Heltai Jenő a maga szelid és bölcs módján megmondta egyszer a Pesti
Hirlapban mindnyájunk véleményét a jótékony pumpokról, versben.
Kénytelen vagyok ennek dacára megénekelni ezt a témát, mert, komolyan
mondom, nincs az a járvány, amely az idén jobban és szorgalmasabban
pusztitott volna hazánkban, mint épen a jótékony pump, az isten tartsa
meg. Az idén jótékony volt mindenki, akinek csak ép volt a lába. Azt
hiszem, ha annyian adtak volna pénzt jótékony célra az idén, amennyien
gyüjtöttek, már minden humanitárius egyesület kiakasztotta volna a
Megtelt-táblát. Jótékony volt itt a jószivü uzsorás, a szőrösszivü és
prémesmáju emberbarát, jótékony volt a háziur, aki miután letette a
bicskát, amelylyel megnyuzta a negyedik emeleti lakókat, fölvette a
perselyt és gyüjtött a hajléktalanoknak, jótékony volt a szép hölgy, aki
minden szezonban öt-hatszáz korona gombostü-pénzt csinál magának ilyen
gyüjtésekből, jótékony, természetesen gyüjtőleg jótékony volt báró
Keserves, akinél ötforintos koldusok egyebet még, mint pofont a
lakájtól, nem kaptak, jótékony volt smuckai Smutzigh udvari tanácsos és
tüdővész-közangyal, aki még egyet-kettőt gyüjt néhány évig, hogy ezzel
is megszolgálja a magyar nemességet, amit ezen a cimen husz krajcárral
olcsóbban kapott, jótékony volt a főpincér, aki az én bőrömre az
elaggott markőrök üdülőházának második billiárdtermére gyüjtött egy
papagájszinü levélbélyeggel, amit a számolócédulára ragasztott, amire az
volt nyomtatva, hogy négy fillér, amiért felszámitott négy krajcárt,
fizettetett érte nyolcat és rossz visszaadás utján hozzávett tőlem még
kettőt, gyüjtött a szinésznő, aki már nem kap szerepet, tehát
szalonokban mint jótékony angyal vigyorog ki savanyu arcot vágó öreg
urakból néhány koronát, amit a nevezett vig aggastyánok csöndesen
elmormolt átkokkal füszerezve nyujtanak át, jótékony volt ősz nagyatyám,
aki Isaszegnél esett el, de fölkelt és most hosszu fehér álszakálla
révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozditó egyletben, jótékony
volt pici unokám, aki persellyel a kezében jár éjjel a Helvecia
kávéházba és szeparéba viszi a cigányt, jótékony volt unokaöcsém, aki
elvállalta, hogy én jótékony cél érdekében dijtalanul olvasok fel az ő
kaszinójukban, jótékony volt morganatikus nagybátyám, aki megkért,
vegyem rá a Góth-párt, hogy ingyen utazzék az északi határra az ottani
gyomorhurut ellen küzdő egylet külön e célra készült hangversenyére,
jótékony volt itt én édes uram isten mindenki, aki tehette, mindenki,
aki másvalakit be tudott ugratni valami munkába, pénzkiadásba vagy nehéz
szolgálatba a jótékonyság ürügye alatt, röviden és őszintén: jótékony
volt itt mindenki, aki egy krajcárt sem akart adni jótékony célra és ezt
ügyesen óhajtotta leplezni.
El kell mondani a szép régi anekdotát, mert még soha ugy nem passzolt,
mint ahogy most passzol. Akik ismerik, ne olvassák el. Áll a szegény
zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sir. Arra megy egy másik
izraelita és megszólitja:
– Miért sir, szegény ember?
– Miért ne sirjak – mondja az – mikor tizenhárom gyerekem van,
tizenkettő betegen fekszik, a feleségem halálán van és nekem nincs egy
megveszekedett krajcárom sem.
– Mennyi pénzzel volna magán segitve, jó ember?
– Ezer forinttal.
– Jöjjön – mondja a jószivü – én magának egy félóra alatt megszerzem az
ezer forintot.
Az ámulva megy vele, ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rothschildhoz.
Fölmennek hozzá, a jószivü bemutatja a siró embert s megmondja, hogy
ezer forinttal segitve van rajta. Rothschild benyul a zsebébe, kivesz
ezer forintot, odaadja a siró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A
másik ott marad és némán áll Rothschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja
neki Rothschild:
– Hát maga mit vár?
