SZIGLIGETI ÉS UJABB SZÍNMŰVEI.

A Nemzeti Szinház, sőt általában a magyar szinházak műsora husz –

huszonöt év óta sokat változott. Hugó, Dumas Scribe helyett. Feuillet és

Sardou jöttek divatba; Shakespeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint

régen; egy pár rég elfeledett spanyol színmű ujabb diadalait ünnepli;

Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sűlyedtek; Czakó nem

tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit ujabbak

váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem

szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a

magyar színpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák,

mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorúlt műveit újakkal pótolta, bukásait

sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára

lépett. Csakhamar a közönség kedvenczévé vált s háttérbe szorította

legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta a

helyét. Az utána föllépő drámaírók napjainkig mintegy ostromolni

látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájokat s

most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és

akadémia küzdő homokján egyaránt.

Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre

méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban

vannak élete körülményeivel s azzal az állással, a melyet a színháznál

elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész

írta első drámáját 1834-ben s mint a nemzeti színház titkára, rendezője,

dramaturgja szakadatlanul drámaírással foglalkozott. A lyrai és az

elbeszélő költészet terén alig tett kisérletet; nem volt szerkesztő, se

hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét s a mit azon

kivűl írt néhány színészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést,

szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik főoka termékenységének. Aki

költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az

illető forma szerinti uralmat s könnyebben kap új kedvet újabb tárgyhoz,

bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát s formai készségénél

fogva könnyü dolgozásra ragadtassék. Szigligeti se kerülte ki ez

örvényt. De neki a drámaírás egyszersmind életmód volt. Részint ez,

részint az eredeti műsor szegénysége szakadatlan és gyors munkásságra

ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatja és telhetett el tárgyával:

egy szóval gyors és könnyü dolgozáshoz szokott s művei benső értéke nem

volt arányban termékenységével. Azonban ne higyje senki, mintha

Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a

napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt s kereste a tisztáb

lelkesűlés óráit, kivált akadémiai pályázatra készűlt. De az írók nem

írhatnak máskép mint a hogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva

szoktatták magokat. Aztán valamely költői műnek sikere ritkán függ az

akarattól és készűltségtől; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb

természetűek, mintsem könnyen kideríthetők volnának. Midőn Szigligeti

bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott Bajusz czímű vígjátékához,

aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet ír a Liliomfi

czíműnél, a melyet amugy könnyedén mintegy csak odavetett.

Az is jellemző a Szigligeti fejlődésére nézve, hogy őt nem az irodalom

adta a színpadnak mint elődeit, hanem a színpad az irodalomnak. A

színpad volt dajkája s a színészek pártfogói. Nem tartozott az irodalmi

pártok egyikéhez se, a politikában pedig, épen nem vett részt. Az

irodalmi és politikai lapok se rokon-, se ellenszenvvel nem viseltettek

iránta, de folyvást bírálták minden tekintet nélkül. Egyetlen egy magyar

költőt se bíráltak meg annyiszor, mint őt. Ha a hasonló termékenységű

Jósika és Jókai annyi bírálatnak lettek volna kitéve, a magyar közönség

kevésbbé hinne regényírói nagyságukban. Ide járúlt még az is, hogy a

fiatalabb drámaírók, Szigligeti versenytársai, koronként egész

hadjáratot indítottak ellene. Majd minden lapnak meg volt a maga

drámaíró barátja, a kit borura-derűre emelni igyekezett; néha magok a

drámaírók váltak színikritikusokká és feltünő szenvedélyességgel

bírálták szerencsésebb versenytársukat. Szigligeti sohase volt egykedvű

a kritika nyilatkozatai iránt, de ahhoz képest majd mindig elég

nyugodtan tűrte ugy az igazságos, mint az igazságtalan bírálatokat.

Tulajdonkép nem igen hitt az elméletben s egész ujabb időkig nem is

foglalkozott ilyesmivel. Annál többet adott tapasztalataira, annál

nagyobb buzgalommal tanúlta a színpadot, a szinészeket és közönséget.

Minden nap tapasztalta, mint színész, rendező és drámaíró, hogy nem a

szép nyelv, lyrai ömledezés, mélyreható reflexiók, elmés párbeszédek

hatnak leginkább a közönségre, hanem a cselekvény. Tapasztalta, hogy az

expositió világos, a bonyodalom fokozatosan emelkedik és gyors kifejlést

ér, a hatás nem igen szokott elmaradni. Tapasztalta, hogy a színészek a

legjobb drámát is tönkre tehetik, ha a szerepek nem természetök- és

tehetségökhöz valók, ellenkező esetben a gyengébbek is sikert vívnak ki,

s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják s általában sok

gyakorlati jó tanácscsal szolgálnak. Tapasztalta, hogy a közönségnek meg

vannak a maga divatos eszméi, előítéletei, rokon- és ellenszenvei,

melyeket nem lehet figyelem nélkűl hagyni s gyakran némely külsőség sem

téveszti el hatását.

Szóval Szigligeti folyvást oly tapasztalatokkal gazdagodott, melyeket

elődei részint elhanyagoltak, részint alkalom hiánya miatt meg nem

szerezhettek. Mindez elhatározó befolyással volt pályájára. Egész erejét

a cselekvényre, a bonyodalomra fordította, főleg a színészeknek írt

szerepet, s nem egy eszményi, hanem a nemzeti színház közönségét

tartotta szeme előtt, természetesen a tapsra leghajlandóbb részt.

Fejlődését ez irányban nagyon elősegítette először is nem mindennapi

leleményessége, mely ha koronként kimerűlni látszott is, ujabb erővel

buzgott fel; továbbá a bonyodalmas és gyors menetű franczia drámák

hatása, melyek épen föllépése idejében kezdették leszorítani

színpadunkról a nehézkes német drámákat és végre a siker, melyet bajos

lett volna tőle elvitatni. Már első műveiben a cselekvény föltünően

erősb oldala, mint a szenvedély és jellem rajza. Nem volt szenvedélyes

lélek, világ- és emberismerete szűk körre szorítkozott, s nem igen

igyekezett mélyebben fölfogni a múltat és jelent: a történelmet és

társadalmat. Ritkán írt belső szükségből, áthatva tárgyától, a mi

fölemeli a lelket és kifejti rejtett erejét. A történelem és élet

eseményei hamar föllobbantották képzelődését, leleményessége könnyen

szőtt belőlük érdekesnél érdekesebb bonyodalmakat, de a drámai

összeütközéseket ritkán tudta egyszersmind tragikaiakká emelni és

hőseinek megadni a fenséget. A komikumban már szerencsésebb volt, de

inkább az alsóbb, mint a fensőbb komikum terén. Azonban a jellemrajz

biztossága és elevensége se itt se ott nem tartott lépést a bonyodalom

leleményességével s a sikert majd mindig ez utóbbinak köszönhette.

Mint nem egy költő, ő is saját szükségei szempontjából alkotta meg

dramaturgiai elméletét. Szemben a költői hatás elvével, a melylyel

védeni szokták akkortájt a szépen írt, de gyönge alkotású drámákat, nem

a drámai hatást vitatta, mint egyedül jogost, hanem a színpadit, a mely

legalább is kétes becsű, sőt a mint a gyakorlat értelmezte, veszélyes

is. Ezt hirdette beköszöntő értekezésében a Kisfaludy-társaság

szószékén, ezt később hírlapi polemiáiban is. Harmincz év óta ez elv

védelmével és ostromával foglalkozik dramaturgiánk. A legtöbb drámaíró a

színpadi hatás elvét pártolta, sőt a kritikusok egy része is ide

szegődött. Majdnem hitté kezdett válni, kivált a színházaknál, hogy

minden oly mű jó, a mely a színpadon egy párszor tetszést arat és mind

az rossz, a mely nem részesűl ily szerencsében, mintha a tetszés és nem

tetszésnek nem lehetnének esetleges okai, a melyeknek kevés közük a

drámai művészettel; mintha a színpadon nem hathatna sok olyas, a mi nem

valóban drámai, ennek csak külsősége, álorczája vagy épen színpadi

csíny; mintha a közönség zajosabb és kevésbbé mívelt részének

változékony hangulata döntő ítélet lehetne a művészet legfontosabb

kérdéseiben; mintha a drámairodalom történelmében nem volna elég példa

arra, hogy hidegen fogadott művek később nagy tetszést vívtak ki s az

eleinte zajosan megtapsoltak csakhamar minden hatásukat elvesztették.

