Az állandó hiedelmek fölött, melyeknek hatalmát az előbb kimutattuk, van
az állandóan keletkező és elmuló vélemények, eszmék és gondolatok
rétege. Némelyik csak egy napig tart és legjelentékenyebbek is alig élik
túl egy nemzedék életét. Már megjegyeztük, hogy a felszínre jövő
változások ezeknél a véleményeknél sokkal inkább felszínesek, mint
valódiak, és hogy mindig a faji sajátságok lenyomatát viselik magukon.
Mikor például a mi országunk politikai intézményeit vizsgáltuk, szemmel
láthatóvá tettük, hogy a látszólag legellentétesebb pártoknál: a
monarchistáknál, imperialistáknál, szocialistáknál stb., van egy
teljesen azonos eszme, és hogy ez az eszmény a mi fajunk lelki alkatával
függ össze, mert más fajoknál hasonló nevek alatt, homlokegyenest
ellenkező eszményt találunk. Mert nem a nézeteknek adott név, sem a
csalóka alkalmazás nem változtatja meg a dolgok lényegét. A forradalom
polgárai, teljesen elmerülve a latin irodalomba, és a római
köztársaságra szegezve szemüket, átvették annak törvényeit, fasceseit és
tógáit, és igyekeztek utánozni intézményeit és példáit, nem lettek
rómaiakká azért, mert egy hatalmas történelmi szuggesztiónak uralma
alatt álltak. A filozófus feladata kutatni, hogy a látszólagos
változások alatt mi az állandó a régi hiedelmekben és elkülöníteni azt,
ami a vélemények mozgó folyamatában az általános hiedelmek és a faji
lélek által határoztatik meg.
Filozófiai kritérium nélkül azt hihetnénk, hogy a tömegek politikai és
vallásos nézeteiket folytonosan és önkényesen váltogatják. Az egész
politikai, vallás, művészet- és irodalomtörténet látszólag valóban ezt
bizonyítja.
Vegyük például a mi történelmünknek egy rövid korszakát, csak 1790-től
1820-ig; mindössze harminc év, egy nemzedék ideje. Itt látjuk, hogy a
kezdetben monarchikus tömegek forradalmiakká majd imperialistákká, végül
ismét monarchikusokká lettek. Ami pedig a vallást illeti, ugyanazon idő
alatt a katolicizmusból átmentek az istentagadásba, majd a deismusba,
végül ismét visszatértek a katolicizmus legtúlzottabb formáihoz. És ezek
nemcsak a tömegek voltak, hanem époly mértékben vezetőik is.
Meglepetéssel látjuk, hogy azok a nagy konventisták, a királyok esküdt
ellenségei, kik sem istenekről, sem urakról nem akartak tudni,
legalázatosabb szolgái lettek Napoleonnak, azután pedig kegyesen vitték
a gyertyákat a körmeneteken XVIII. Lajos alatt.
És a tömegnézetekben milyen változások mentek végbe a következő hetven
év alatt. Ennek a századnak kezdetén még «perfid Anglia» Napoleon
örökösei alatt Franciaország szövetségese lett; Oroszországot, melyet
kétszer megszálltunk, amely annyira örült a mi utolsó vereségeinknek,
egyszerre csak barátnak tekintették.
Az irodalomban, művészetben, a bölcseletben még gyorsabb a nézetek
váltakozása. Egymás után keletkeznek és tűnnek el a romanticizmus,
naturalizmus és miszticizmus. A tegnap még dicsőített művészeket és
írókat holnap már mélységesen megvetik.
De mit látunk, ha elemezzük mindezeket a látszólag oly mély
változásokat? Mindazok, amelyek az általános nézetekkel és faji
érzelmekkel ellentétben vannak, csak mulékonyak, s az eltérített folyó
csakhamar megtalálja ismét medrét. Azok a nézetek, melyek nem
kapcsolódnak valamely alaphithez, vagy faji érzelemhez, s következőleg
semmi állandóságuk nem lehet, ki vannak téve minden esetlegességnek, –
vagy mondjuk – a környezet legcsekélyebb változásának. Mindig
pillanatnyiak, mert a szuggesztiónak és lelki infekciónak köszönik
létüket. Keletkeznek és elmulnak, néha époly gyorsan, mint a szél
alakította homokzátony a tenger partján.
A tömegek mulékony nézeteinek száma napjainkban olyan nagy, amilyen még
sohasem volt; ennek pedig három különböző oka van:
Az első, hogy a régi meggyőződések hova-tovább elveszítve uralmukat, nem
működnek közre többé abban, hogy mint eddig, határozott irányt adjanak
nekik. A kiszorult alapnézeteket egy sereg különálló nézet helyettesíti,
s ezeknek sem multjuk, sem jövőjük nincs.