– Mit várok? – mondja ez, – hogy mit várok? A proviziót várom. _Hiszen
én hoztam a pasast!_
Ebben a viccben már ezer évvel ezelőtt, amikor először hallottam, azt
találtam jónak, hogy a jószivü ember pasasnak nevezi a koldust. A vicc
tulajdonképen abban a perverz ötletben rejlik, hogy attól kéri a
proviziót, aki ezer forintot adott. De a perspektiva, az emberismeret és
a világbölcsesség ott van, hogy a koldust, aki kér és kap, baleknek,
pasasnak, áldozatnak, olyannak tekinti, mint aki az üzletben alul
maradt. Hogy nem az a balek, akitől kipumpolnak ezer pengőt, hanem az,
aki kapható arra, hogy Rothschild rajta kimutassa a jószivét. És ezzel
egyszeribe jogosultnak is látszik előttem, hogy proviziót kér, hiszen
oly ritka példányt hozott, hogy igazán tiszta nyereség, jó üzlet, sőt
uzsora volt Rothschild részéről az, hogy ennek csak ezer forintot adott.
Nem akarok egy jótékony egyesületet sem megsérteni, de valóban vannak
köztük kitünő pasasok, amelyek rettenetes betegségekről vannak
elnevezve, jó fejős teheneknek, amelyeknek nem lehet ellentállni és
amelyeken mindenki olcsón elégitheti ki a jótékonysági viszketegét,
amely természetesen száz eset közül kilencvenkilencben nem abból áll,
hogy az emberben viszket valami abban az irányban, hogy adjon, hanem
abból, hogy neki viszket a szegény ember tenyere és ő megy gyüjteni
helyette. Már most épen ezeknek az embereknek a nagy serege, épen ez a
néhány ezer ur és hölgy, aki szenvedéllyel gyüjt, ez áll őrt a magyar
jótékonyság kapujában és ez háborodik fel akkor, ha valaki a
jótékonyságnak e neme ellen mer felszólalni. Ezek azok, akkik
szőrösszivünek nevezik azt, aki kidobja őket az iveikkel és a
perselyeikkel, ezek azok, akik minden ilyen cikk után, mint aminő ez is,
névtelen levelet irnak az irónak, hogy cinikus és szivtelen kutya ön,
sajnálja a pénzét a szegény embertől ön, holott pezsgőt zabál ön és
fütött szobában feküdjön betegen ön, ne éljen sokáig ön és hulljon ki a
haja önnek, iró ur. Ezek azok az emberek, akik ezeket irják és én
mondhatatlan kéjjel olvasom el e leveleiket, mert látom belőlük, hogy
megpukkadnak a dühtől, ha van valaki, aki a kis kártyáikba néz és aki a
körmükre üt. És ezek az emberek a maguk sokaságával és sokféleségével,
mert vannak köztük méltóságos, kegyelmes urak és asszonyok és vannak
köztük szegény emberek is, oly hatalmas falankszban állnak velünk,
pumpolandó emberiséggel szemben, hogy igazán nagyfoku elkeseredés szülte
kényszerü bátorság kell ahhoz, hogy megmondja nekik az ember a
véleményét.
Most pedig, hogy kellőleg kigorombáskodtam magamat velük, itt következik
rövid pontokba foglalva az a bizonyos vélemény, amit meg szeretnénk
mindnyájan mondani nekik.
1. Jótékony ember Magyarországon nem az, aki pénzt ad a jótékony célra,
mert annak más neve van, az a smucig disznó. Az sem jótékony ember, aki
kapja a pénzt, mert annak is más neve van, annak neve: „maga örüljön,
hogy él és örüljön, hogy ennyit kapott, mert ha még egy szót szól, soha
többé egy vasat sem kap az egylettől, hálátlan kutya“. Ez az ő neve. A
két lény közt, a smucig disznó és a hálátlan kutya közt áll a jótékony
ember, ez az, aki se nem ad, se nem kap, hanem közvetiti a smucig és a
hálátlan közt az üzletet s ebből legtöbbször erkölcsi, de néha anyagi
hasznot is huz. Mit szépitgessük a dolgot. Ebből él.
2. A jótékony ember nemcsak kéri, de meg is kapja a proviziót
Rothschildtól. Mert ki a Rothschild? Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, ti
vagytok. Aki két krajcárt dob a perselybe, az egy Rothschlid-rész, és mi
tizezren, akik adtunk, együtt egy Rothschild vagyunk, aki felé a jószivü
emberbarát kinyujtja a kezét provizióért és mi meg is adjuk azt neki
köztisztelet, magyar nemesség, udvari tanácsosság, magas tiszteletbeli
állás, fényes jubileum, vagy gyönyörü temetés formájában. Igenis, itt
látszik tisztán és világosan, hogy az adakozótól jár a provizió és mi
adunk neki népszerüséget és országos hirnevet, nem azért, mert szeretjük
és tiszteljük, hanem, mert ő az, aki a mi lelkiismereti furdalásainktól,
amelyek abból állnak, hogy mégis aljasság az, hogy amikor én a
Hungáriában cigányzene mellett vacsorázom, azalatt az Angyalföldön
késsel vágják el a torkát egy szegény vándorlegénynek, mert ötven
krajcár van nála, – e lelkiismereti furdalásaiktól, mondom, megszabadit
minden héten és még hozzá aránylag olcsón, mert csak néhány koronát kell
érte fizetnünk.
