A herczegné meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!
Ily merény elkövetője e percz óta át volt adva az elfordíthatlan
halálnak, ha menekülni nem tudott, – és ha nem akart.
A part hosszában és a várfokon kigyuladtak már a vésztüzek, hirdetve a
szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripákon versenyt
futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy
fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak
megindult rajta, visszaverte, felforgatta.
Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a
tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll
benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A
csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.
– Ne félj, midőn engem viszesz! szól Azraële hozzá, s szemeivel egy
csillagon függ, a mely feje fölött ragyog, keresztül világítva a
nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni
a vizen keresztül, s ez emlék megújult szivében.
A Margit-sziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá
kezéről egyetlen utolsó karpereczét, s odaveté a csónakosnak.
– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.
– Te itt maradsz?
– Nem.
– Hová fogsz menni innen?
Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre.
A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy
oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.
Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit
eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind
átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.
Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a taraczkok, a
parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj
sötét volt, a szél bömbölve tépte, szakgatta a fák lombjait; – de ő nem
látott sem vésztüzet, sem éj sötétjét, nem hallott zajt és
szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmoniája,
melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.
– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis. Gondolá magában s néha
suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. Jót tenni,
szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van
lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek
eddig? hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? ha látta volna önmagát,
hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon
testétől, mint a hogy iszonyodik most s borzongással tölti el halálos
gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok
szenvedélyének, a kik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van!
E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él
ott belül; mert a míg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más
lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek,
amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek
nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok
ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg
leplezetlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt hófehér leplek
alatt, nem tudva arról, a mi kívüle történik; a mi szenny, a mi utálat,
a mi bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a
fölébredéssel megszünt… Az arany is, kénköves, mérges kövek között
terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki
belőle, és nem fáj neki az.
A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul
bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári
lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szivében: egyik az
emlékezet, másik a képzeleté.
Eszébe jutott határozata, melylyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy
midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:
«Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki az ablakodba s nézz a
sziget felé, merről a nap keltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog
onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám s mondj
értem egy imát, mely kísérőm legyen.»
És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép
szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fáraszsza szép szemeit sokáig.
Hirtelen felnyitá az ajtót ezüst kulcsával s belépett a csarnokba. A
mint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függő lámpa.
Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végig ment az egymásba
nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt
bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel
redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros
illattal volt eltelve.
Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mind ez. Midőn a szőnyegre
lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta,
mintha dögvészes dohot lélekzene, minden, a mi e termekben volt, bűn és
undor emlékét hozta szivébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó
kerevet; majd egy öltönydarab, vagy egy pompás kelme, porczellán vázák,
ezüst edények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az
volt, hogy emlékezni kellett rájok.
De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek,
és e százszor bűnös test maga, porrá lettek, akkor úgy-e a lélek sem fog
emlékezni rájok? hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba,
s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem
tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy
meghagyta őket szabadulni innen.
Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! mindenkinek
megmutatja arczát, a ki őt keresi, s nem oly magas az ég, a milyennek
látszik, bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek
sóhaja mégis egy percz alatt eljut oda.
Az égő szövétnekkel kezében végigjárt minden szobát, letépve
függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s a mint az
utolsó szobába belépett, ime annak sötét hátteréből egy halvány, fehér
alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha
sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, a nélkül, hogy tudná hol,
arcza oly szelid, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el
szép vonásain, s tiszta csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata
rövid repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arczot, a hogy az
őrangyalokat szokták festeni.
A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá
bűnbocsánata hirnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét
háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e
szelid, földfeletti báratos arczot, e tisztán sugárzó szemeket soha sem
látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid
hajzata egészen kivette női alakjából, – angyalokhoz téve őt hasonlóvá,
– elesettekhez, – megtérőkhöz.
Reszketve borult térdre a tünemény láttára, s arczával a földet érintve,
ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki,
mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel,
tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott,
megdicsőült arczát magasztos vágygyal emelve fel… Nem, ez arczra nem
lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!
Oh az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül
meglátott arcz sokszor idegenül lep meg, a gondolat, melylyel csak a
lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt lerajzolja az arcz
vonásait és nevet ad önmagának.
Azraële áhitattal tevé össze kezeit keble fölött s kezével intve a
tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét és visszatért azon
szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte
magának.
Ott voltak egymásra hányva az aranynyal áttört párnák, India tollas
kelméi, a hattyúpehelylyel töltött divánok, a könnyű, fényüző asztalkák,
aranyozott kámfor-fából a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüst hangú
húrjaikkal, egy arany medenczécskében finom illatos olaj volt töltve,
mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a
felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő
illat eltölté az egész levegőt.
Ekkor kezeit hevülő szivére nyomva, felsóhajta:
– Isten! velem légy!
S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha
menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arczczal lépett fel
annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen
és boldogan mosolyogva.
Nehány pillanat mulva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a
könnyű száraz kelméktől, s négy felől összecsapva, mint egy égő hullám,
mennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott boldogan,
édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyuladt, kéken
világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek
gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány
mosolyogva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le
az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának a
helyett, a ki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant, – az odaliszk
halva volt.
* * *
Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja
ablakában, a hogy az odaliszknak megigéré. Nem érté annak rejtélyes
szavait, de teljesíté, mert jól tudta, hogy az egy haldokló kivánsága.
Jól esett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt
ez a legszánandóbb teremtménynek; kit a bűn csókja meggyalázott, azt
fölemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek
nőarczhoz bűn gondolatával nem közelítének soha.
Hirtelen, – a mint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit
nézné, az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát
szélsebességgel előtörni, fehér gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt;
és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfellegek között egy tündöklő
alak szállna a magasba.
Pillanat mulva az égő kioszk lángjai bevilágíták az egész környéket. A
fellármázott lakosság bámulva nézte a a pompás tüzet, melynek lángjait
toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.
– Csakhogy emberélet nem veszett ott; mondák nyugodtan; a hárem és őrei
még tegnap átszállíttattak.
A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk
reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng
vereslett az égen.
Reggel csónakba ülve, átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz
kiséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett.
Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A
bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok,
mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldelni a mező.
* * *
Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun fölfelé;
ha nem csalódunk – Yffim bég.
Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé
méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében
kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá,
mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had
kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbácscsal hajtották, s
valahányszor a ló helyett egyet ő rá találtak ütni, azzal vigasztalták,
hogy azt Hasszán basának küldik.
Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött,
hanem leszállva lováról, kantárját oda adta az ismert eunuchoknak, hogy
vezessék a lovát az udvaron.
A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt;
Yffim bég benyitott rajta s végig menve az ismert szobákon, miknek
ajtait mind Hasszán drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási
termébe érkezett, s ott találta Olaj béget, divánon ülve, s az
alkoránból olvasva.
Yffim bég körültekintett, s a mint rövid üdvözlés után nem találta azt,
a kit keresett, megszólítá Olaj béget:
– Én Hasszán basával akarok beszélni.
Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy
ezüst tálcza állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy
levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.
– Ime, – beszélj vele…