Milyen lehet egy hóhér háza belül? Milyen lehet egy hóhér szíve belül?
Tudja-e őt szeretni valaki? azon szomorú embert, kinek keze arra van
elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is.
Láthatja-e őt mosolyogni valaki? látta-e mosolyogni valaki az élő
halált? azon arcz, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló
tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie,
mert a törvény úgy parancsolá – nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké
mereven, mintha szüntelen véres főket és vértelen arczokat látna maga
előtt?
Van-e, ki őt, a bűnök büntetését, örömest lássa maga mellett ülni? ki
eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg
tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig
átkozva, soha áldva nem volt?
Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek
lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére
épült?
Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett
ákáczfák.
Még az élőfa sem szereti közellétét.
Ablakai nem látszanak a keritéstől. Tetején néha mintha fekete zászló
lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi
állat sem szereti őt. A kutyák utána vonítanak, a tulkok bőgve futnak el
előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájokat. Ezek az ő madarai.
Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilencz, tíz óra felé lehetett az
idő, s mégis szokatlan világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő
viszfény kinzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az
égen, hanem valami tartós homályos sárgaság fogta be az egészet, mint
egy világító köd, mintha az éjszaka rendes szürke öltönye helyett most
sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék,
mintha azok igen végtelen távolból jönnének, tompán, enyészetesen…
A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők, fekete
csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére.
Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő
földmíves nép vidám csoportjait látni, a mint napi munkáik végezte után
tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a
mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak
aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most
néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem
látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott
zöld buzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszünt; az
országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak
szájok elé s nem mernek lélekzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték,
– minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszögű föld,
benne imitt-amott jókor előre a sírok megásva.
– – E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig,
melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának
ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a lánczos eb ordít az
idegen szagra.
– Ki az? kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a
nagy ebet, mely szaglálva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között,
melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.
– Nyisd ki Mekipiros, ne kiabálj! válaszol az egyik jövevény,
nyugtalanul öklözve befelé az ajtót. Nem szükséges kicsuknod, a ki jön;
ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög,
meg magam la.
Ez ismerős hangra megszünt ordítni a komondor, s a mint kinyilt az ajtó,
vigan kiszökött s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.
– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát Mekipiros, még lecsókolja az
orrom.
A megszólított sajátságos csodája volt a természetnek. Egy egészen női
ruhába öltözött zömök alak a legdurvább férfiarczulattal, gömbölyű
vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles vastag száj,
tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély durva ránczokkal, vastag tüskés
szemöldök, s a cserepes bőrű arcz egyik felén idétlen szőrös barkó.
Ez az emberi állat női ruhát viselt; – a jövevényt látva, megkapta nagy
csontos kezeivel a borjunagyságú vihogó ebet örvénél fogva, hanyatt
rántotta azt, s a közben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok
nélkül.
Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá
tenni a természetet?
– Na lépj be te is, ne nézz ott a semmibe, szólt a jövevény
visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig
egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.
A kutya a konyhaajtóig kisérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába
szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra
alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő
szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevétetni.
– Itthon van a gazda, meg az asszony, Mekipiros? kérdé az elsőbbik
jövevény.
– A gazda énekel, a gazdasszony meg tánczol, felelé a félember állatian
röhögve.
– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no eredj, szaladj! s ezzel hátba
ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá,
mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül vihogva
beugrott a konyhaajtón.
A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.
Az egyik talpig zsiros bőrbe öltözött magas szőke legény volt, elmosott,
gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszinű
szemeiben hideg egykedvüség volt festve. Az egész arczon feltünő volt az
a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot
iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kigyó,
mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább ketté
törik, mintsem megmozdulna.
A másik fiatal sápadt arczú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által
lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind szájába folynak, kalapja
egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem
bujdosnak egy úton.
Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar
tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve.
Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák,
őszi baraczkrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a
pázsitból szív-alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal
s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek
szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorú fűz, amott
sárgarózsabokor, ezerszinű teljes pipacsfejek, s a pázsiton futó piros
szemű fehér házi nyulak…
Mily fájdalmas gúny!
A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó
pipacsfőket, szomorú fűzfákat, sárga virágokat, kis fehér nyulakat.
A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat, s lelógó kötelet;
lát lehullott véres főket, szomorú bitófát, sápadt holt arczokat, fekete
hollókat…
Hisz itt a hóhér lakik.
– Bejöhettek! kiálta belülről egy erős, átható csengésű női hang, s
egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy bozontos fejével előre
rohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének
tetemes mozzanatot.
A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza
becsukódott utánuk.
A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az
edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vigan égett
a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden
tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.