3. A jótékony ember Magyarországon proviziót huz a szegény embertől is,
aki elé nagyképpel odaáll, mikor odaadja neki az én pénzemet. És ha
semmi egyebet nem vesz tőle, mint azt, hogy abban a pillanatban ő
képviseli az örömtől siró szegény koldus előtt az emberiség szivét és a
Krisztus tanitását, már ezért is megérdemli, hogy bekötött szemmel a
kaszárnya udvarára állitsák, egy sirgödör elé és husz katona töltött
fegyverrel vegye őt célba, majd a vezénylő tiszt parancsszavára
odarohanjon hozzá és jól összevissza pofozza. Én láttam gyerekkoromban
egy ünnepélyt, amikor egy egyesület felruházott szegény gyermekeket
abból a pénzből, amit a jobbmódu iskolásgyerekektől szedett be
szigoruan. Egy császárszakállas ur, aki maga bizonyára nem adott a
dologhoz többet két hatosnál, oly sugárzó mosollyal adta át a csizmákat
a siró szegény embereknek, oly fenkölt ábrázattal inkasszálta a szegény
anyák köszönetét, oly kéjjel engedte megcsókolni a kezét, oly kéjvágyóan
élvezte ki ezeket a perceket, hogy azt hiszem, istennek képzelte magát,
aki a mennyekből szállt le csizmát és bekecset hozni az éhező
kisfiuknak, miközben józan és egyszerü gyermekszivemre már akkor oly
undoritó benyomást gyakorolt, hogy szerettem volna rákiáltani: „mit
csókoltatja a kezét, hiszen mi adtuk össze a pénzt és aki nem hozta el
csütörtökön, az „be maradt zárva“.
4. Röviden összefoglalva az előző három pontot: ezen a világon semmi
téren nem áll oly magas polcon a közvetitő, mint a jótékonyság terén,
természetes tehát, hogy e az a pálya, amelyen senki sem bolond a kinálat
vagy a kereslet pártjára állni, ha karriert akar csinálni, hanem
mindenki a közvetités felé törekszik.
5. A magyar és speciálisan a budapesti jótékonyság az, amely megcsinálja
a professzionátus szegény ember tipusát.
Miért? Mert nálunk nem ugy van, hogy előbb van valami baj, amin segiteni
kell és aztán ehhez a bajhoz alapitanak egy egyletet, hanem forditva
van. Előbb összejön husz ember, aki fel akar tünni, szerepet akar
játszani, elő akar lépni a hivatalában, kormány-elismerést vagy királyi
kegyet óhajt, ezek huszan megcsinálják az egyletet, aztán keresnek hozzá
valami betegséget vagy nyomoruságot és mikor már ez is megvan, keresnek
a nyomorusághoz szegény embert. El tudom képzelni, hogy vannak
szegények, keresett, szépszakállu öregek akik nagyobb dijért inkább az
uj egylettől hagyják magukat segélyezni és biztos tudomásom van róla,
hogy épen a szegény gyermekeket felruházó egyletek és asztaltársaságok
ugy csábitják el egymástól a segélyzendőket, mint a football-egyletek a
jó játékosokat.
Ezeket óhajtottam tisztelettel lemondani e sulyos napokban, amikor báró
Keserves feltünési viszketege nem énrám bizza, hogy egy szegény kollégám
házbérét szép titokban kifizessem és e tudatban nyugodtan dobjam ki azt
a két bárónét, aki reggel felkölt egy persellyel, hanem aki megköveteli
tőlem azt, hogy azokat a célokat szolgáljam koronáimmal, amely célokért
ő előbb királyi, majd udvari tanácsosságot kap és ha a lánya
férjhezmegy, akkor a lapokban mint ismert emberbarát szerepel. És aki
megrevolverez a jótékonyság gondolatában rejlő erkölcsi hatalommal, aki
feltételezi rólam, hogy meg se merek mukkanni az ő svindler kis játékait
látva, mert félek attól, hogy cinikus gazfinak fognak tartani s azt
irják nekem névtelen levélben, hogy smucig és szivtelen kutya ön. De nem
bánom, jól esett egy kicsit megmondani nekik. Ne legyen nekik se fenékig
tejföl.