– Hol a főnök? – kérdezte Lajos a titkártól, elfogódottan bámulva a
hatalmas, zürzavaros gyártelepet.
– A főnök ur a gyár tulsó végén van, az irodában.
– Hát gyerünk, – mondta Lajos és elindult oldalt, a gyár mellett.
– Nem arra! – kiáltott a titkár.
– Hát merre?
– A gyáron keresztül.
– Ugyan miért?
Lajoson végigfutott a hideg, mikor a titkár vigyorgó arcát meglátta.
Csak most vette észre, hogy a titkárnak minden második foga aranyból
van, s hogy a füle nemcsak hegyes, hanem szőrös is.
– Az istenért – mondta rémülten – hát mit gyártanak ebben az ijesztő
gyárban?
– Panamát – visitotta a titkár.
– Panamát?
– Azt. Tiszta panamát.
– És miből csinálják?
– Emberből.
– És nekem ezen keresztül kell mennem?
– Ha a főnök elé akar jutni, igen.
– Másként nem juthatok elébe?
– Nem.
Vijjogva nevetett a titkár. És hozzátette:
– Ez a gyár ugy van megépitve, fölszerelve és megszerkesztve, hogy aki
ezen az elülső ajtaján tisztességesen megy be, az, miután végigment
rajta, a hátsó ajtón már mint kész panamista lép ki. A hátsó ajtó pedig
egyenesen a főnök irodájába nyilik. Ezért ül a főnök a gyár mögött. És
mindig, mikor ilyen sárgacsőrü becsület-smokk akar nála jelentkezni, azt
végigvisszük a gyáron. Ugy, hogy mire Braunauer ur elé kerül, már lehet
vele beszélni, mert addig elvesztette a tisztességét. Látja azt a fekete
patakot?
– Látom.
– Hát az ennek a gyárnak a szennyvize. Ott folyik ki a gyárból az a sok
tisztességérzet, amit a kazánok kifőznek az ilyen szamarakból, mint
maga! Maga hatvan korona vesztegetési pénzt akar visszaadni a főnöknek.
– Igen.
– Hát akkor, előre…
Lassan de biztosan tolta a bejárat-ajtó felé.
– Elhunyt atyám, – mondta kezét összetéve és a szép tavaszi égre
feltekintve Lajos – te tudod, hogy nekem vissza kell adnom ezt a piszkos
pénzt, tizenkilenc gyermekem nevét nem sározhatom be vele. Adj tehát
erőt, ámen.
Mielőtt beléptek volna az ajtón, Lajos még egyszer végigjártatta
tekintetét a gyártelepen. De nemsokig nézte, mert valósággal elkábult a
fekete kémények, gőztokádó csavart csövek, függő hidak, égbenyuló
vaskarok, daruk láttára, amelyek szorosan egybeépitett pavillonok közt
ágaskodtak, meredeztek, kusztak egyik falról a másikra. A fülét be
kellett fognia, akkora volt a zaj. A falakról kiálló kis vascsövek
haragos böfögéssel taktusra köpték a gőzt, miközben olajos lé csurgott
belőlük. Dinamógépek visitó bugása, a transzmisszió-szijjak észbontó
csattogása, rettenetes illatu, felforralt kátrányos szaftok rotyogása,
amely ugy hangzott, mintha ezrével sütögették volna a revolvereket, vagy
mintha egy vörösen izzó tüzesfenekü völgykatlanba nagy zsilipeken át
hirtelen beeresztettek volna egy libazsir-niagarát, veszetten visitó
gőzfütyülők, amelyekből olyan erővel harsogott ki a gőz, hogy a cső
végét ronggyá szaggatva vasdarabokat rántott fel magával a visszhangot
dörgő felhők közé, – a nagy középcsarnok felől olyan csörömpölő és mégis
gépiesen zakatoló vaslárma, mintha fölülről egy nagy pályaudvar
