Halál! Halál!
Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve
jövendőt mondjon a benne lakozónak?
Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte
ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer
elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit
kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az
örökkévaló álomra?…
Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon,
minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre
ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon
beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan
állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára
ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?
Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, butorok
elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a
deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete butortól, melynek
neve koporsó?
Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly
léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző
emberi lélek?
Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult
helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ
nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg
saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?
* * *
Ki Hétfalu egyetlen hosszú utczáján végig megy, három házat fog ott
észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.
Az első kívül van a falun, egy magas zöld dombon, mely körül nyugodtan
legelész a falu tehén-csordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy
tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat, vagy
kitört ökörszarvat talál.
A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végig mosott a sok évi
esőszakadás, mutatja: hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak
lengedeznek omló párkányzatán.
Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bogács
és tövis. Útnak nyoma sincs felé; – talán nem is volt?
Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.
A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult
hely. Ledült kőkerítés falazá egykor el az utczától. Most ennek csak
egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázmin-sövény túlnőtt,
kihullatva az útra mérges piros cseresznyéit.
A kapu csak imigy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy
egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstelték újra helyére tenni.
A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva.
Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő
ablakai, a tornáczra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve, s a
falnak támogatva, mint szintén egy vörös márvány kő-pad is a tornácz
alatt.
A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás
kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre
néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy, vagy több ablakot raktak
be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle
több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnkint háromszor
eszi le a hernyó, senki rájok sem néz, úgy vesznek ki egyenkint, sárga
rozsdával ellepve.
A harmadik ház egy kicsiny viskó a falu tulsó végén, egy nagy ormótlan
magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe
kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg,
fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld,
mint bársony, a buján tenyésző mohától.
E három házban harminczkét év óta nem lakik senki.
Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait,
élt ezelőtt harminczkét évvel egy eszelős vén asszony.
Magdolnának hítták.
Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem birt; némelyek azt mondják,
hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje
akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy
egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez
asszony igen gazdag, igen tehetős volt s egyszerre koldussá lett, s
azóta féleszű.
Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babona-hivő népre.
Valami félelmetes ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor
küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott
lenni.
Ha ilyenkor az utczákon végig ment, a kutyák összevonítottak az egész
faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele
szembejövő emberek félve suhantak el oldala mellett, mert nem egyszer
jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset,
hogy beteljesült az.
A hajadonokon megismeré: ki hordja méltán a pártát, ki nem? A gyermekek
arczáról megmondá: hogy ki fiai? s úgy esett, hogy az egészen más volt,
mint a kinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok
reszkettek előtte.
Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: ezt
loptad, most lopd vissza.
Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végig fektette a küszöbön s
várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat
ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését
felverte a gaz, nyilalások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.
Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a
köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig
elbolyongott, ki tudja hol? ki tudja miért? s azalatt iszonyún
elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok, s más
istencsodái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt
volna, egy nap alatt eltüntek, kipusztultak.
Egyszer azt hitték, hogy haldokol.
Kifeküdt a kút mellé s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett,
hogy nem birta kezét megmozdítani.
A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud
meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt
megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá
közelíteni, hogy megitassa.
Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban s oly felhőszakadás
támadt, hogy az utczáról a víz a házakba befolyt.
Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve,
reszketve, mankójára támaszkodva mint egyébkor.
Midőn az 1831-dik év tavasza elmult, mindenfelől rémséges előjelenetek
kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget
meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá: csillagok
hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenkint,
farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek s agyon hagyták
magokat veretni a házak küszöbei előtt.
Mi fog történni? Senki sem tudá.
Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden.
A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni
gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta mit tegyen, legkevésbbé az
ember.
Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen
prófétája a környéknek egy megtébolyodott nő volt, ki lelkének őrült,
kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a
jövendő az igaz pecsétet nyomta rá, leggyakrabban száz értelmű
jóslatokat, miket a hány ember, annyifelé magyarázhatott s mik, bármi
történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.
Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig
látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a
kutyák kibujtak elé a kapuk alatt, s ő melléjök ült, átölelte fejöket s
úgy üvöltöttek együtt irtózatos undok pár-éneket. Azután bement a
házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit,
szemeit. Egyik helyütt ezt mondta: «miért nem füstölitek ki a szobát,
nagy benne a halottszag?» másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló
imádságát behajtotta benne. Vagy a más világra izent fenjáró ép,
egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.
– Készíttess egy keresztet magadnak!
Ez volt legsűrűbben intő szava.
Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:
– Készíttess két keresztet!
– Három keresztet!
– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!
A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna,
hová.
S mit tettek ekkor a bölcsek, az irástudók, kik jól tudták előre a
közelgő halál-veszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arczát,
tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább? mit tettek,
hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé
Isten irgalmában?
Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra
fognak halni.