Egyébiránt abban, a mit Szigligeti a színpadi hatás elvénél fogva

hírdetett, sok jó tanács is volt a dráma technikájára nézve. De hibás

volt kiinduló pontja, a mennyiben a tragikai és komikai alapot egészen

mellőzte, a cselekvény és jellemrajz szoros kapcsolatát kevésbé vette s

mintegy a közönség és színpad tanulmányát látszott ajánlani az élet és

történelem helyett.

Nincs ok kicsinyleni vagy épen hibáztatni a cselekvényre fordított

gondot, mert épen az egységes, gyors és erős összeütközések között

fejlődő cselekvény a drámai költészet főjellemvonása s ez értelemben

mondja Aristoteles, hogy cselekvény nélkül nincsen tragédia. De hathat-e

reánk mélyebben bármily bonyodalmas cselekvény, ha nem a szenvedély és

jellem rajzából szívja éltető nedvét? Ringathat-e bennünket illusioba a

fordulatok és helyzetek bármily változatossága, ha úntalan érezzük, hogy

mind ebben kevés a lélektani s még kevesebb a költői igazság? S emberek

helyett bármily ügyesen mozgatott bábok kielégíthetik-e az emberi

szívet, mely örömei és fájdalmai, erényei és gyarlóságai, szenvedélyei

és tévedései rajzát keresi a költészetben? Régi vita tárgya és sok

egyoldalusággal vitatták a mi irodalmunkban is, hogy melyik főbb a

drámai költészetben: a jellemrajz vagy cselekvény? Úgy hisszük, egyik

félnek sincs igaza. Mennél nyomósabb okok hozatnak fel, akár a

jellemrajz, akár a cselekvény védelmére, annál inkább meggyőződünk annak

igazságáról, hogy a cselekvény és jellemrajz egymásra hatása és

összhangja alkotja a valódi drámát: a jellemrajz e hatás alatt válik

drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét és ez

összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű csekélyebb

vagy nagyobb értéke. A színpad tanúlmányát se lehet hibáztatni. A dráma

földje a színpad, s az nem épen véletlen szüleménye, hogy az új kor

legnagyobb drámaköltői, Shakespeare és Molière színészek voltak. A ki

tanúlta a színpad természetét s különböző osztályokból egy nagy tömegbe

gyűlt hallgatóság hajlamait, az tulajdonkép a drámai forma titkait

tanúlta. A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat s épen úgy

megragadja a nagy tömeget, mint kielégíti, a mélyebben gondolkozót, ha

nem is mindig ugyanazon okból. Bizonyára, ha a drámaíró minél több dráma

közvetlen hatását vizsgálja, saját művészete hatásának annál több

eszközét ismeri. De mindez nagy részt csak a forma tanulmánya. A

tartalmat nem a színpad, hanem az élet tanulmánya nyújtja. S ha a költő

mellőzve e tanulmányt, főleg a színpadtól vesz tárgyat és lelkesülést,

csak a színpadot fogja rajzolni a színpadnak s nem a színpadnak az

életet. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása épen oly

befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz

összhangja. Tulajdonképen egymást szülik és táplálják, de meghasonolva

szintén egymást emésztik.

Szigligeti színműveiben többé-kevésbbé megtaláljuk e meghasonlást, s hol

összhang van is, az nem fensőbb fokú. Érezzük, hogy a költő inkább a mi

kedvünkért ír, mint a maga jókedvéből s nem annyira valamely eszme, tény

vagy szenvedély által felköltött lelkesülés ragadja, mint a lelemény

ösztöne, a bonyodalom ingere. Érti a szövevény logikai folyamatosságát,

az érdek fokozását, de nem követi nyomról-nyomra a szenvedély

fejlődését, nem leplezi föl a szív mélyebb örvényeit, a jellem

legbensőbb mivoltát. Ritkán ír saját éleményeiből vagy az élet és

történelem közvetetlen hatásai alatt, önkénytelen a színpad emlékei

lepik meg képzelődését s a szereplő színészek állanak előtte mint

szobrász előtt az élő minták. Pályája kezdetétől mostanig megismerhetni

darabjain, hogy kikre gondolt mint játszókra. Valóban jellemrajzai

akarva nem akarva a színészekhez vannak mérve. Legerősb a

genrealakokban; midőn magasb, eszményibb körbe emelkedik, gyöngülni

kezd, épen mint színészeink. Nem küzd nagy feladatokkal új eszmékkel, de

nem esik az ál-lángeszűség hóbortjaiba se; nem lobog lelkében az

erkölcsi és társadalmi érdekek erős cultusa, a mely mélyen érzi s másba

is át tudja lehelni az emberi dolgokban nyilatkozó nemesis szent

félelmét, de majd mindig megőriz bizonyos erkölcsi érzéket, jó

tapintatot, józan itéletet, melyek óvják az élet sívár vagy épen léha

felfogásától. E tulajdonok Szigligeti jobb műveinek mindig sikert

biztosítanak, de ha az ujság ingere enyészni kezd, lassanként mind

kevesebb érdeket találunk bennök, kivált tragédiában. Ismervén a

cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet. A szenvedély rajza

erőtlenebb, mintsem felindulhatnánk rajta, a jellemekben kevés olyas

nyilatkozik, a mi tartósabban, foglalkoztatná az elmét, a párbeszédek

tartalmilag, sőt gyakran alakilag sem eléggé vonzók, a nyelvnek nincs

olyan bűbája, a mely lekösse a figyelmet, aztán a színészek se a régiek,

a kiknek oly jól illett ez vagy ama szerep. A régi hatás elpárolgott; a

bűvész fogásait nagyon is észrevettük. Ez okból Szigligeti műveinek

sokat árt az idő; régebbiek mind inkább vesztik hatásukat s újakkal kell

fentartani uralmát. De bár hogyan ítéljünk Szigligeti művei æsthetikai

értékéről, egy nagy érdemét senki sem hozhatja kétségbe s ezt még inkább

el fogja ismerni az irodalom történetírója, mint a mi korunk. Összes

munkássága mindig nevezetes mozzanata marad a magyar színészet és dráma

fejlődésének. Negyven év óta főtámasza a fővárosi és vidéki

színházaknak, az eredeti műsor nagy részt műveiből telik ki, s nagyobb

közönséget vonzott a színházba mint elődei. Több-kevesebb sikerrel

művelte a drámai költészet minden faját, sőt nemzeti irányban új

válfajnak tört utat, ha tévedések árán is, kivívta a nálunk addig

elhanyagolt cselekvény jogait s fensőbb fokra emelte a magyar dráma

technikáját.

Először is tragédiákkal lépett föl s egy jó darabig leginkább történelmi

tragédiákat írt, Követte Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, a kik egész

epikai lelkesedéssel fordultak a múlthoz. Nyelvet is tőlük tanúlt, előbb

prózát, majd verset. De már fölléptekor nyilatkoztak lényegesen

különböző sajátságai. Nyelve és verselése messze maradt elődeitől,

kivált Vörösmartytól, s e tekintetben, ha évek folytán erősödött is

Szigligeti, máig sem elég erős. Szabatosan és folyékonyan ír, nem kellem

nélkül, de kevés bájjal és erővel. Drámaibb Kisfaludy és Vörösmartynál;

kerüli a lyrai áradozást, de gyakran, kivált ha prózában ír, csak a

legszükségesebbek száraz elmondására szorítkozik.

Átalában ritkán emelkedik a szenvedély magaslatára, ily nemű törekvésén

majd mindig erőltetés érzik; hasonlatai nem meglepők, találóak s a

legtöbbször bizonyos bágyadtság jéllemzi pathoszát. Mindez lyrai ere

csekély voltát bizonyítja. Igaz, hogy az erős lyrai alanyiság árt a

drámaírónak, de bizonyos lyrai erő és hév nélkül meg nem születhetik a

drámai páthosz, a mely legtöbbször nem egyébb, mint a jellemek és

helyzetek szerint a legfensőbb fokra emelt ódák és dithyrambok töredéke.

Igazolják ez állítást, hogy csak a legnagyobb példákra hivatkozzunk,

épen úgy Sophocles és Shakespeare, mint Corneille, Racine és Schiller,

sőt nálunk is Katona. Szigligeti magán- és párbeszédeiben sehol se

hallatszik a szenvedélyes elragadtatás, küzdelem és kétségbeesés oly

kifejezése, mely megragadja lelkünket és emlékünkben maradjon. Egyetlen

verssora se került a közönség ajkára, hogy idézetté váljék. Nincsenek

nyelvtani rögeszméi, stylbeli különösségei, de keveset ad a drámai styl

fensőbb művészetére is. Nem tud kevésben sokat mondani s nem látszik

kedvelni a szenvedély inversios, szaggatott nyelvét s egyenetlen

változatosságát. Színészeink jó színpadi nyelvnek tartják Szigligeti

nyelvét, mert könnyen lehet megtanúlni és elmondani. De vajon

megelégedjünk-e ezzel s az ugynevezett jó színpadi nyelv maradjon-e a

magyar drámai nyelv példánya?

Sokkal lényegesb és méltánylandóbb az a különbség, a mely Szigligeti

első tragédiáit cselekvény tekintetében jellemzi. Itt elődei maradnak

messze tőle, kiket a történelmi tragédia terén Shakespeare példája épen

úgy félre vezetett, mint a német költők nagy részét. Kétségkivűl

Shakespeare a történelmi dráma terén is örök becsű műveket hagyott

hátra. Coriolan és Julius Caesar a történelmi tragédia felűl nem múlt

példányai az összes drámai költészetben. De ha római tárgyú tragédiáitól

az angol történelem írt drámáihoz fordulunk, egyet-kettőt kivéve, csak

történelmi rajzok állanak előttünk, melyekben erőteljes korrajz,

bámulatos egyénités s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de

egészben véve se drámák, se tragédiák. Hajlanak az eposz felé s cyclusos

bevégzettségökben drámai formában írt epopeiának tünnek föl, melyekben

az egyes drámák mind megannyi rhapsodiák. Maga Shakespeare _Chronikled

histories_ néven nevezi e drámáit, melyek kedvencz darabjai voltak

korának, midőn minden műnem és faj mint egy a drámába olvadt. Mily

különbség a római tárgyú tragediái s az angol történelemből vett

drámáinak legtöbbje között! Amazokban a cselekvény kerek, egész,

egységes: emezekben alig találhatni meg az alapeszme egységét is s csak

a személy egysége tartja össze a cselekvény szálait. Amott egymásból

foly a cselekvény a fő hős fejlődő szenvedélyével, a legszorosb

kapcsolatban, a hatás és visszahatás drámai fokozatain: emitt nagy részt

egymás után vagy mellett füződnek az események s kapcsolatuk a dráma

hősével meglehetős külsőleges, vagy laza. Szóval amazok valóban

történelmi drámák, mig ezek csak dramatizált életrajzok vagy krónikák. A

németek között előbb Goethe _Götz von Berlichingen_-ével, majd a

romanticusok indúltak e nyomon s a német kritika igazolásukra a

történelmi dráma oly elméletét állította fel, mely lényeges pontokban

tér el drámáétól. E hatást a magyar irodalom is érezte. Vörösmarty

történelmi drámáin, sőt Kisfaludy Károly _Csák Máté_ töredékén is észre

vehetni a német romanticusok szellemét, kik szerint a történelmi dráma

ikertestvére az epopeinak.

Szigligeti nem követte ez irányt, sőt mintegy tiltakozott ellene. Első

trágédiái _Dienes, Gyászvitézek, Vazul, Aba_ épen drámai cselekvényök

által vonták magokra a figyelmet s főérdemök csak is ebben áll.

Vörösmarty a másik irány képviselője, a ki azt, legalább elméletben,

elhagyni készült, méltán üdvözölte e műveket, mint olyanokat, melyekben

a cselekvény ügyesen bonyolított, az elrendezés jó, tisztán drámai

gazdaságos: s méltán rótta meg a jellemek ürességét, az érzelmek és

indulatok erőtlen rajzát.[22] Szigligeti tragédiáinak e két sajátsága

végig vonul egész pályáján. A cselekvény bonyolításában még több

ügyességre tett szert, jellemrajzai tartalmasabbakká váltak, de egy

valóban nagyobbszerű tragédiával annyi küzdelem díjában se

ajándékozhatta meg nemzetét. Pályája második és harmadik évtizedében

inkább a népszínművekhez és vígjátékokhoz fordult nagy előszeretettel,

de folyvást írt tragédiákat is. Ezek nagy részt leszorúltak a színpadról

és feledségbe sűlyedtek, de a melyek fenmaradtak is, mint _Gritti, Béldi

Pál_, a _Fény árnyai_, nem nagy becsüek. Hiányzik bennök a tragikai

fenség; vagy a cselekvényben vagy a hősben nincs meg a nagyság, hogy

egymást emelni birják. Grittiben egy pár jó jelenetet találunk, de a

hősben nagy gonoszban, nincs se nagy ész, se hősiség. A híres olasz oly

ügyetlen, hogy a jámbor Czibakot se tudja elszédíteni s alig tesz

többet, mint hogy orgyilkosokat bérel ellene. Béldinek mind tévedésében,

mind erényében van valami gyámoltalanság. A _Fény árnyai_-ban a

főszemély, Charlotte, átalakulása nem eléggé drámai, jellemének

alkatrészei nem olvadnak össze egy határozott szenvedélylyé, a mi aztán

a katasztrófát inkább csak színpadi hatásúvá teszi, mint egyszersmind

valóban tragikaivá.

Szigligeti ujabb tragédiái közül (1868–1873) csak három kerűlt színre és

jelent meg nyomtatásban. A _Trónkereső, Török János, Struensee_.[23] Az

első nemcsak társai, hanem általában Szigligeti összes tragédiái között

is legjobb, évtizedek óta a legsikerűltebb tragédia irodalmunkban. A

közönség a gyönge előadás mellett is tetszéssel fogadta, azonban a

hírlapok épen azt támadták meg benne, a mi legjobb, a tragikai alapot.

Elmondották, hogy a főszemély nem a tragikai hős, akit a szabad akarat

sodor örvénybe, hanem csak báb, akivel az események játszanak s

bukásában nem az erkölcsi világrend kényszerűsége nyilatkozik, hanem a

sors szeszélye. Sulyos vád de mivel nem igaz, nem nyom többet ama

dicséreteknél, melyekkel hírlapjaink némely új drámát oly méltatlanul

elhalmoznak. Mind maga a kérdés, mind pedig a tragédia megérdemelnek egy

kis bővebb fejtegetést.

A mű hőse Borics, a ki nem tudja, hogy törvénytelen szülött, mert

kolostorba vonult anyja folyvást rejti előtte születése titkát. Nem

örökölhette a magyar trónt, de mint Halics fejedelme boldogan él.

Szeretett férj és uralkodó. Midőn egyszer anyjánál van látogatóban,

megjelennek előtte Magyarországból az elégedetlenek követei s

felszólítják, hogy mentse meg az országot a zsarnokságtól s foglalja el

a trónt, mely jog szerint őt illeti. Borics nemes szíve föllángol e

felhívásra; nem csak trónját foglalhatja vissza, hanem nemzetének is

szabadítója lehet. Anyja Predzlava, a ki tudja, hogy fia nem törvényes

szülött, tartóztatná, de nem meri bevallani bűnét. Borics lengyel

segítséggel betör Magyarországba. Csalódásai egymást érik. A helyett,

hogy az ország fölkelne, csak némely érdekeiben sértett főurak és kóbor

vitézek gyűlnek táborában. A két tábor szemben áll egymással.

Magyarország királya részéről megjelen a nádor, felmutatja a Borics

törvénytelen születéséről szóló ítélet okiratát, melyet még azok a

főúrak is aláírtak volt, a kik őt most behívták. Borics nem hisz az

okiratnak, mert hiszen anyja megvallotta volna neki, hogy nem törvényes

szülött. Most már nemcsak jogáért, hanem anyja becsületéért is vívni

akar, és elveszti a csatát. Anyja ezalatt lelkiismeret furdalásainak

martaléka s érzi végelgyengülését. Egy papnak meggyónja bűnét s Borics

nejének, Juditnak, fia számára egy lepecsételt iratot ad át, a melyben

neki is bevallja törvénytelen szülöttségét s egyszersmind megesketi

Juditot, hogy iratát bontatlan szolgáltatja fia kezébe. Judit sejti a

titkos irat tartalmát; fél férje, maga és gyermekei meggyaláztatásától s

hajlandó eltitkolni férje előtt a végzetes iratot. A csatát vesztett

Borics haza érkezik, keresi anyját, hogy születése titkát megtudja. De

épen akkor kondúl meg a halálharang: anyja meghalt. Judit látva férje

kétségbeesését, hogy új életet, hitet öntsön bele, eltitkolja előtte az

iratot, elhiteti vele, hogy anyja rá bízta búcsuját, végakaratát; minden

rágalom, a mit beszélnek, anyja végszava szerint ő törvényes szülött.

Boricsot nemes szíve s jogának hite sodorta a küzdelembe, majd anyja

becsülete is belevegyült a játékba; most, mert legyőzetett, győzni, mert

megalázott uralkodni, mert sértett, boszúlni akar. Mindinkább sűlyed, de

mind erélyesebbé válik és kész mindent koczkáztatni. Mint keresztes

vitéz ismét Magyarországba jő és összeesküvést szervez, Bodomér,

Kúnország száműzött fejedelme és leánya, Rózsa, hű társai vállalataiban.

A harczos kún leány szereti őt s már az első vesztett csatában

megmentette életét, a mi Judit szívébe a féltékenység fulánkját ütötte.

Borics nem veszi észre se Rózsa szerelmét, se neje leplezett

féltékenységét; csak trónkereső tervei foglalják el. Azonban neje

mindenütt nyomában, s midőn a kún leány másodszor is megmenti Boricsnak

veszélyben forgó életét, a két nő összeszólalkozik; Judit megerősödik

gyanújában s férjét bár alaptalanul, hütelennek hiszi. A másodszor is

megszabadult Borics Kúnországba menekül, hol Bodomér visszanyerte ősei

trónját és szövetséggel kínálja Boricsot egy Magyarország elleni

hadjáratra. Borics elfogadja a szövetséget; kigúnyolt joga, földig

aláztatása, boszúja újabb küzdelemre sarkalják s már a tábor indúlandó,

midőn föllép féltékeny neje s boszúból átadván anyja iratát, születése

titkát fölfedi előtte. Borics lesújtva áll anyja becsülete, családi

boldogsága romjain; képzelt jogaiért elkövetett tettei miatt

lelkifurdalások kinozzák. Fölébrednek nemes érzelmei; többé nem vezet

sereget Magyarország ellen. Kihívóan lép a kún tábor elébe, fölbontja a

csak előbb megkötött szövetséget; fölingerli maga ellen a lázadó népet a

mely aztán leszúrja.

E vázlatból is könnyen kivehetni a hasonlóságot Szigligeti tragédiája és

Schiller _Demetrius_ czímű tragédia-terve és töredéke között. Mindketten

a viszonyok démoni hatását akarják rajzolni, egy nemes jellem küzdelmére

és megrontására. Demetrius se törvényes szülött, de jó hiszemben küzd

trónjáért s midőn megtudja, hogy hite tévedésen alapszik, nem lép

vissza; tévedése új bűnökre s a bukás örvényébe sodorja. A főkülönbség

köztük az, hogy Demetrius a tragédia közepén tudja meg törvénytelen

születését, Borics a végén; amaz új bűnre ragadtatik, ennek nemes

érzelmei ébrednek föl; amazt a titok fölleplezése rontja meg

erkölcsileg, ezt a föl nem leplezés és tetteinek visszahatása. De épen e

főkülönbség a baj, mondák hírlapjaink, ez emeli tragikai hőssé

Demetriust és sülyeszti ártatlan szenvedővé Boricsot. Demetriusnak

módjában lett volna visszalépni, midőn megtudta, hogy nincs joga a

koronához, de nem lépett vissza követte szenvedélyét, s így szabad

akarata határozott jövőjéről. Borics egész a tragédia végéig jó

hiszemben küzd, csalódásban él s így tettei nem eshetnek erkölcsi

beszámítás alá. De szemben ez ellenvetésekkel nem méltán kérdhetni-e:

Vajon Boricsnak, mint Halics fejedelmének, nem volt-e módjában tovább is

nyugodtan és boldogan élni? Anyja kolostorba vonulása, mély bánatja,

marasztása nem kelthetett-e benne gyanút? Borics bizalmas, hivő és

könnyen lelkesülő természet, a ki nem tud megnyugodni sorsában. Nemcsak

trónjáért küzd, hanem Magyarország szabadítója is akar lenni. Vakon hisz

az elégületlen magyar főuraknak. Ime hogyan ragadja a szenvedély, mennyi

ballépést követ el, melyek még akkor is bukáshoz vezethetik, ha

csakugyan törvényes szülött. Csalódásai és megvetése gyülöletet és

boszút keltenek szívében, egész odáig sülyed, hogy hazája ellen

idegenekkel szövetkezik s azt nekik zsákmányul igéri. Szenvedélyét, hol

akaratlanul, hol akarva mennyire táplálják anyja és neje, e két nő

kimélete és ragaszkodása. Igaz ugyan, hogy Borics pályájára nagy

befolyással vannak a már meglevő viszonyok, anyja végzetes bűne, de nem

csak e viszonyok démoni hatása ragadja őt, hanem szenvedélye is, mely

nélkül egészen más fejlődés állhatna elő. Hamlet is oly viszonyok között

lép föl, melyeknek nem maga az oka, hanem anyja bűne, de hogy azok

fejlődjenek tovább, nagyrészt tőle függ. Othello is csalódásban él, őt

is altatja Jago gonosz indulatból, mint Boricsot anyja és neje

szeretetből, de vajon azért ártatlan szenvedővé sűlyedt-e? Mind az

életben, mind a tragédiában két elem játszik főszerepet: a viszonyok és

szenvedély végzetessége; néha amazok szülik emezt, néha emez amazokat,

néha pedig a legszorosabban összeolvadnak. Mindez nem zárja ki a szabad

akaratot, mely tulajdonkép nem egyébb, mint a viszonyokból fejlődő és a

viszonyokra ható szenvedély. És épen abban áll a tragikai hatás

félelmletes és rejtélyes volta, hogy a nemesis fejlődése egyenetlen és

aránytalan. A bűntetés ritkán áll arányban a bűnnel, tévedéseink, sőt

erényeink is, ha nem voltunk elég okosak, nagyobb vészt hozhatnak reánk,

mint bűneink. A fődolog, hogy küzdő és erős szenvedély fejlődjék ki,

mert ez az emberi szabad akarat, és szoros kapcsolatban legyen a

katasztróffal, a melyet fölidézett.

Valóban mi nem hibáztatjuk, sőt védjük és dicsérjük e mű tragikai

alapját. A _Trónkereső_ Szigligeti legnagyobbszerű tragikai conceptiója.

Cselekvénye is sikerűltebb, mint a minőt régibb műveiben találunk.

Van ugyan benne némi mesterkedés, de általában az egymásra ható

szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze bonyodalmát. A

személyekben sok a részvétre gerjesztő, nemes szívek tévedéseit látják

mindenütt, a melyek egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek

nemezisének hatását érezzük, nemcsak a főhősben, hanem környezetében is.

A mű gyönge oldala egészen másutt rejlik. Itt is nyilatkoznak, ha nem is

nagy mértékben, mindazon sajátságok, a melyek Szigligeti tragédiáit nem

igen szokták emelni. A cselekvény inkább combinálva van jól, mint

megalkotva; a szenvedély kevésbbé bágyadt ugyan, de nem erős, a

jellemrajz nagyrészt szabatos, de itt-ott jelentékenyen hibás és sehol

sem eléggé eleven.

Legfeltünőbb ez Judit és Rózsa rajzában. Szigligetinek a cselekvény

fejlődése szempontjából szüksége volt arra, hogy Judit, mint Borics

neje, vágyjék a magyar trónra, szeresse férjét és féltse a kún leánytól,

a ki részt vesz harczaiban és kétszer menti meg az életét. Ez indokok

jól vannak combinálva, de magában a jellemben nincsenek jól

összeolvasztva és elevenen rajzolva. Judit mindjárt első jelenetekben

fájlalja, hogy bitorlás győzte le a jogot, hogy férje, ki oly nemes,

vitéz és bölcs s egy világot boldogíthatna, Halicsra, egy talpalatnyi

földre van szorítva, de midőn férjét az elégületlenek a magyar trón

elfoglalására szólítják fel s anyja lebeszélni igyekszik, hallgat,

teljes szenvedőlegesen viseli magát, pedig biztatása, buzdítása

jelleméből folyna, drámaiabbá tenné a jelenetet s erősb indokul

szolgálna később arra nézve, hogy anyja végzetes iratát férjének ne adja

át. A mi féltékenységét illeti, annak okai meg vannak a viszonyokban, de

nincsenek meg természetében A költő minden felvonásban mondat vele

valami olyast, a mi féltékenységét sejteti s elég fokozatosan egész a

kitörésig, de nem rajzolja úgy, hogy azt természetesnek találjuk,

elhigyjük s ne lássuk mesterkedő fogásnak. Ez általában egyik főhibája

Szigligeti jellemzési módjának. Az alapul vett indokok a viszonyokból

folynak ugyan, de nincsenek teljes összhangzásban a személyek belső

természetével. Ez az oka aztán Szigligeti gyakori panaszainak, hogy

kritikusai félre értik, vagy nem találják meg jellemei indokait, pedig

elég világosan megírta ez vagy ama sorokban. De nem egyes mondatok

határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és

elevensége. Rózsa egész elhibázott jellem. Szükséges személy a műben, de

szavai és tettei között nincs meg a szükséges összhangzat, sőt tele a

legkirívóbb ellenmondásokkal. Harczos, vad, egészen amazon s mégis oly

szelid érzelmekben áradoz, mintha a modern lyra legérzelgősb termékeivel

táplálkoznék. Nem keresztyén, a házasság szentségét nem ismeri el, a

szenvedély jogát állítja ellenében s mégis oly keresztyén, lemondó

érzelmű, a minő egy sincs az egész műben. Valóban a többi személyek

inkább hordják magokon a kor bélyegét s jellemzőbb vonásokkal emelkednek

ki. De legkitünőbb a két főszemély: Predzlava és Borics, kivált ez

utóbbi, a kinek fokonkénti fejlődése lélektani és drámai egyszersmind,

bár hiányozni látszik benne valami arra nézve, hogy a tragikai nagyság

erősb benyomását tehesse a lélekre. Miben rejlik e hiány, mert nem

merjük hibának mondani?

Szigligeti költészete sajátságában, a mely ki tudja ugyan fejezni a

szenvedély természetét, fordulatait, de nem erejét, változatosságát,

aránytalan hullámzásait és megdöbbentő fenségét. Innen hőseiben nincs

elég kedélygazdagság, lelki emelkedettség, gondolatbeli mélység és

valódi páthosz. Borics általában gonddal dolgozott jellem, szenvedélye

rajzában sem hiányzik bizonyos hév, de fejlődése majd minden lépcsőjén

lágyabb, egyhangúbb, mintsem a keblében duló szenvedély megengedné, s

legválságosb perczeiben sem emelkedik helyzete és lelki állapota

magaslatára. El-elbágyad s néha oly felkiáltásokban tör ki, a melyek

inkább az idegesség, mint a szenvedély hangyái, inkább köznapias panasz,

mint egy hősi lélek fájdalma.

A más két műről kevés a mondani valónk. Szigligetinek talán nincs műve,

a melyben a melyben oly kevés összhangzat volna a cselekvény és

jellemrajz között, mint Török Jánosban, pedig kiválóan a szenvedély, a

féltékenység rajza akarna lenni. A cselekvény fordulatai mesterkéltségök

mellett is elősegíthetnék e szenvedély fejlődését, de a személyek épen

nem valók e czélra. Az a körülmény, hogy Borbála kényszerítve ment nőűl

Törökhöz, bár később becsülni és szeretni tanulta őt s a dráma kezdetén

egész szerelemmel és szenvedélylyel csüng rajta, nem elég arra, hogy a

féltékenység belső indokául szolgáljon, midőn a Török jellemében nincs

semmi, a mi táplálója, fejlesztője lehetne, például: az önbizalom hiánya

nagyon hivő vagy nagyon gyanakvó természettel egyesülve. Neje sem

ártatlan kaczér vagy gondolatlanul bizalmas sőt okos, belátó asszony, a

ki csakhamar felfogja helyzete veszélyes voltát s igyekszik

felvilágosítani férjét. A mi pedig Jago helyettesét, Balassa Menyhértet

illeti, ez iránt oly kevés rokonszenvet tanusít Török, sőt annyira

lenézi, hogy épen nem alkalmas gyanuja, féltékenysége táplálására.

Általában Török sokkal józanabbnak van feltüntetve, mintsem észre ne

vehetné, hogy ha a fenforgó körülmények között valaki gyanú alá jöhet,

az nem az ő neje, hanem a Menyhérté, Judit. A féltékenység árapálya, a

kutatás, vallatások, aprólékos, majdnem vígjátéki vonásokkal

tárgyaltatnak. Nagy szenvedély nem fejlődhetik ki, s a cselekvény

folyvást meghasonlásban áll a jellemekkel.

Struensee sem sikerült mű, bár tárgyánál fogva is gazdag drámai

mozzanatokban és felfogása is tragikai. Struensee erőszakos reformer, ki

nagy czélokért lelkesülve jól kiszámított ármánynyal kezébe ragadja a

főhatalmat s azt épen oly módon veszti el, a mint megnyerte; mindent

tesz a népért, de a nép nem érti s veszni hagyja szabadítóját; nagy

czéljaiért küzdve lankadni kezd, a nagyravágyás mellett a szerelem

szenvedélye is fölébred benne, tévútra s vészbe sodorja azzal együtt, a

kit szeretett. Azonban a fölfogás e valóban tragikai érdeke a cselekvény

folyamában lassanként elpárolog s tragédia helyett egy cselszövényes

melodráma kerekedik ki belőle. Lehet, hogy ennek egyik oka az indokok

gazdagsága és össze nem olvadása, a külső tényeknek a belső küzdelemmel

nem elég összhangzása is. De a legfőbb mégis az erős és határozott

szenvedély hiánya, az érzések bizonyos bágyadtsága. Különösen Struensee

szerelme nem tud elég részvétet kelteni. Alig veszszük észre ébredését,

fejlődését s midőn már erős viszonynyá válik is, egyetlen nagyobb

hullámot sem vet, a mely szívünket magával ragadhatná. Azt sem vehetni

ki tisztán, hogy e szerelem mennyiben idézi elő Struensee bukását.

Midőn a testőrök ügyében enged a királynénak és szerelemből tovább is

minister marad, bár nagy czélját elérni többé nem reméli, ez bukásának

csirája lehetne, ha a fejlődés ez irányban haladna. Ha fölhagyva

czéljával szerelmének élne, s a főhatalmat csak ezért kivánná

megtartani; ha ellenségei a multért ki nem békülnének, barátai a

jelenért ellene fordulnának; ha titkos szerelmének kitörése a gyanunak

erősb alapot kölcsönözne s felköltené a király gyanúját: mindinkább

érthetőbbé, drámaiabbá és tragikaiabbá válnék a fordulat. Mind ebből

keveset vagy épen semmit sem látunk. Struenseet leginkább cselszövény és

erőszak buktatják meg, melynek sikerét öntudatlan maga nem segíti elő. A

negyedik fölvonásban ezért a gyors haladás és fordulat mellett is kevés

a drámai bensőbb érdek s azt egyedül Ranzau tétovázása tartja fönn. Az

ötödik fölvonás e tekintetben már gazdagabb, de melodrámai hatású s

abban, hogy Ranzau csak Struenseehez megy Schach ármányai kijátszása

végett s nem egyszersmind a királynéhoz, kit inkább félthet, feltünő

mesterkéltség nyilatkozik. Szigligeti kelletnél több indokot és tényt

ölelt föl s a cselekvény menetének nem adott határozott irányt. Úgy

látszik, a mellékdolgok csábították el, melyektől több hatást remélt s

mintegy megújult ifjúkori hibája, midőn a hatásnak nem egyszer épen a

szerfölötti hatni akarással ártott.

Szigligeti épen oly szaporán termékeny, szívósan kitartó volt a vígjáték

terén, mint a komoly drámáén. Különösen az ötvenes és hatvanas években

tünt ki vígjátékaival. Előszeretete a mennél bonyolultabb cselekvény

iránt inkább is vonzhatta a vígjáték, mint a tragédia felé. Valóban nem

egyszer használt komoly drámában oly indokot és szövevényt, a melyek

inkább vígjátékba valók. A tragédiának majd mindig használ az egyszerű

cselekvény, ha erős, ellenben a vígjáték bizonyos fajában a főérdek épen

a cselekvény bonyolult voltából szokott kifejlődni. Egyébiránt

Szigligeti a vígjáték mindenik fajában tett kisérletet. Tárgyát hol a

multból, hol a jelen életből vette; érinteni törekedett a fensőbb

komikumot és le-leszállott az alsóhoz. Irt prózában és versben, sőt a

magyar vígjátékot először szólaltatta meg rimes jambusokban.

E téren is a cselekvényben van főereje, de jellemrajza elevenebb, mint

drámáiban és szorosb kapcsolatban áll a cselekvénynyel. Nem mélyebb

vizsgálója s a társadalomnak, s az emberi szívnek, de az élet benyomásai

itt inkább áthatják színpadi emlékeit. Nem mélyebb vizsgálója se a

társadalomnak, se az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább

áthatják szinpadi emlékeit. Nem szokása valamely nagyobb gyarlóságot,

rögeszmét, divatos lelki betegséget, vagy épen bűnt jellemzően

kidolgozott typusban vagy egyénben tenni vígjátéka központjául, de a

kisebb gyöngeség és gyarlóság egy-egy felötlő vonása hamar

megtermékenyíti leleményességét, s alakul át cselekvénynyé, habár a

fordulatok ritkán hű kifejezői az eszme lényegének. Nem tűzte feladatul

a magyar élet rajzát, a viszonyok, eszmék, osztályok, törekvések komikai

oldala feltüntetését a családi, társadalmi és közélet körében, az

időszerintit általános érdekűre emelve, de azért vígjátékaiban nem

hiányzik bizonyos magyar élet, noha az időszerinti és általános érdek

összeolvadása nem emelkedik fensőbb fokra. Leginkább a családi élet

rajzát kedveli: kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házas pár,

az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti

fejében fényűzésbe merülő anya és leány. Legalább jobb vígjátékai:

Házassági három parancs, Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom,

nagyrészt mind e körben forognak. Népszinművei sokkal inkább tükrei a

magyar társadalomnak, mint vígjátékai, sőt amazok komikai genre-alakjai

gyakran sikerültebbek emezek főszemélyeinél. Sokkal inkább emlékünkbe

nyomulnak s egy-egy ötletökből könnyen válik közmondás. Nem habozunk azt

is kimondani, hogy Szigligeti népszínművei között van egy bohózat,

Liliomfi, mely többet ér közép és fensőbb fajú vígjátékai bármelyikénél.

Komikai erő seholsem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt.

A mű leleménye épen oly önkénytelen, mint gazdag, mintegy a jó kedv

szüli, s a frissesség ragadja. Alakjai elevenek s a cselekvény

legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják.

Valóban sajnálnunk kell, hogy Szigligeti az alsó komikai fajokat nem

mívelte szorgalmasabban. Úgy látszik nem becsülte eléggé az e fajta

vígjátékokat. Pedig soha sem a műfajtól függ a becs, hanem magától a

műtől s mi részünkről többre becsüljük a Szent-Iván éji álmot, sőt a

Tévedések vígjátékát is, mint Shakespeare némely fensőbb fajú

vígjátékait.

Szigligeti, ha fensőbb vígjáték felé törekszik, könnyen válik igen is

czélzatos moralistává, ha pedig csak mulattatni akar, a kelleténél

keveset gondol az eszmei tartalommal. Vígjátékai nagyrészt e két

szélsőség között hánykódnak, sőt stíljében is van valami ilyes: ha

versben ír, kissé bőbeszédű, keresett és cziczomás, ha prózához fog,

kevés szavú, száraz, köznapi. De nem egyszer meglábolja ez örvényeket, s

ha nem is emelkedik a szellemes könnyedség, az élezett fordulatosság s a

gazdag árnyalatú finomság fensőbb fokára, általán véve drámaibb,

természetesb és könnyedebb, mint elődei és kortársai s e tekintetben is

emelte a magyar vígjátékot. Nagyobb baj az, hogy naiv komikai vagy nem

egészen komikai személyeiben igen kevés a szellem, s az erényt és

ártatlanságot unalmasan rajzolja. Példa rá a Fenn az ernyő nincsen kas

czímű vígjátékban előforduló Várfoki és Etelka. Amaz igen becsületes és

okos ifjú, ez nemes szívű és házias leány. De csak így bizonyára nem

arra valók, hogy a költészet eszményei legyenek. Szigligeti kedveli s

gyakran föllépteti őket vígjátékai- sőt drámáiban is vígjátékíróink

mintegy örökölték tőle e nemes szívű párt, kivált az okos és erényes

leánykát, Tóth Kálmán, Berczik és Toldy vígjátékaiban is ott találjuk

őket különböző változatban. Nagy baj az, a mikor a színpad kevés

igazsággal és bájjal tudja rajzolni az erényt s mintegy meguntatja a

közönséggel. Jól tudjuk, hogy a vígjáték nem az erények visszatükrözése,

hanem épen a gyarlóságoké, de ha ellentétűl vagy más okból szükséges az

erények föltünése is, ne tegyük tönkre æsthetikai értéköket, mert ártunk

vele az erkölcsinek is. Vígjátékíróink úgy látszik, azt hiszik, hogy az

erény már magában is hat. De a költészetben semmi sem hat költészet

nélkül. Moliére épen oly gondot fordított okos és erényes személyeire,

mint a gyarlók és hóbortosokra. Kivált női kitünők.

Elmira, Marianna, Henriette, mily nemes és költői alakok! Marianna és

Valér összezördülése a legszebb naiv komikai jelenet, melyet valaha

költő írt. Moliére tanulmányát e szempontból sem ajánlhatni eléggé

vígjátékíróinknak.

A közelebbi évek alatt Szigligetinek négy új vígjátéka adatott: A

bajusz, Ne fujd a mi nem éget, Kedv és hivatás, Az udvari bolond. Ez

utóbbi megjelent nyomtatásban is.

Közöttük a legjobbikat sem mondhatni sikerült vagy épen becses műnek. Az

első a mult század közepén játszik, Bécs németesítő törekvéseit rajzolja

a társadalmi téren, házasság útján. Egy gazdag magyar nemes Koltay, egy

előkelő német családból származott leányt vesz nőűl. A nő szereti

férjét, boldogul él vele falun, de meglepi a honvágy s telelni Bécsbe

költöznek. Koltay itt is magyar marad, még ruhában is, sőt bajuszát sem

vágja le, a mi megbotránkoztatja a német köröket s a nőt kellemetlen

helyzetbe hozza. Kettőjök között áll Koltay huga, Erzsi, egy derék

magyar leány, szeretve és támogatva mindkettőt. Koltaynénak van egy

nagynénje is, Thurdreyspitz Thusnelda grófné, nagyvilági nő, a ki eddig

Párisban élt és pazarolt, most Bécsbe jő, elfoglalja Koltay házát s őt

németesíteni akarja. Elősegíti Thusnelda e czélját egyik régi imádója,

Hugolini gróf, de a kit egészen más éri dek vezérel, tudniillik

beleszeret Koltaynéba, s őt a világba sodorva, el akarná csábítani.

Közös erővel felköltik Koltayban a hiúságot, hogy Bécshez köthessék.

Kamarási és grófi rangot igérnek neki, csak jelenjék meg az udvarnál,

vegyüljön a társaságba, de hogy ezt tehesse, német ruhát kell öltenie,

sőt levágnia bajuszát. Magyar ruhájából még kivetkőznék, de a bajusz

levágása ellen tiltakozik magyar érzése. E közben Erzsi mátkája, gróf

Várkövi, egy kis ármányt szőnek Thusnelda és Hugolini ellen, a kik aztán

megszégyenülve oda hagyják Koltay házát s így a feleség is, bajusz is

megmarad.

E műben inkább csak kiinduló pont az, a mi Mária Terézia korára

emlékeztet. Az egész cselekvény nem igen hangzik össze a korral. Ha a

németesedés oly erős ellentállásra talált volna a magyar előkelő

nemességben, a mint a szerző rajzolja, nem értük volna meg fensőbb

osztályaink elnémetesedését. Sokkal hűbb lett volna a korhoz az, ha

Koltay mind bajuszát, mind feleségét elveszti. De más tekintetben sem

korrajz e vígjáték. A személyek meglehetős újkoriak, még a Thusnelda név

is, mert a mult században az ős német neveket nem igen elevenítették

föl. Különben Thusnelda legjobb az egészben, érdekesen lép föl, s van

benne egy pár jellemző vonás is. A többi személyről nem mondhatni ezt. E

mellett a cselszövény is durva, s a társalgási hang sem finom. Általában

Szigligeti kevés szerencsével rajzolja a fensőbb köröket s e tekintetben

nem sokat tanult a francziáktól Szigligeti erényes typusaival, az

unalmas derék ifjúval és leánynyal itt is találkozunk. Várkövi és Erzsi

nem mások, mint Fenn az ernyő nincsen kas Várfokija és Etelkája. Az

elsőnek még neve is hasonló.

A Ne fujd, a mi nem éget czíműben egy öreg úr, akarja kigyógyítani

szintén öreg barátját, a ki egy fiatal nőbe szerelmes, de gyógyítás

közben maga is bele szeret s így barátja versenytársa lesz. Mindakettőt

egymás által kijátssza és kigyógyítja egy fiatal unokaöcs, részint hogy

maga nyerje meg az özvegyet, részint, hogy egyik öreg úr leányát, a kit

atyja épen neki szánt, kedvese karjába segítse. Az alapeszme komikai, a

helyzetek is azok, de a bonyodalomban kevés a lelemény s a jellemrajz is

nagyon gyönge. Szigligetin nem csak az esik meg, hogy jellemrajza és

cselekvénye meghasonlanak, hanem az is, hogy vagy a jó komikai

alapeszméhez nem tud cselekvényt találni vagy cselekvényét nem

lelkesíti, vezeti valamely eszme ereje. Ez utóbbi bajban szenved Kedv és

hivatás czímű vígjátéka. Ebben egy csoport genreképet veszünk, a

melyeket nem olvaszt össze uralkodó eszme. Tulajdonkép két hőse van.

Egyik Szövési Boldizsár, egy jó indulatú ember, a kit csendes házi

életre teremtett isten, de nem akar másodszor házasodni, mert első

házassága szerencsétlenül ütött ki, hanem a helyett lopatja magát

gazdaasszonyával, unalmában philosoph lesz és titkos író, a ki a

dicsőségnek szeretne élni. Unokaöcscse Szövési Dezső, könnyelmű fiatal

ember, a kinek nagy tehetsége van a festészetre, de erőnek erejével

költő akar lenni.

Nem szeret tanulni, dolgozni, de mégis szeretne valami állást nyerni,

hogy elvehesse Darvai gyáros leányát s épen azért egy laphoz

segédszerkesztőnek szegődik. A vígjáték úgy indul, hogy hősei egészen

egyebek akarnak lenni, mint a mire valók, a miből természetesen annak

kellene következni, hogy egyik se érje el czélját, mindenik pórul járjon

s úgy térjen vissza hivatásához. E fölfogás komikai, de a cselekvény

menete nem felel meg a czélnak.

Czeczilia egy kissé éltes, de különben derék s nem kellem nélküli

kisasszony alakjában leginkább a gondviselés működik s ez vonja más felé

s teszi boldoggá a nagybátyját és unokaöcscsöt. Az ember azt várja, hogy

Szövésit philosophiája, írói viszketege egy csoport kellemetlenségbe

bonyolítja, a melyek aztán kigyógyítják. Mindebből keveset látunk s épen

nem elhatározó befolyással. Szövési kigyógyul, mert észre veszi, hogy

Czeczilia iránta titkos hajlammal valódi szerelemmel viseltetik, miért

aztán nőűl is veszi. Szövési Dezső is kigyógyul poétaságából, nem azért,

mert nevetségessé vált s ez úton semmire sem mehet, hanem mert

Czeczillia jó indulatú cselszövényei következtében a műtárlatban képei

elkeltek, s mert nagybátyja házassága vagyonhoz juttatja, s így kedvese

atyja is beleegyezik a házasságba. E gyönge cselekvény gyönge

jellemrajzzal párosul. Czeczillia kisasszony még legeredetibb s

legsikerültebb az egész vígjátékban. Szigligeti egy éltes kisasszonyt

rajzol, a ki a maga módja szerint csendes-titkosan szerelmes egy szintén

éltes emberbe; e mellett némi anyai érzelemmel és őrködő gonddal

viseltetik az egész Szövési család iránt. Úgy rajzolja, hogy nem válik

komikaivá, még sem visszatetsző, sőt rokonszenvet kelt. Ha Czeczillia

leány helyett özvegy asszony, e körülmény még inkább emelte volna a

hatást. Egyébiránt az ily jellemeket könnyebb regényben rajzolni, mint

színműben; a humoros elbeszélő inkább kiegyenlítheti az ellentéteket,

mint a drámaíró.

Legsikerültebb a négy között az Udvari bolond, mert legalább van benne

lelemény. Történelmi vígjáték akarna lenni, de igen is bohózatos.