üvegtetejéhez dühösen mozdonyokat vagdosna gyors egymásutánban és aljas
boszuból egy elbocsátott pályaőr, kinek karját a szegény emberek haragos
istene akkorára növesztette, mint a Muzeum-körut, a tenyerét akkorára,
mint a Kálvin-tér, az öt ujját pedig akkorára, mint e tér kiágazó öt
utcája, a Baross-utca, az Üllői-ut, a Ráday-utca, a Vámház-körut és a
Kecskeméti-utca – ebben a lármában, amelyhez képest egy tüzhányó
jubiláris kitörése csak ugy szólt volna, mint egy dugópuska, mikor
csütörtököt mond, ebben a lármában, amelyhez fogható talán csak az a
lárma volt, amellyel az őskorban vajudó Alpesek, miután a tenger
visszahuzódott Budapest fölül, a Gellérthegyet előrenyomták addig a kis
vasrácsig, amely ma sem engedi tovább, ebben a lármában, amelynek
orkeszterében a legöregebb tölcséres tengeri vihar legföljebb az oboát
játszhatta volna, a sistergő tüzes istennyila pedig a triangulumot, e
lármában, amelyből csak Sümegi Vilmos hangja hallatszott ki tisztán,
amint – meg sem erőltetve magát – ezt kiáltotta: „Só, só, só!“, ebben a
lármában állt Tisztességes Lajos, harminc forinttal a kezében, rettenet
és félelem nélkül, mint Szent János a templom előtt, mikor a hét
angyalok kitöltötték a földre az Isten haragjának hét poharait „nagy
zendülések, villámlások és menydörgések és nagy földindulás“ közepette
(Ján. Jel. XVI. 18.) kétség és habozás nélkül, mert tiszta volt a
lelkiismerete, állt, állt, amig meg nem szólalt és ezt nem mondta:
– Hát gyerünk, titkár ur.
Beléptek egy kis üvegajtón, amely magától csukódott be utánuk s amelyen
belülről nem volt kilincs. Visszamenni innen nem lehetett. De itt benn
kedves és nyugalmas csönd volt, a gyártelep apokaliptikus lármáját a kis
ajtó kirekesztette, az csak ugy hallatszott ide, mint csöndes éjjeleken
a messzi tengerzugás a Karsztra, mikor Kamerál-Moravicán megáll a
gyorsvonat. Egy nyitott kandallóban vidám tüz pattogott s a tüz előtt
egy zsakettes ur állott, aki a hivatalos lapot olvasta.
– Zabrugom schevalijé bu bu, spronc! – mondta a titkár egy érthetetlen
és különös nyelven a zsakettes urnak, aki e szavakra mosolyogva nézett
végig Lajoson és jóakarattal felelt:
– Gru, gru, kartum spronc.
És beirván nevét egy nagy könyvbe, tisztamagyarsággal, udvariasan mondta
Lajosnak:
– Erre tessék.
A titkár kitárt egy szárnyas ajtót. Lajost előrebocsátotta. Egy jól
fütött, szép, világos terembe értek. A teremben, tisztes távolban
egymástól, négy finom amerikai iróasztal állott. Mindeniknél egy-egy
pirospozsgás, kövér ur ült, nagyon elegáns ruhában.
– Milyen terem ez?
– Ez – mondá a titkár – az elfogadóterem.
– Kinek az elfogadó-terme?
– Senkié – mondta a titkár – ezt csak azért hivják igy, mert ezen a négy
uron mutatják be önnek azt, hogy hogy néz ki az olyan hivatalnok, aki
elfogadja a vesztegetési pénzt, ahelyett, hogy dőrén visszautasitaná. Ez
után következik – majd azt is megnézzük, óh iszonyat! – a
visszautasitó-terem. De egyelőre nézzen szét az elfogadó-teremben.
