Tisztességes Lajos reggel nyolckor elindult hazulról, hogy burnótkövi
Braunauer Bernátnak visszavigye azt a hatvan koronát, amelyet az asszony
tegnap gyanutlanul fogadott el a vállalkozótól. Mielőtt elindult volna,
megcsókolta mind a tizenkilenc gyermekét és elköltötte szerény
reggelijét. Reggelije a magyar államhivatalnokok szokott reggelije volt:
egy szem olajbogyó, egy kicsiny bőrdarab neje tavalyi nyári bőrövéből,
forró vizben puhitva, sóval és papirkával s egy darab ugynevezett
„állami piritós“, amely ugy készül, hogy egy jól átjátszott kártyát
zsirban kisütnek és paniroznak. Lajos jó étvágygyal fogyasztotta el a
tök tizest, az olajbogyót mohón nyelte el, az öv-szalonnát pedig
szájában magával vitte az utra, mert annak megrágása bizonyos időt és
szorgalmat igényelt.
Lement a harmadik emeletre és sógorától kölcsönkért villamosra nyolc
krajcárt. Erről váltót adott, majd nemsokára vigan fütyörészve ment ki a
kapun. A fütyörészés idejére az övcsemegét mellényzsebébe tette, mert a
két élvezet kizárta egymást, s Lajos különben sem tartozott ama kéjencek
közé, akik az élvezeteket mohón halmozva mindenben egyszerre akarnak
tobzódni. De lelkiismerete friss és üditő volt, mint egy pohár bécsi viz
s állandóan kiegyensulyozott jókedvben tartotta e férfiut.
A villamos-állomáson várakozott.
Nem szeretett emberek közé járni. Az volt a rögeszméje, hogy Pesten még
akkor is ragad romlottság az emberre, ha egyszerüen végigmegy az utcán.
És Lajos meg akarta őrizni ártatlanságát, tehát se jobbra, se balra nem
nézett, behuzta nyakát a gallérjába, mint hózivatarban az utcaseprő. De
hiába volt minden.
Jött a villamos és Lajos felszállt rá. A nyolc krajcárt odaadta a
kalauznak, kapott ezért egy jegyet, amelyet gondosan összehajtott és a
gomblyukába tüzött. Chamberlain orchideát hordott a gomblyukában, Lajos
jegyet. De nem zugolódott. Állt hátul a perronon és nézte a világ
folyását, remegve, hogy valami korrupció ragad rá. Rövid robogás után
megtörtént az első gonoszság. A kocsi hátsó ütközőjére felkapaszkodott
egy gyerek, igy akarva kijátszani a villamos vasuttársaságot. Lajos
meghánytavetette a dolgot, s ugy találta, hogy az ifjui romlottság ellen
tenni kell valamit. Felnyitotta tehát a toló-ablakot, kihajolt rajta s a
gyermek kalapját lefricskázta a földre, ugy számitva, hogy a gyermek a
kalapjáért leugrik s aztán nem éri többé utól a kocsit. Lajos jól
számitott. A gyermek előbb a fejéhez kapott, majd ártatlan kék szemeit
Lajosra emelve, felköpött rá, aztán leugrott a kocsiról. Lajosnak előbb
Tisza Kálmán hires mondása jutott eszébe: hogyha valakire ráfröccsen
valami, várja meg, amig megszárad, mert akkor lehull magától. De utóbb
eszébe jutott, hogy ez csak a politikai életre vonatkozik.
Megtörülközött tehát s elővéve mellényzsebéből a zamatos bőrdarabkát,
csöndesen folytatta reggelijét.
A következő állomáson azonban olyasvalami történt, ami igazolni látszott
Lajos emberkerülő modorát. Egy kis kövér, cilinderes ur szállott fel a
kocsira és a perron egy sarkába támaszkodva állt, amig a kalauz oda nem
lépett hozzá.
– Szabad kérnem? – mondta a kalauz.
– Nem ismer, maga marha? – szólt feddő hangon az idegen. – Szabadjegyem
van!
A kalauz pislogott.
– Kérem – mondta – legyen szives megmutatni.
Lajos már az idegen fellépéséből sejtette, hogy nincs szabadjegye s a
kalauz gyanuja csak megerősitette ebben a nézetében.
Az idegen szuró pillantást vetett a kalauzra és kotorászni kezdett
összes zsebeiben, még azokban a kis zsebekben is, amelyekbe bele sem fér
egy szabadjegy. Kereste mindenütt, az erszényében, a gyufaskatulyájában,
a cvikkertokjában, a kalapja bélésében, az órája fedele alatt, a
cipőjében, a harisnyájában, a zsebkendője ráncaiban.
– Talán a bélésbe csuszott, – jegyezte meg jóakarattal Tisztességes
Lajos, aki az utolsó percig nem szünt meg az embereknél egy kis
jóhiszemüséget feltételezni.
A kövér idegen erre összes béléseit megmarkolászta, majd a homlokára
ütött, mintha ott találta volna meg a jegyet.
– Otthon felejtettem! – kiáltott fel. – A nachtkasztlin maradt.
A kalauz savanyuan mosolygott. Elővette a jegyfüzetet és egyet nyalt
viharvert mutatóujján.
– Hova tetszik? – kérdezte.
