Kis országoknak nincs nagyobb veszedelmük, mint ha nagy embereik vannak.
Némely ember hadvezéri hivatással született s mint rablóvezér hal meg.
Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán
Richelieué mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre,
melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny
volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél
nagyobb.
Azon ügyesség, melylyel ő magát, megérzett veszély idején, az
észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már
vasmarokkal ragadta meg, – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül
oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd
a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszerre
mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék;
hogy egy évben minden diplomatiai erélyét, ravaszságát felhasználja,
miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a
törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb
eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket
a császárral kötött béke felbontására bírja.
A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen,
de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár
akkor tíz évre köttetett béke, nem sokára sokkal kinálkozóbban jött
szembe az alkalom, mintsem az az ulemák magyarázatait, s az erdélyi urak
bölcseségét meg ne ingathatta volna.
A római császár a spanyol trón fölötti örökösödési harczban seregei
javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen vezetni, s az ellenzék most látta
idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni
a harcznak, melynek fejedelmére a harcz azon jutalma várt, a mit hasonló
utat követett elődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.
A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért koczkára
téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok,
melyek nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy
királyságért, s e pártnak bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes,
levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú
Bethlen Miklós.
Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei[1]
körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait s kijelentették
nekik, hogy az ország foglyai maradnak.
Mit vétettek? Ki tudott bűneikről valamit? csakhogy egyszer fogva
voltak.
Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn
volt az, a mit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató
főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól
őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat elébb
megöletni s azután szolgáltatni rájuk törvényt.
A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya,
s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony
tulajdona volt. A mint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön
felhivatá magához Csereyt s megmutatva az újján lévő pecsétgyűrűt, azt
mondá neki:
– Nézze meg kegyelmed e gyűrű czímerét, s akármi halálos itélet érkezzék
kegyelmedhez, a míg ezen czímert a levélre nyomva nem találja, a
foglyokat kivégeztetni őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én
parancsolok, mint a fejedelem.
A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni
napon az ország első férfiai összegyülekeztek magántanácskozásra a
fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos
pohárra csak azok maradjanak jelen, a kik vele egyetértenek: Mikes
Kelemen, a Bethlen urak, kik öcscsüket, Miklóst, nagy esze végett
különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a
fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohócz,
Biró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt
elkövetni, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová
lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben
kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy rá ijesztett, hogy utóbb kérve
könyörgött neki, hogy ne nyelje el.
Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló
vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét
visszatöltöttek bele, úgy hogy azt hivé, miszerint félejtelre valót sem
ivott még. Arcza mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszerre egy
üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:
– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez
az ő helye; hová lett innen Bánfi Dénes?
Az urak mind megnémultak, csak Teleki bírt felelni.
– Bánfi Dénes meghalt.
– Meghalt? kérdé Apafi. Hogyan halt meg?
– Béldi Pál ligát kötött ellene s lefejezteté.
– Béldi? szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről, s hol van ez az
ember?
– Most börtönben, de majd nem sokára fejedelmi széken.
– Vérpadon! ordítá magán kívül Apafi, vérszomjú haraggal. Vérpadon, nem
fejedelmi széken. Megmutatom e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok? ha
ellenem vétenek. Hívjátok az itélőmestert, törvényszéket kell tartani.
– Az itéletek már készek, uram, szólt Naláczi, kivonva zsebéből három
egyenlő nagyságú iratot, csak aláirásod hiányzik.
Hirtelen ott termettek tintával és irónáddal, s azt a fejedelem reszkető
kezébe nyomták, újjal mutatva neki a papiron, hová írja nevét.
Megtörtént.
– Nincs közöttünk idegen ember? kérdé Teleki, gyanúsan nézve szét.
– Csak a bolond, de attól nincs mit tartani.
A bohócz e perczben épen egy kardot tánczoltatott az orrahegyén, felül
meg egy tányér volt rá téve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy ő rá
nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik
ott az asztalon?