Lajos szétnézett. A hivatalnokok, mind a négyen, kivétel nélkül a
körmüket piszkálták. Mindegyik mellett finommívü aranyozott ezüst
szemétláda állott, amelybe előkelő mozdulattal belepöccentették mindazt,
amit a Benvenuto Cellini egykori tervei szerint készült cizelált
arany-nyelü elefántcsont manikür-készlettel rózsás körmeikből
kipiszkáltak. De oly szépek, kövérek, tiszták és ápoltak voltak, hogy
nem jött más a körmük alól, mint piciny, illatos, hófehér
pehelyfoszlány. Lajosnak tátva maradt a szája. Mint minden
államhivatalnoknak, ugy neki is a körömpiszkálás volt a hetedik
menyországa.
– Mily jól élnek! – dadogta.
– Mert elfogadták a pénzt – súgta fülébe gyorsan a titkár.
Mondom, Lajos eltátotta a száját. A négy mintahivatalnok, azt hivén,
hogy ásit, szintén kitátotta a száját. Szárnycsattogás hallatszott a
levegőben. Imbolygó, rángatózó repüléssel, mint ahogy Wotan hollói
jönnek, négy sült galamb repült be a hivatalnokok szájába.
Inycsiklandozó sült zsirszag terjengett a szobában. Lajos a felesége
nyári bőr-övére gondolt, amelyet megsózva-paprikázva szalonna helyett
szokott reggelizni. És azok a galambok! Nem repültek be durván,
egyszerre a hivatalnokok szájába, hogy ott kényelmetlenséget okozzanak.
Előbb az egyik kis combjukat dugták be s megvárták, mig a hivatalnok ezt
megeszi. Aztán a második combocskát, majd a két szárnyacskát tartották
oda. Majd kecses mozdulattal, mint ahogy anya a gyermekének nyujtja
emlőjét, kis izletes mellük-husát tartották oda s midőn a falánk száj
ezt lerágta róluk, hirtelen megfordultak s azzal a gráciával, amelylyel
a sanzonett hátul csomóba kapja és megemelinti a fodros rövid szoknyáját
a nagydob ütésére, hirtelen, de szemérmesen odakinálták a hivatalnoki
ajkaknak.
– Igy tizóraiznak, – sugta forró lehelettel a titkár Lajos fülébe, – igy
tizóraiznak azok, akik elfogadják a pénzt.
A hivatalnokok parfümös zsebkendővel törülték meg a szájukat, a galambok
maradványai pedig csontváz-szárnyaikkal halkan csörögve kirepültek a
szellőztetőn. A hivatalnokoknak csak a körmük látszott ki a sok
gyürüből, ami ujjaikat fedte, nem azért, mintha a körmükre nem jutott
volna gyürü, hanem mert ezt piszkálni kellett. Olyanok voltak az ujjaik
a sok aranygyürütől, mint a hosszu, gyürüs cső, amely a hajtóerőt
közvetiti a fogorvos fogfurójához. De ilyen szomoru dolog eszükbe se
jutott. Kéjesen mosolyogtak egymásra s az egyik halkan megszólalt.
– Figyeljen! – mondta Lajosnak a titkár.
– Adolf – mondta egyik kövér a másiknak – emeletet épittetek a villámra.
A másik unottan felelt:
– Az enyémnek már van. Én most összerakható ágyat szereltetek fel az
autómban.
A harmadik ezt mondta:
– Én azt már meg is untam. Én most villamos konyhát rendeztetek be a
harmadik szeretőm kisebbik motoros hajóján, mert a nagyobbik hajóján
gázkonyha van.
– Gázkonyha a hajón? – kérdezte az első.
– Igen – mondta könnyedén a harmadik, – mert mind az öt szeretőmnek
vettem egy-egy ilyen nagyobb hajót, konyhával és ha öten egyszerre
rándulnak ki, megy utánuk egy hatodik gázfejlesztő hajó, amelyből
csöveken megy a gáz a másik ötre, füteni és vilátitani. Nagyon praktikus
dolog. Ajánlom nektek is.