A második ok az, hogy, mivel a tömegek hatalma növekszik, de mindinkább
hiányzik, ami ellensúlyozná, a gondolatok e túlságba menő csapongásának
semmi sem áll útjában.
A harmadik ok végre az, hogy az újabban annyira terjedő napisajtó, a
legellentétesebb nézeteket tárja szüntelen a tömegek elé. A
szuggesztiókat, amit az egyik fölkelt, csakhamar lerontják az ellentétes
szuggesztiók. Ennek az eredménye, hogy egyetlen vélemény sem tud
széltében elterjedni, és hogy csak mulékony léte van. Megszünik mielőtt
annyira el tudna terjedni, hogy általánossá lehetne.
E különböző okok egy új világtörténelmi jelenséget eredményeztek – s ez
teljesen jellemző korunkra – értem azt, hogy a kormányok nem tudják a
közvéleményt irányítani.
Eddig, és még nem is olyan régen, a kormányok tevékenysége, néhány író
és a kevés számú újság voltak a közvélemény igazi szabályozói. Ma már az
írók elvesztették minden befolyásukat, s az újságok csak visszahatnak a
közvéleményre. Ami az államférfiakat illeti, távol attól, hogy
irányítsanak, a közvéleményt igyekeznek követni. Rettegnek a
közvéleménytől, amely nem egyszer a terrorig megy és megfosztja őket
minden határozott magatartástól.
Mind nagyobb tért nyer az a törekvés, hogy a tömegek véleménye legyen a
politika legfőbb szabályozója. Ma már annyira ment, hogy szövetségeket
csikar ki, mint ezt újabban az orosz szövetségnél láttuk, mely kizárólag
népies mozgalom eredménye. Nagyon érdekes jelenség látni, hogy
napjainkban a pápák, királyok és császárok alávetik magukat az interview
szokásának, hogy egy adott kérdésről való véleményüket a tömegek
ítéletének előterjesszék. Valamikor lehetett mondani, hogy a politika
nem érzelem dolga. Elmondhatjuk-e ma, mikor mind jobban a változékony
tömegek ösztönei az irányadók, kik nem ismernek észszerűséget és az
érzelem egyedüli irányítójuk?
Ami a napi sajtót illeti, a közvélemény egykori irányítóját, kénytelen
volt meghátrálni a tömegek hatalma előtt, épúgy mint a kormányok.
Bizonyos, hogy még jelentékeny hatalma van, de csak azért, mert
kizárólag a tömegvéleményeknek és folytonos változásaiknak visszhangja.
Egyszerű információ-ügynökség lett és lemondott arról, hogy valamely
gondolatnak vagy tannak terjesztője legyen. Követi a közszellem minden
hullámzását, és erre a verseny szükségletei kötelezik, mert különben
elveszti olvasóit. A régi méltóságos és befolyásos organumok, mint a
_Constitutionnel_, a _Débats_, a _Siécle_, melyeket az előbbi nemzedék
olyan kegyesen hallgatott, mint valami orákulumot, eltűntek vagy
információs szervekké lőnek, feleresztve mulatságos krónikával,
mindennapi pletykákkal és pénzügyi reklámokkal. Melyik újság elég gazdag
ma ahhoz, hogy szerkesztőinek személyes véleményt is megengedjen és
mennyi súlya lesz ezeknek a véleményeknek az olvasóknál, akik csak
értesíttetni vagy mulattatni akarják magukat és akik minden ajánlás
mögött spekulációt sejtenek. A kritikának nincs többé hatalma,
forgalomba hozni egy könyvet vagy színdarabot. Árthat nekik, de nem
használ. Az újságok teljesen tudatában vannak annak, hogyha hiábavaló
minden bírálat és személyes vélemény, szűkebb teret adnak az irodalmi
bírálatoknak, és csak a könyv címének és néhány reklámsornak közlésére
szorítkoznak, és valószínű, hogy húsz év mulva így lesz a szinházi
kritikával is.
A közvélemény kikémlelése lett manapság a sajtó és a kormányok
tulajdonképeni foglalkozása. Szüntelen azt tudakolják, hogy milyen
hatást keltett valamely esemény, törvényjavaslat, beszéd; a dolog nem
könnyű, mert semmi sem ingadozóbb és változékonyabb, mint a tömegek
véleménye és semmi sem gyakoribb, mint azt látni, hogy átokkal sujtják
azt, amit még tegnap dicsőítettek.
A közvélemény irányításának ez a teljes hiánya és ugyanakkor az
általános hiedelmek megbomlása végre minden meggyőződés teljes
szétmállását eredményezte és a tömegek növekvő közönyösségét mindennel
szemben, ami nem érinti épen az ő közvetlen érdekeiket. A tanok, mint
aminők a szocializmus, meggyőződéses védelmezőkre csak a teljesen
tanulatlan osztályokban találnak: mint például a bányászok és gyári
munkások. A kispolgár, a kézműves, kik már valamennyire tanultak,
teljesen szkeptikusok, vagy ingadozók.