Az idegen jóakaró mosollyal szólt:
– Ide a szomszédba megyek csak, nyolc krajcáros jegy kellene, de ne
adjon jegyet, mindjárt leszállok, inkább adok magának három krajcárt,
maga is jól jár, én is jól járok, a társaságnak meg ugyis elég milliója
van.
A kalauznak közben megszáradt a mutatóujja, tehát ismét nyalt rajta
egyet, mondván:
– Nem lehet kérem.
És a jegy után nyult.
– Ne… ne! – mondta a kis kövér ember és megfogta a kezét, hogy ne
téphesse ki a jegyet – Ha nem megy bele az üzletbe, akkor legalább
keressen maga, itt a nyolc krajcár, nem kell jegy.
– Nem lehet kérem – mondta a kalauz rideg becsületességgel, letépte a
jegyet, odaadta neki és a markát tartotta. Az idegen mosolyogva vont
vállat és egy hatost tett a kalauz markába. A kalauz vissza akart adni
két krajcárt. De az idegen csak egy krajcárt vett el tőle, a másik
krajcárra nézve kegyesen intett. A kalauz eltette a krajcárt, haptákba
állt, balkeze a nadrág zsinórján ahogy katonáéknál tanulta, jobbkeze a
sapkája simléderjén, s teli tüdőből üvöltötte:
– Alássan köszönöm, nagyságos uram!
Az idegen ismét kegyesen bólintott.
Tisztességes Lajos összegezte a történteket:
1. az idegen szabadjegyet hazudott, ingyen akart utazni. Ez nem
sikerülvén neki:
2. az idegen három krajcárért akart utazni s öt krajcárt megtakaritani,
a kalauzt lopásra és sikkasztásra csábitva. Ez sem sikerülvén:
3. az idegen meg akarta fizetni a rendesárat, de a kalauzt sikkasztásra
csábitotta csak azért, hogy ő ingyen, azaz a más pénzén lehessen
gavallér. Ez sem sikerülvén:
4. az idegen megfizette a rendes árat, de a szokásos borravalóból ötven
százalékot levont, mert minden áron nyerni akart, de egyben az egész
afférben, mint gavallér, felül akart maradni.
– Mennyi romlottság, – mormogta magában Tisztességes Lajos – mennyi
gazság egy egyszerü kis villamosjegy körül és mily szép, mily fölemelő,
hogy egy egyszerü és szegény kalauz korrektségén mindez megtört,
elporzott és visszaloccsant az idegen aljasságának tengerébe, mint
hullám a fekete szikláról.
– Ön derék ember – sugta Lajos a kalauz fülébe, hogy az emberiség
nevében megjutalmazza őt – ön derék ember. Nagyon jól tette, amit tett.
– Igaz is – suttogta vissza neki a kalauz – nem lehet tudni, hogy nem az
igazgatóság detektivje-e!
És ravasz vigyorgással ment be a kocsiba. Lajos kebelében savanyu
érzések szálltak fel és fojtogatták a torkát. De nem szólt semmit.
Elraktározta emlékezetében a kalauzt amaz emberek közé, akikben
csalódott.
Ellenőr pattant föl a kocsira. Megnézte a menetlevelet, irt rá valamit s
azzal elindult jegyet tépni.
– Kérem – mondta, mikor Lajos jegyét megnézte – nem a földről szedte ezt
fel uraságod?
Lajos elpirult.
– Pardon – mondta a kalauz – a szám azért nem stimmel, mert…
És mutogatott valamit a menetlevélen. Az ellenőr vad tekintettel adta
vissza Lajosnak a jegyét, boszuból kétszer akkora darabot tépve le
belőle, mint illett volna s ujjával megfenyegette Lajost. Azzal meglátva
a pocakost a cilinderrel, feszes haptákba állt és hangosan köszöntötte:
– Jó reggelt, méltóságos uram.
Az idegen kegyes mosollyal bólintott. Robogtak tovább. Az ellenőr
leszállt, s a méltóságos ur a kalauzhoz fordult:
– Mondja… körülbelül mikor érkezünk Budára?
– Pardon – mondta a kalauz – uraságod jegye csak a hidig érvényes…
– Jó, jó, barátom – mondta a kis kövér – ne akadékoskodjék annyit,
mindenáron csak tömni akarja a társaságot… hiszen mindössze csak két
állomást megyek a hidon tul.
Tehát mégis nyert az üzleten. Lajos épen ki akarta szájából venni a
bőrt, hogy kellőképen szörnyüködhessék, mikor az idegen megszólalt:
– És mondja meg, barátom, annak az ellenőr urnak, hogy ha már megszólit,
akkor adja meg a cimemet rendesen. Én nem vagyok méltóságos ur. Én
kegyelmes ur vagyok.
Lajos erre rémületében lenyelte a bőrt. Hosszu hivatalnoki pályáján most
először történt meg vele, hogy megrágatlanul ment le a torkán a csemege.
Szerencsére állomás következett és leszállt. Kissé kiábrándultan fordult
be egy mellékutcába és sietve ment addig a házig, amelyben a burnótkövi
Braunauer Bernát-cég összes vállalatainak központi irodája volt, de
amelyen francia és angol mintára csak egy levelezőlapnyi nagyságu fekete
márványtábla jelezte ezt a kapu alatt, a táblán szép, dülten irott
matt-arany betükkel: