Ballada Jókai Mórtól. Előadatott a Magyar irók és Művészek estélyén
1874.
E ballada nem jelent meg külön füzetben de mint a magyar irók és
művészek estélyén Liszt zongorakisérete mellett elszavalt költeményt
közölte több lap s általában ugy ünnepelték, mint a magyar költészet
rendkivüli tüneményét. Ime az ok, a miért hozzá szólunk s nem tartjuk
fölöslegesnek vizsgálni: vajon csakugyan gazdagodott-e költészetünk,
vagy az egész zaj csak egyike azon irodalmi humbugoknak, melyeknek épen
nem vagyunk szükében.
Jókai balladájának tárgya Petőfi neje és fia. Nincsenek ugyan
megnevezve, de a költő czélzata nagyon is észre vehető. Nem vizsgáljuk:
ajánlatos-e a nem rég elhunytakat, kiknek rokonai még élnek, kikhez sok
gyöngéd emlék füződik, ily módon regény, dráma vagy ballada tárgyaivá
tenni, s mellőzve egyéb szempontot, magának a költői hatásnak
szempontjából is, nem jobb kerülni mindent, a mi a kedély elfogultsága
miatt épen ugy csökkentheti a költő szabad alkotását, mint a közönség
nyugodt élvezetét! Legyen elég csak azzal a kérdéssel foglalkoznunk:
méltóan énekelte-e meg Jókai Petőfit, a költőt, a hőst, a jó barátot, s
vajon a költemény mélabus hangjával nincs-e kiáltó ellentétben a
conceptio komikai hóbortossága? Gyönge költeményt irni akár kin megesik,
még a legnagyobb költőn is, de hogy valaki annyira félre ismerje tárgya
természetét s az eredetiséget és hatást abban keresse, a minek sem
eszmei jelentősége, sem æsthetikai értéke nincs, az ugy látszik Jókainak
valóságos irányává kezd válni. Őt annyira túlbecsülte a közönség és
hirlapirodalom, hogy ő maga igen természetes viszonzásul épen nem
becsüli őket s azt hiszi, hogy mindent irhat nekik, mert mindennel
megelégesznek, mindent dicsőitenek a mit ir.
A ballada azon kezdődik, hogy hőse, a költő harczba indul és bucsuzik
neje- és gyermekétől. Ez a balladának legjobb része, ebben egy pár szép
lyrai helyet találhatni, bár csodálkozunk, hogy Petőfi _Szeptember
végén_ czimű elegiáját, mely hasonló érzést, hasonló rytmusban fejez ki,
nem használta fel Jókai, mert igy erősebben és közvetlenebbűl hatott
volna az olvasóra a bucsuzó költő halálsejtelme. Ez után mind inkább
romlik a mű, egy-egy szebb sor vagy épen versszak igyekszik ugyan
fentartani az érdeket, de mind hiába; a tragikai conceptio csakhamar
komikaivá torzul. A hős ugyanis elesik; a holló a fán megjelenti férje
halálát e nőnek, a ki aztán nem sokára férjhez megy. De a halott nem
nyughatik sirjában, megjelen a nőnek _koszorús kalpaggal_ fején, hanem a
fő nem az övé, valaki másé, egyé a sok közül, a kikkel együtt esett és
temettetett el. Koszoruját meglelte, a fejét nem a mi alkalmasint azt
akarná kifejezni, hogy a költőknek még a sirban is legtöbb gondjok van
koszorújokra. A nő nem ismervén reá, hiába hivja, nem megy vele. «Te nem
vagy ő, férjem sohasem voltál, arczod nem az övé» kiált fel a nő. Ekkor
a szellem – ha ugyan megérdemli e nevet – mentegetőzni kezd, hogy nem
lelte meg fejét, téved a kéz, majd visszamegy érte s megleli, bár a
közös sirban nagyon nehéz a válogatás. És megjelen ujra, de akkor sem a
maga fejével. Húsz évig jár-fel a sirból más-más fejjel, végre
megtalálja a magáét. A nő ekkor már őszül, a gyermek vén ifjú lett, a ki
unja az életet. Most reá ismernek mindketten s elmennek vele a sirba,
hogy örökre csókolhassák egymást.
Ki nem érzi, a kinek csak egy kis költői érzéke van, hogy Jókai itt
lábbal tapod minden népköltészeti hagyományt, költői illusiót, s a
tragikai conceptiónak a fejkeresés komikai fordulatával oly groteszk
irányt ad, mely ellen egyaránt fellázad erkölcsi és aesthetikai
érzésünk. A népköltészetnek régi hagyománya a sirból feljáró lélek, a
melyet a műköltők nagy hatással szoktak feldolgozni, kivált a
balladaköltők. De e költői motivummal, a mely míndig fönséges, nem lehet
gyermekjátékot űzni. A balladaköltők ezt rendesen mint subjectiv
csodást, mint visiót használják a feldult, lázas lelki állapot költői
kifejezéseül, a minő az erős bánat, kétségbeesés vagy lelkiismeret
furdalása. Ilyenkor mindig az élő kebelében rejlik az a varázs, a mely a
halottat felkelti sirjából s a halott ez érzés ereje által nyer hatalmat
az élő fölött. Az élőnek a halott nem jelenhet meg más alakban, mint a
hogy képzeli, s a halott nem tehet mást az élővel, mint a mit ez óhajt
vagy a mitől fél. Így találjuk ezt az északi, így a magyar
népballadákban, így magának Shakespeare-nek tragédiáiban is. S ha Jókai
e motivumot akarta használni, elég lett volna, ha a férjhez ment özvegy
nem tud boldog lenni uj férje karjai között, régi férje emléke miatt, ha
a sirból feljáró halott vádoló arczczal mély búval tölti el, ha a
gyermeket anyja búja hervasztja s ha a férj és atya végre magával viszi
a boldogtalanokat a sir nyugodalmába. De Jókai nem kedveli az egyszerűt,
a lélektanit, a költőit, neki valami hallatlan kellett s így teremtette
meg a fejét nem találó halottat, a ki azt húsz évig keresi, tövistől
megtépve, elfáradva a nagy munkában, ruhájaszakadtan. S van-e Jókai e
leleményének bármily tekintetben eszmei jelentősége, van-e kapcsolatban
a nő lelki állapotával s általában fejez-e ki valamit? Ha csakugyan
fejez ki valamit a költő akarata ellenéreis, az nem lehet egyéb, mint
parodia a sirból feljáró szellemekre, épen mint Arany János komikai
cposzában, a _Nagyidai czigányok_-ban, Puk Mihály esete, a ki levágott
fejét hóna alatt hozza s Csóri, a vajda, azt mondja neki: «Tedd fel a
fejedet, én is voltam olyan szegény ember, mint te.» De ezt Csóri csak
álmodja s különben is a mi illik s igen helyén van egy komikai eposzban,
a mely rendesen a komoly eposzok parodiája szokott lenni, nemeillik egy
tragikai balladába s legkevésbbé Petőfi emlékéhez.
Petőfi 1848-ban heves polemiát folytatott Jókai ellen és szemére
vetette, hogy «öt impertinentiát» követett el rajta. Nem akarjuk itt
eldönteni, vajon Petőfi vádjai alaposak voltak-e, de hogy Jókai e
balladájával nagy méltatlanságot követett el Petőfi emlékén, az előttünk
bizonyos. Úgy rajzolni Petőfit, mint fejevesztett költőt! Ha a két költő
közül valamelyik csakugyan elvesztette a fejét, az bizonyára nem Petőfi.
1878