A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek,
meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a
porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei
vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik
végre a várőrséghez, melyben az felhivatik, azon esetre, ha a porkoláb
is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkonczolni. Mind a
három levelet sárga viaszszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki
azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére s indult sebtén a
szobából. Épen a bohócz mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal
odaugrott hozzá, rákiáltva: «ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide
vele, ez a tied!» s mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett
volna, kalpagja helyett a csörgő sipka volt a helyén.
A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát s torkon ragadta a
bohóczot.
– Semmirekellő, hová tetted a kalpagom? szólj, vagy megfojtalak.
– Meg ne fojts, uram, szabódék a bohócz, mert akkor magad leszesz a
legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.
– A kalpagot ide! kiálta Naláczi dühösen; hova tetted?
– Elnyeltem uram.
– Gaz ficzkó! dühönge Naláczi, fojtogatva a bohóczot; te kötekedel
velem.
– Hisz uram, elő nem tudom adni, ha a torkomat összeszorítod.
– Megállj, majd megkeresem én nálad; szólt Naláczi s elkezdé a bohócz
köntösét feltépni, mire a kalpag nem sokára kihullott annak ránczai
közül. Ügyetlen szemfényvesztő! nevete akkor Naláczi. Ezt ugyan jól
eldugtad. Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól
lepecsételve sárga viaszszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét,
hogy a bohócz másodszor el ne csenhesse.
Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé
hivatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:
– Ime e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek
tartván annak minden betűjét.
A kapitány átvevé a levelet s felszakítván annak pecsétjét, nagy
bámulattal tekinte a főúrra:
– Én nem tudom uram, neked van-e április első napja, vagy nekem? ebben a
levélben egy fiabetű sincs.
Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen
felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta
papirosnál.
Az ügyetlen bohócz az alatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a
leveleket más üres készen tartottakkal, s az itéleteket még azon este
megvitte a fejedelemnének, ki általa tudott meg mindent, a mi a
fejedelem körül történt.
Reggel aztán a három parancscsal kezében Apafihoz ment a fejedelemné,
szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni.
A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját irásával,
miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy
őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram
pedig a nagy kudarcz miatt alig merte magát mutatni az udvarnál s csak a
bohóczra fenekedett.
Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet s rögtön elhatározá, hogy a
foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reversalist kellett
aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást
nem fognak kezdeni.
Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint
érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a
ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.
Ámde legkisebb volt a magánsérelem; az alatt, míg Béldi és Bethlen
Miklós börtönben ültek, a harczias párt keze szabadon működött, úgy,
hogy a midőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik
által, miszerint csupán a diván megegyezése van még hátra, hogy a béke
felbontassék.
Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen
elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.
Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük
Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapy Györgyöt, s tanácsot tartának az
ország jövője felett.
Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kimélni kell, hanem arra
kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és
Naláczit, meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új
országtanácsot.
Kapy többet akart.
– Ha már ennyire vagyunk, monda, akkor jobb nyiltan kilépnünk, s ha
kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s a ki
győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.
– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését, monda Béldi, a mint
a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár
szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg
nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett
országgyűlésre, mely Nagy-Sinken fog megtartatni, jelenjünk meg
fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk
erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól
megváljon; mert én jó embernek ismerem őt s tudom, hogy inkább fél
tőlök, mint szereti őket.
A jelenlevő urak elfogadták Béldi ajánlatát.
– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket, monda Kapy, fázósan gombolva be
mentéjét. A harcztól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget és
verekszem vele, de a fegyveres instántiákat nem szeretem, mert hamar
kiveszik az ember kezéből a kardot és saját nyakát vágják le vele.
El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, kiki felfegyverzé a maga
híveit. Béldi egy szavára felült Háromszékben, Csikban és
Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden
órában indulásra készen.
E merész felkelés híre Gernyeszegen találta Teleki Mihályt, ki
magánkívül lett örömében: jól tudva, hogy Béldi nem azon ember, ki
polgárháborúban győzni tudjon, ellenkező esetben pedig saját vesztére
kelt föl, mert vissza nem léphet többé. Rögtön sietett a fejedelemhez, s
ágyából verve fel, elmondá neki, hogy Béldi feltámadt ellene, s úgy
megrettenté Apafit, hogy azonnal kocsijába fogatott s fáklyakiséret
mellett elfutott Fogarasba; Bethlen Gergely és Farkas, s a többi
tanácsurak rémülten futottak, ki merre látott; csak Teleki nem rémült
meg. Sokkal jobban ismeré Béldi jellemét, mint hogy félhetett volna
tőle.
Egy szikrája a nagyravágyásnak, a boszúnak Béldi Pál szivében, s ő
nehány nap alatt Erdély ura leendett, a mellette felült székelységnek
senki sem bírt volna ellenállani, mert a hadak a végvárakba voltak
szétosztva.
De Béldi elégnek tartá fegyverét megmutatni, nemhogy éreztesse is azt.
Harcz helyett hódolatteljes nyilatkozatot külde a fejedelemhez, melyben
tudtul adá, hogy nem ő nagysága ellen vette fel a hadakat, hanem az
ország nevében; csupán azt követeli, hogy a tanácsosok állíttassanak
ország törvényei elé.
Míg e szelid levél megjárta az útat, az alatt Telekinek ideje maradt
összehivatni a végvárak hadait, s a fel nem ült székelyekre parancsot
küldeni, hogy a fejedelem védelmére Mikes Kelemen mellé gyűljenek, s míg
Béldi kikerülte a megtámadást, ő jött ellene támadólag.
Egy napon Csáky Lászlóval együtt Bodola várában ült Béldi, a midőn hírül
hozzák neki, hogy Bethlen Gergely a fejedelem hadaival már Brassó alatt
áll.
– Többé nem kerülhetjük a harczot, uram, sóhajta fel Csáky.
– Kikerülhetjük, viszonza Béldi, ha leteszszük a fegyvert.
– Csak nem gondol arra kegyelmed? kérdé Csáky megijedve.
– Mire gondolnék egyébre. Én pártharczban nem csatázok.
– Akkor mi vesztünk el.
– Inkább mi, mint érettünk ezerek.
Még azon nap kiadá a parancsot a mellette ülő hadaknak, hogy oszoljanak
haza.
Másnap Bethlen Gergely átküldé Bodolára Vay Mihályt, ki a fejedelem
kegyelmét hozá meg számára.
Csáky fogait szítta; eszébe jutott, hogy épen ő fejezteté le Bánfi
Dénest, pedig annak is kegyelem volt adva, s remegve kérdezé Vaytól:
– Bizton megnyughatunk-e e kegyelmi levélben?
Vay Mihályban volt annyi őszinteség, hogy így feleljen:
– Bizony, édes atyámfiai, száz kegyelemnél is nagyobb bátorság lesz
rátok nézve, ha kimentek Erdélyből.
Csáky egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem málházott és még
fényes nappal elutazott a bozzai szoroson keresztül.
Béldi ott akart maradni, őt a szégyen visszatartá a futástól.
Vay Mihály azonban tudatá nejével és gyermekeivel a veszélyt s azok
ráestek, térden állva könyörögve, hogy siessen, mentse meg magát.
– Hát ti? kérdé Béldi, könyező családjára tekintve.
Szép két fia volt, Aranka leánya már szép hajadonná serdülve, ő volt
apjának szemefénye, büszkesége, öröme.
– Hát ti? szólt elborult szózattal.
– Minket könnyebben megvédhetsz Stambulban, mint itt; szólt Béldiné, és
Béldi átlátta, hogy ez helyesen van mondva.
E szó megváltoztatta akaratát; valóban, a portánál keresve menekülést,
mind családján, mind magán többet segíthetett, s tán még hazája ügyeit
is jobbra fordíthatá; hisz ott sok legmagasb vezér jó ismerőse volt, kik
e dologban mindent kivihettek.
Rögtön lovat nyergeltetett, s családjától a legbiztosabb reményben
elbucsúzva, nehány szolgája kiséretében a bozzai szoroson át
Havasalföldre még azon éjjel átmenekült, ott találkozott több futó
társaival, s együtt velök Erdély akkori legfelsőbb törvényszékéhez, a
portához menekült.