Ketten beirták a noteszükbe, hogy még délután megvegyék babáiknak. A
negyediknek nem volt notesze, ő aranycsomót kötött brüsszeli
csipkekendőjére, hogy el ne felejtse.
– A kis gázfejlesztő hajót – mondta a harmadik – a legkisebbik fiam
vette nekem a megspórolt uzsonnapénze egy részéből.
A negyedikhez fordult:
– Hát te min töröd a fejedet?
– Én – mondta a negyedik – a vagyonom átvizsgálásánál tegnap nagy
fölösleget találtam, amivel már igazán nem tudtam mit csinálni.
– Add jótékony célra, – mondta az első.
– Eh, – mondá vállat vonva a negyedik, – tegnap épittettem egy kétezer
ágyas kórházat a szegények számára. És az egész fölösleg rongyos
tizenötezer korona. De már tudom, mit csinálok vele.
– A Dunába dobod?
– Nem… oda tegnap dobtam ötvenezer koronát. Más célra forditom. Ti is
olvastátok, ugy-e, hogy milyen zavarokat okoz a Lánchid két évi
elzárása. Hát ezen én segitek.
– Tizenötezer koronával?
– Kevesebbel. Tizennégyezerhatszázzal.
– Hogyan?
– Hát kérlek, tegnap Budára akartam menni, s mikor a Lánchidhoz értem, a
kocsimat nem engedték behajtani még a hid előtti térre sem. Akkor ezt
gondoltam: nem engednek behajtani, mert a hid el van zárva. Mi ez, ha
nem behajthatatlanság miatt való eljárás? Az 1879: XL. t.-c., a
Kihágásokról Szóló Büntető Törvénykönyv 22. §-ának harmadik bekezdése
kimondja, hogy egy napi elzárás tiz forintnak felel meg. Mi sem
egyszerübb tehát, mint hogy lefizetem a két évi elzárásért járó
hétezerháromszáz forintot, avagy tizennégyezerhatszáz koronát, akkor
minden rendben van, be lehet hajtani és az elzárás megszünt. Csudálom,
hogy a város nem jött rá erre az egyszerü elintézési módra. Nekem is jó,
mert sokat járok Budára, a háremem Budán van.
Kivülről orditás hallatszott.
– Mi ez? – kérdezte Lajos.
– Semmi, – mondta a titkár, – csak a hivatalszolgák dobják ki a feleket,
hogy ne zavarják a hivatalnok urakat. Még a megvesztegetők se jöhetnek
be. A pénz csőpostán csuszik az asztalukra.
A falióra hármat ütött.
– Hogyan? – kérdezte Lajos, – mikor ide beléptünk, déli tizenkettő volt.
Alig vagyunk itt három perce, s az óra már három órát üt?
– Hja, – vigyorgott a titkár, – ez az ő hivatalos órájuk. Egy perc egy
óra.
Rejtekajtókból libériás inasok drága bundákat hoztak a négy urnak.
– Gyerünk, – szólt a titkár, – a hivatalos órának vége.
A terem tulsó végén levő ajtóhoz mentek.
– Ez az ajtó – mondá elkomorodva a titkár – ama hivatalnokok termébe
vezet, akik nem fogadnak el pénzt senkitől. Akik olyanok, mint maga.
– Gyerünk, nézzük! – kiáltott Lajos felragyogó szemmel és kinyitotta az
ajtót.
Az ajtón tul sötét volt, de a mélyből, ahová az ajtó nyilott, olyan bűz
csapott fel, hogy Lajos visszatántorodott. A bűz hideg volt és piszkos
ruha, rothadó főzelék szagára emlékeztetett.
– Ez – sugta a titkár – a tisztességes hivatalnokok élete.
Lajos erőt vett magán és belépett a rettenetes levegőjü, nyirkos
sötétbe. A titkár betette mögötte az ajtót.