagy munkát fordítanak a javak termelésére,
úgy hogy az alakjuk vagy helyük megváltozik általa, ezt az ügyességet,
vagy munkát úgy szokás tekinteni, mint a javakba belépő tényezőt, amely
értéküket növeli. Eszerint a bérmunkát és az üzletvezető munkáját
általában nem szokás önmagában vagyonnak tekinteni, hanem csak
beszámítani azoknak az árúknak az értékébe, amelyeknek a termeléséhez
hozzájárulnak. Ha a társadalom szempontjából tekintjük a vagyont,
világos, hogy az említett két személyes szolgálatot nem vehetjük mindkét
módon számításba és sokkal alkalmasabb azokhoz az árúkhoz számítani,
amelyek piaczi értékét növelik.
Ha egy adott pillanatban leltárt készítenénk egy embernek, vagy
nemzetnek a vagyonáról, természetesen csak az anyagi jellegű javakat
vehetnők számításba, minthogy a szolgálatok bizonyos időben folynak le.
Azonban világos, hogy a szabad, a házi, a szórakoztató és egyéb
szolgálatok, amelyeket nem csupán az anyagi javak termelésére
fordítanak, a vagyon egy más, külön faját képezik, ha árú tárgyául
szolgálnak. Ezért valamely nemzet vagyonát egy adott időszak lefolyása
alatt feltüntető leltárba bele kell őket foglalnunk. Az a szerep,
amelyet a nemzetvagyon általános tömegében játszanak, sokkal világosabbá
lesz előttünk, midőn majd a _jövedelemről_ szólunk.
Azt a berendezést, amely ennek a részint kézzelfogható, részint csak
szellemi vagyonnak a különböző fajait termeli vagy előállításához
hozzájárul, termelési rendszernek nevezzük. A termelés fogalma alá
soroljuk itt mindazon tevékenységeket, amelyek a vagyon bármely fajának
előállításában részesek, beleértve a bíró, a pap, az akrobata, vagy a
szakszervezeti titkár működését. Igy nemcsak a földmívelésnek és a
bányászatnak a földből javakat kivonó gazdasági ágait, nemcsak a
kézműipar, a fuvarozás és az anyagi javakkal foglalkozó szétosztó ipari
és kereskedelmi ágakat, hanem a kormányzást, a tudományos
foglalkozásokat, a művészetet, minden üdítő sportot és szórakozást a
termelési rendszer fogalma alá kell foglalnunk.
A termelés mindezen ágainak terméke vagyont jelent és e vagyon összegét
annak piaczi ára szerint becsüljük meg.
Ruskin János és mások tagadták, hogy a közgazdaságtannak meg kellene
elégednie a vagyonnak ezzel a szerintük szűk értelmezésével. Árú tárgyát
képező javakról szóló rideg adatok, amelyeket pénzértékben fejeznek ki,
mondják e támadók, mi hasznos ismeretet sem nyujtanak számunkra abban a
tekintetben, hogy mi hatásuk van e javak termelésének és fogyasztásának
az ember életére és boldogságára. A társadalom más kutatói szintén
kétségbevonták annak a helyességét, hogy a gazdasági eljárások
tanulmányozását különválasszuk más társadalmi proczesszusokétól és külön
közgazdasági «tudománnyá» tegyük.
Ez a bírálat, amennyiben éle van, minden tudományos speczializálásra
alkalmazható. A jelenségek egész világa benső összeköttetésben álló
részek egysége és bármely résznek külön tanulmányozás czéljára való
kiszakítása szükségkép csonkítást jelent. Ám az ily külön tanulmányok
folytatása igen fontos az intellektuális haladás szempontjából és a
művelésükkel járó csonkítás nem végzetes jelentőségű, feltéve, hogy nem
feledkezünk meg róla és hogy a specziális kutatás tárgyával nem
foglalkozunk oly módon, mintha kerek és teljes egészet képezne. Sőt az
ily tudományos speczializálásból a legnagyobb veszedelem éppen akkor áll
elő, ha a tudományt valamely művészet alapjává tesszük és az emberi
cselekvés szabályait építjük fel rá. A gazdasági élet tudományos
kutatása bemutathatja, hogy az ember bizonyos cselekedetei vagy a
nemzeti politika bizonyos intézkedései az árú tárgyát képező vagyont
növelik. Hogy ezt az állítást felszólítássá módosítsuk és ez a
felfedezés elegendő alapot jelentsen arra nézve, hogy egyéni, vagy
nemzeti cselekvéseknek irányt szabjon, anélkül, hogy kellően
számbavettünk volna a közjólétre hatást gyakorló egyéb tényezőket,
amelyek e kereskedelmi szellemű politikából folynak, vagy folyhatnak,
szemmelláthatólag elítélendő. Mert, ha valamely egyén, vagy nemzet a
maga cselekedeteinek irányát kivánja megállapítani, ugyanakkor számba
kell venni minden felmerülhető előnyt és hátrányt. Ennélfogva azt a
tanácsot, amelyet a közgazda ad az államférfinak, mindenkor a közjólét
egész területére való hatásának vizsgálata alapján kell alkalmazni, vagy
kiigazítani. A rögtön, sőt állandóan hasznothajtó gazdasági politika is
megtámadható a szélesebb látókörből tekintett hasznosságból eredő
meggondolás alapján.
Ám, ha mindezt megengedtük is, ez távolról sem jelentheti azt, hogy a
gazdasági javaknak akár a tudománya, akár a művészete tarthatatlan
volna. Ellenkezőleg, mindkettő fontos szerepet nyer a «politikának»,
azaz a társadalom viselkedése tágabbkörű tudományának és művészetének
haladása szempontjából. Nemcsak arra van szükségünk, hogy elkülönítve a
gazdasági jelenségeket a közelebbi vizsgálat czéljaira a többi
társadalmi jelenségtől, megtanuljuk, hogy melyek a gazdasági rendszer
tényezői és mint végzi e rendszer a maga működését, hanem épp oly
szükséges, hogy tudjuk, mi a javasolt változásoknak a valószínű hatása a
gazdasági rendszerre és az árú tárgyát képező vagyonra, melyet termelni
szokott. Mindkét fajta ismeret segítségére szolgál úgy a polgároknak,
mint az államférfiaknak. Egyik ismeret sem elegendő önmagában arra, hogy
a cselekvés irányát megszabja: de mindkettő hozzájárul az ismeretközlés
ama tágabb folyamatához, mely a társadalom politikájának kialakításában
segítő szerepet játszik.