A harminc év óta tartó fejlődés meglepő. Az előbbi korszakban, még nem
is régen, a véleményeknek volt bizonyos általános iránya; bizonyos
alapvető hiedelmeknek elfogadásából eredtek. Már azáltal, hogy valaki
monarchista volt, voltak neki a történelemben épúgy, mint a tudományban
szükségképen biztos és jól megkülönböztetett gondolatai és a miatt, hogy
republikánus volt, nézetei ellenkezők voltak. A monarchista biztosan
tudta, hogy az ember nem származik a majomtól, és a republikánus nem
kevésbbé jól tudta, hogy abból származik. A monarchistának borzalommal
kellett beszélni a forradalomról, a republikánusnak tisztelettel. Voltak
nevek, mint például Robespierre és Marat neve, melyeket gyanakvó arccal
kellett kiejteni, és voltak nevek, más mint Caesar, Augustus, Napoleon,
melyeket csak gyalázva lehetett kimondani. Egész a mi Sorbonne-unkig a
történetnek ez a gyerekes felfogása volt általános.[24]
Napjainkban a vitatkozás és boncolgatás miatt minden vélemény
elvesztette tekintélyét; élük csakhamar elkopik és csak azokból maradt
kevés, melyek szenvedélyt kelthetnek bennünk. A mai embert mindjobban
megszállja a közönyösség.
A nézeteknek ez általános kimerülésén ne nagyon siránkozzunk. Nem lehet
kétségbe vonni, hogy ez a dekadencia jele valamely nép életében. De
bizonyos, hogy a látnokoknak, apostoloknak, a vezetőknek, szóval a
meggyőződötteknek egészen más erejük van, mint a tagadóknak, a
kritikusoknak és közömbösöknek; de ne felejtsük el, hogyha a tömegek mai
hatalma folytán csak egyetlen vélemény is elég presztizsre tud szert
tenni, hogy érvényesüljön, ennek olyan zsarnoki hatalma lesz majd, hogy
csakhamar minden meghajol előtte és a szabad véleménynyilvánítás korának
jó hosszú időre vége lesz.
A tömegek néha a békés urakat képviselik, mint amilyenek időnként
Tiberius és Heliogabal voltak; de dühös kedélyállapotban is vannak. Ha
valamely civilizáció kezük ügyébe kerül, csak véletlennek lehet
tulajdonítani, ha sokáig fennmarad. Ha még valami föltarthatná egy
kevéssé a sülyedés óráját, ez nem lehetne más, csak a nézetek
legszélsőbb változékonysága, s a tömegek növekvő közönyössége minden
általános vélemény iránt.
HARMADIK KÖNYV. A TÖMEGEK OSZTÁLYOZÁSA ÉS A KÜLÖNBÖZŐ TÖMEG KATEGORIÁK
LEÍRÁSA
ELSŐ FEJEZET. A tömegek osztályozása.
_A tömegek általános felosztása._ – Osztályozásuk. – 1. §. _A heterogén
tömegek._ – Differenciálódásuk módja. – A faj befolyása. – A tömeglélek
annál gyöngébb, minél erősebb a faji lélek. – A faji lélek a civilizáció
állapotát, a tömeglélek a barbárság állapotát reperzentálja. – 2. §. _A
homogén tömegek._ – A homogén tömegek felosztása. – Szekták, kasztok,
osztályok.
Ebben a munkában előadtuk a pszichológiai tömegek általános
alapjellemvonásait. Hátra van, hogy kimutassuk azokat a járulékos
különös jellemvonásokat, melyeket a sokaság különböző kategóriái vesznek
magukra akkor, amidőn megfelelő izgalom hatása alatt tömeggé egyesülnek.
Most néhány szóval a tömegek osztályozását adjuk elő.
Kiinduló pontunk lesz az egyszerű sokaság. A legközönségesebb formája
akkor van adva, amikor különböző fajokhoz tartozó egyénekből van
összetéve. Nincs köztük más közös kapocs, mint egy főnöknek félig-meddig
elismert akarata. Az ilyen sokaságnak a legkülönbözőbb fajokhoz tartozó
barbárok adják típusát, kik évszázadokon keresztül támadták a római
birodalmat.
E különböző fajokhoz tartozó sokaságoknál magasabb fokon állnak azok,
melyek bizonyos tényezők befolyása alatt bizonyos közös jellemvonásokat
értek el és végre fajjá alakultak. Ezek alkalom adtán a tömegek
speciális jellemvonásait tüntetik fel, de ezeket a jellemvonásokat még
elfedik valamennyire a faji sajátságok.
A tömegeknek ez a két kategóriája e munkában fejtegetett tényezők
befolyása alatt organizált vagy lélektani tömeggé alakulhat. Ezeket az
organizált tömegeket következőképen osztjuk föl: