Az előszobában libériás inas fogadta Tisztességes Lajost.
– Braunauer urral akarok beszélni – mondta Lajos az inasnak.
– Tessék erre, a titkár urhoz.
És benyomta egy zöldposztós ajtón. Lajos egy váróteremben találta magát,
ahol épp egy álhirlapirót kisért ki a titkár. A titkár igy szólt az
álhirlapiróhoz:
– Megengedi szerkesztő ur, hogy bemutassam önnek dr Sepsi urat? Ő
vállalatunk csaposa.
– Csaposa? – kérdé remegve az álhirlapiró.
– Igen. Szerkesztő ur most megkapta a nyolcszáz koronát, amit kért, de a
világ előtt fenn kell tartanunk egy kis látszatot, s ezért most
szerkesztő urat dr Sepsi, vállalatunk csaposa, ki fogja dobni és le
fogja rugni a lépcsőn. A lépcső alján egy királyi közjegyző ül, aki
erről jegyzőkönyvet vesz fel, aztán szerkesztő ur távozhatik. Mi
szivesen adunk pénzt, de ha valami botránypörben ez kisül, mi igazolni
akarjuk, hogy mi szerkesztő urat kirugtuk. Ne méltóztassék félni, a
lépcső élei le vannak gömbölyitve s az egészet vastag, csomózott,
nyiratlan futószőnyeg fedi.
– Köszönöm – mondta kissé kelletlenül mosolyogva az álhirlapiró –
különben is jól ki vagyok tömve, mert innen egy bankpalotába megyek,
ahol márványlépcső van. De a fejem, uram, a fejem nem birja már a
lépcsőt. Borzasztókat koppan, ugrik egyik fokról a másikra és ne
feledje, hogy kopasz vagyok!
– Fájdalom – mondá társasági mosollyal az elegáns titkár – a lerugástól
nem tekinthetünk el… legfölebb annyit tehetünk, hogy megadjuk önnek azt
a kedvezményt, amit csak kivételesen kap három-négy idősebb, érdemes,
régi álhirlapiró…
– És mi az? – villant fel a másik.
– Az, az, – felelt a titkár, – hogy adunk önnek egy vivómaszkot a
fejére. Ez megvédi a koppanásoktól. Életlen lépcső, szmirna-rendszerü
szőnyeg, fejvédőmaszk… igazán mindent megteszünk az ál-sajtóért.
Szolgák jöttek egy intésre s ellátták az álszerkesztő fejét a
vivómaszkkal.
– Isten önnel – mondta a titkár – én nem szeretem ezt nézni.
Besietett a szobájába.
– A viszontlátásra! – kiáltotta utána az álhirlapiró s azzal dr Sepsihez
fordult:
– Mehetünk?
– Azonnal – szólt a csapos és egy szócsőhöz lépett, amelynek vége a
falból állott ki. Dr Sepsi, mintha szenvedélyesen csókolta volna a
szócsövet, ugy állt ott előtte.
– Halló – hangzott fojtottan. – Közjegyző ur? – - – Kérem, vigyázzon.
Álhirlapiró érkezik. Kérem bejegyezni: Ruggyanta F. Elemér, született
1873-ban, Vámospércsen, nős, hat gyermek atyja, vagyontalan. Bejegyezte?
Köszönöm.
Érdekes és liberális szokás volt a cégnél, hogy a vallást soha nem
kérdezték.
– Kérem a közepére állni – szólt üzletszerü hangon a vállalat csaposa. –
Ugy. Köszönöm. Ajánlom magamat.
– Szolgája – dadogta az álhirlapiró és remegve várta a történendőket.
Nem mert hátranézni.
A csapos unott hangon orditotta:
– Takarodjék, gaz zsaroló!
Azzal hirtelen bemártotta jobblábát az odakészitett erős kokain-oldatba
s igy érzéketlenitve az áldozatot, olyat rugott belé azon a helyen,
amelyet az emberi test egyensuly-viszonyai szinte predesztináltak erre a
műveletre s ahová bizonyos ősi ösztönnel az álhirlapiró várta is a
mozdulatot, hogy hangos csörömpöléssel és dübörgéssel gurult le tőle a
földszintre.
– Tizenegy másodperc! – kiáltotta fel az időmérő, aki kronométerrel a
kezében állott lenn.
– Brávó – dicsérte meg önmagát dr. Sepsi – ez rekord. De nem minden
álszerkesztő gurul ilyen gyorsan. Speichel szerkesztő ur tizenhat
másodpercig gurult.
Dr. Sepsi önelégülten ment vissza irodájába, amelynek ajtaján ez a
felirás volt olvasható: CSAPOS. Tulajdonképen nem nagyon szerette ezt az
uj hivatalát, amelybe a Braunauer-cég egy elsőrendü football-csapattól
szerződtette el, melynek kiváló hátvédője volt. Hatalmas rugásai azonban
felköltötték Braunauer Bernát figyelmét, aki sportbarát volt, s mikor
nagy fizetést ajánltak neki, otthagyta a csapatot. De itt, e
bürokratikus és gépies pályán azzal vigasztalta magát, hogy bizonyos
sportszerüséget adott szerepének. Igy például az ő kérelmére fogadott a
cég időmérőt, aki sportszerüen mérte a repülő álszerkesztők utját. De
kiváló erő volt e téren, aki sok ujitással lepte meg a céget. A
kokainoldatot is az ő tanácsára szerezték be, ami fejlett humanisztikus
érzékéről tanuskodik. Már csak kevés, nagyon öreg álhirlapiró van, aki
vissza tud emlékezni amaz időkre, amikor még kokain nélkül rugtak a
bankokban. Ezek tudják, hogy dr Sepsi érdeme a helyi anaesthesia
bevitele a zsarolásba. Csak a csaposi cim ellen voltak kifogásai.
Braunauer Bernát azonban ragaszkodott e magyaros hangzásu cimhez és a
világért sem akart belemenni, hogy a doktor felvegye a hőn óhajtott
„sajtó-irányitó“ vagy a mások által is ajánlott segédrugalmazói cimet.
Hogy Sepsi hiuságát kielégitse, inkább megadta neki a „csapos“ cim mellé
a „nálamtitkár“ cimet, amit sokszor használt is, a doktor kéjes örömére.
– Ronda mesterség – mormolta szobájában dr. Sepsi, miközben a kokainos
csizmát felcserélte ugyanolyan finom amerikai lakkcipővel, aminő a
ballábán volt. A hivatalszolga a sajtó-csizmát a fogasra akasztotta, a
doktor pedig hozzálátott a reggelijéhez, amely néhány korong kovásztalan
kenyérből, ugynevezett mazóth-ból állott, melyet a doktor egy félpohár
kávéba apritott vidám ropogtatással, addig, amig a kávé fönn ki nem
dagadt a pohárból.
Tisztességes Lajos némán szemlélte végig a jelenetet a váróteremben,
majd szerényen szólitott meg egy ujabb szolgát:
– Braunauer urral szeretnék beszélni.
– Tessék a titkárhoz – mondta a szolga és benyomta őt azon az ajtón,
amelyen át az imént eltünt a titkár, aki „nem szereti ezt nézni.“
A titkár egy amerikai iróasztalnál ült és mikor Lajos belépett, az
előtte álló tiszta papirosra ezt irta fel: „Budapest, Budapest,
Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, – majd csupa nagy
betüvel: BUDAPEST, csak azért, hogy Lajos várjon, féljen, álljon és
remegjen az asztal mellett, hogy mikor kerül rá a sor. Majd hozzáirta
ezt: Budapest, Pest, Buda, majd ismét ezt, lassan, nagyon szép betükkel:
Bbbudapesttttttt, majd ezt Bukarest, majd ezt: BBBBBB s később
hozzárajzolt egy kis rajzot, mely egyre kisebbedő körökből állt, a
legkisebb kör közepén egy ponttal. Mikor mindezt elvégezte, az iv
papirost összehajtotta hosszában, kivül ráirta azt, hogy Budapest, 1914.
február 12., az aljára pedig ezt: B, b, B, b, 1914. Azzal oldalt
félretette az asztalon, mint valami elintézett aktát, bemártotta a
tollat és egy ujabb iv papirosra kezdett irni, fölül ezt irva rá:
bbbudapppest, aztán hirtelen összeráncolt szemöldökkel, balkezét
kinyujtva, mintha egy kérvényt akarna átvenni, türelmetlen, sürgető
hangon igy szólt a félénken váró Lajoshoz:
– Mit akar?
– Braunauer urral szeretnék beszélni – mondta tisztelettel Lajos.
– Személyesen?
– Személyesen.
– Milyen ügyben?
Lajos lenézett a földre:
– Privát.
A titkár vontatottan beszélt hozzá, mialatt sietve tovább irt az uj
ivre, most ezt irva rá vagy százszor egymásután: Braunauer BBB.
Braunauer BBB. Fel sem nézett az irásból:
– Magánügy?
– Igen.
– Kérem – szólt a titkár – nekem tessék legalább körülírva megjelölni,
hogy miféle magánügy, mert én Braunauer ur titkárja vagyok és addig nem
bocsáthatok hozzá senkit, amig körülbelül nem tudom, miről van szó.
– Kérem – mondta Lajos emeltebb hangon – ha ez igy van, akkor nem
csinálhatok belőle titkot. Én Tisztességes Lajos vagyok, állami
másodszaglász vagyok és visszahoztam Braunauer urnak egy összeget, amit
távollétemben nálam hagyott.
A titkár tovább irt, sietve. Balkezével közben megnyomott egy csengőt,
mire egy szolga lépett be a szobába. A titkár fel sem nézve, nyugodtan
szólt a szolgának:
– Az elmeorvost.
A szolga meghajolt és kiment. Csönd lett, csak a titkár kaparása
hallatszott, amint a nagy B betüket rajzolta a papirosra.
– Kérem – mondta Lajos – mit jelentsen ez?
– Üljön le, barátom – szólt a titkár, – Önt elfogják szállitani a
Lipótmezőre.
Lajos nagyot nézett:
– Engem?
– Önt.
– Azt nem! – kiáltotta Lajos. – Nem vagyok bolond. Ismétlem,
visszahoztam a pénzt, amellyel Braunauer ur, igenis kimondom, megakart
vesztegetni!
A titkár összehajtotta a papirost.
– Kérem – mondta – ne orditson, mert azzal csak sulyosbitja helyzetét.
Hideg tussot kap.
Az ajtó nyilott és egy pápaszemes fiatalember lépett be.
– Doktor ur – fordult hozzá a titkár – ez az ur valami pénzt hozott
vissza. Kérem, vigyék át a megfigyelő-osztályba és ha szüksége
mutatkozik…
– Szervusz! – mondta Lajos az orvosnak. – Szervusz Viktor.
Iskolatársa volt.
– Szervusz! – mondta az orvos. – Hát te vagy a bolond?
Majd a titkárhoz fordult, mondván:
– Uram, ez az én Lajos barátom… nincs ennek semmi baja.
A titkár nagy szemeket meresztett:
– Nincs baja?
– Nincs.
– Hiszen pénzt hozott vissza!
Lajos mosolyogva szólalt meg:
– Uram, legjobb lesz, ha Braunauer urhoz vezet.
– Braunauer ur – felelt a titkár – künn van a gyártelepen. Az orvos ur
felelősségére magammal viszem, mert én is kimegyek hozzá a rendes déli
jelentést megtenni. Ha akar, jöjjön velem.
– Milyen gyártelepen? – kérdezte Lajos.
– Künn van a panama-gyárban.
És már vette is a kabátját.
– A panamagyárban? – kérdezte bámulva Tisztességes Lajos.
– Ott, ott, – mondá a titkár. – Jöjjön.
Elbucsuztak a vállalat elmeorvosától és lementek a lépcsőn. Lenn egy
nagy, náthás automobil köhögött görcsösen. Beültek.
– A panamagyárba! – mondta a titkár a soffőrnek.
A kocsi zugni, zörögni, durrogni kezdett, aztán megindult. Néhány perc
mulva már a külső Soroksári-uton repültek, puskaropogáshoz hasonló
zajjal. Tizenkét órakor megálltak egy kapunál, amely magas, olajos
deszkából készült palánkba volt vágva, amely palánk mellett már öt perc
óta robogott a kocsi.
– Óriási telep! – mondta álmélkodva Lajos.
A palánk mögött, husz darab égbenyuló, füstokádó kémény alatt egy
zegzugos, tornyos, hidas, kazános, koromtól fekete épülettömeg állott,
amelynek nagyságától és összevisszaságától Lajos valósággal megijedt.
– Ne féljen – biztatta mosolyogva a titkár – ez csak kivülről ilyen
ijesztő. A panamagyárban vagyunk.
Leszálltak a kocsiról. Tizenkét óra volt. A panamagyár az Első Magyar
Kiviteli Drámagyár mellett állott s a napsugaras déli órákban látni
lehetett, amint a drámagyárból vidám, kékzubbonyos, kormosképü magyar
szinműirók tódultak ki ezrével ebédelni. Némelyiket a felesége várta az
uton, egy fazékban az ebéddel, kézen vezetve kis gyermekét.
A titkár udvariasan előrebocsátotta Tisztességes Lajost. Beléptek a
panamagyár udvarára.