Általában az a baja, a mi történelmi vagy úgynevezett udvari

vígjátékainknak, hogy akaratlanul is bohózatokká válnak. A költő nem

akar bohózatot írni, de csakhamar bele esik a bohózatos hangulatba, ki

is akarna belőle emelkedni, de ez csak félig-meddig sikerül s így mind a

cselekvény, mind a jellemrajz valami határozatlan, indokra és stilre

nézve egyaránt. A mű a XIV-dik század elején játszik, III-dik Endre

özvegyének udvarában. Az ifjú Brebir gróf álruhába belopódzik az

udvarba, hogy az udvari hölgyek egyikének, Jusztinnak, a kit szeret s a

ki viszont szerette, szerelméről újabban meggyőződjék. Az ifjú cseh

Venczel, választott magyar király is álruhában jő az udvarhoz, hogy

megnyerje Erzsébet királyleány szerelmét és kezét, de Jusztinba szeret s

épen az ál-Brebir grófra bízza Jusztinhoz írt szerelmes levele átadását.

Brebir gróf kijátszsza a királyt, de ez is visszaadja neki a kölcsönt,

mert a midőn, mint Erzsébet vőlegénye, felfödi kilétét, az ál-Brebir

grófot udvari bolondjává nevezi ki. Ez meg-megtartja a csörgő sipkát,

hogy ellenőrizhesse kedvesét s kijátszhassa a királyt. S csakugyan meg

is nyeri bizalmát s élhiteti vele, hogy Jusztin légyottra hívja. Arra is

ráveszi, hogy a gyanu elkerülése végett az ő udvari bolond ruháját öltse

fel a légyottra. A légyotton Jusztin helyett Deodata, egy vén udvari

hölgy, jelen meg, majd az egész udvar föllép s az ifjú cseh Venczel

csúffá téve, elesik Erzsébet kezétől, Brebir gróf pedig megnyeri a

Jusztinét.

A cselekvényben sok a lelemény, de maga az alap nem igen erős. Nekünk

úgy tetszik, hogy Brebir grófnak teljességgel nincs szükannyi furfangra,

hogy megnyerje kedvese kezét. Házasságukat semmi sem akadályozza,

legfeljebb az, a mit Brebir gróf mindjárt az expositióban megemlít, hogy

őt Jusztin, mint íródiákot szerette meg s tudni akarná: vajjon hű-e még

most is hozzá. De erről mindjárt az első fölvonásban meggyőződhetett s

ha fölfedve rangját, mint kérő állana elébe, aligha vége nem szakadna az

egész vígjátéknak. Az sem valószínű, hogy Venczel egy ismeretlen ifjúban

mindjárt az első találkozáskor annyira megbízik. Igaz, Venczel nagyon

együgyűnek látszik, csak az a baj, hogy néhol mégis oly ügyes és

találékony, mintha helyette maga a költő szerepelne. Mindamellett a

cselekvény bonyodalma méltánylatot érdemel. Folyvást új meg új

fordulattal emelkedik s érdeket keltő egész a kifejlésig. A jellemrajz

már csekélyebb becsű. A színpad ismert s meglehetősen elkoptatott

alakjaival találkozunk minduntalan, a minők Hancsik, Deodata, sőt

Venczel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket

tudnak kelteni. Kevés bennök az élet melege, elevensége; a jelmez kirívó

piperéjében csillognak, s igen is érzik rajtok a színpadi festék szaga.

Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszínműben sem volt

terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszínművet írt: A strikeot és az

Amerikait,[24] a melyek folyvást adatnak, sőt a népszínmű oly divatossá

lőn, mint ezelőtt húsz-huszonöt évvel, a mennyiben ismét rendes

népszínmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszínművek

föleleveníttettek és vasárnaponként a műsor rendes és kedvencz darabjai.

Ez újabb mozgalom nem szült újabb fejlődést s a kritika is, a mely

gyakrabban kezd foglalkozni a népszínművel, nem épen a legjobb

tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a

fogalmakat. Mindennap olvassuk, hogy a népszínmű tárgyában és alakjaiban

valami ethnografiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél

kevésbbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszínmű csak a

jelenben játszhatik, de nem lehet vígjáték, tragikai és komikai

vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni más

osztályok kizárásával, még a nagy városi népnek sem, csak a falusinak,

hiszen maga a népszínmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e

sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese,

népballada neveket tekintjük, a melyek analogiájára neveztetett el a

népszínmű, egészen más magyarázatot nyerünk. A népdal, népmese,

népballada oly költemények, a melyeket a nép maga teremt, s a melyeket,

ha utánoz a műköltészet, azt szint’ oly népi vagyis naiv felfogással

igyekszik tenni. Vajon a népszínművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg a

népnek, vagy színházi nyelven szólva, a nagy közönségnek írják, s a

költő álláspontja nem épen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak

az alsó osztályokkal foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak,

mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a

népszínmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia,

hanem több válfajé, a melyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a

németek is használják a Volksstück, Volksdrama kifejezést. Épen azért

jobb a népszínműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre s magából a

lényegből magyarázni jellemét s jelölni ki æsthetikailag jogos határait.

A magyar népszínmű a negyvenes évek elején született s fejlődése első

stádiumán se vígjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de

mindebből valami, bizonyos közép faj, vegyes tartalommal, társadalmi

iránynyal, segédűl véve a népdalt és zenét is. A magyar színköltészetben

már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb

hatással volt reá úgy az európai, mint a magyar politikai, társadalmi és

irodalmi viszonyok democratiai és nemzeti szellemű fejlődése. A

tragikomikai elem többé-kevésbbé mindig megvolt a keresztyén drámában s

az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy

szerint, hol az egyik hol a másik elem túlsúlyával, most a tragédiához,

majd a vígjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, franczia

színköltészetben és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj,

melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi

mások Shakespeare közép fajú drámái, mint a XVIII-dik századéi és ezek

mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly

vaudevilleitől. A regény mindig nagy befolyással volt az e fajú drámára

s van még ma is, úgy szólva az amabból táplálkozik. A harminczas években

a franczia középfajú dráma társadalmi irányt vett, épen mint a regény. A

párisi boulevard-színházak darabjai többé-kevésbbé váddal léptek föl a

társadalom ellen, a socialismus érdekében s kirívó színekkel festhették

az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszínmű is előszeretettel

rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép

szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a

jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig örömest fogadta

alapeszméűl s általában ott is, hol nem vett föl valamely speciális

kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai

iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására.

Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tünt föl a

népszínmű színpadunkon. Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a

másikat az irodalom nyújtotta, hol szintén hasonló forrongás

mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé,

részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; szorosb

kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg a magyar

genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trochæusokban írták

már s költői rhytmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.

Mindez elősegítette a népszínmű fejlődését. Szigligeti drámai formába

öntötte mindazt, a mi politikai és irodalmi mozgalmainkban czéljára

szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy

komikai genreképeivel, s a mit Munkácsy és Gaal csak félénken

kisértettek meg, a magyar népdal fölhasználását drámai czélokra, egész

bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak pár víg népdalt hallottunk a

garaboncziás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az

érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok

kifejezője, vagy kisérője. Szigligeti népszínművei egész 1848-ig nagy

részt középfajú drámák, a melyekben tragikai és komikai elemek

vegyülnek. Köztük a Szökött katona és A csikós vívták ki a legnagyobb

tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében

legkitünőbbek. Azonban a népszínmű sem kerülhette ki a középfajú drámák

örvényét. Gyakran erősb tragikai összeütközéseket használt, mintsem

kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán

vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a

komoly és víg részt, de arra nem igen volt gondja, hogy ezek egymásnak

árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését s minthogy a víg rész inkább

sikerűlt, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és

komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakespeare

tragédiáiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egy pár népjelenetben

és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stíljét. Közép

fajú drámáiban már sokkal több van, de nagyrészt az alapeszme, tárgy

természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszínműben e két

elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást,

mint elősegíti, és együttvéve ritkán æsthetikai hatású.

Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el

s nem igen olvadt be a mű szervezetébe. A népszínmű-énekesnő szerepe,

egyénisége miatt ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de

megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszínmű komoly része majdnem oly

nemű vázlat volt, mint az opera-szövegé, s így alig lehetett szó drámai

cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen

nyakára nőttek a komoly részeknek s a hatásból az oroszlánrész mindig

őket illette. Látni való volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint

ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán

kell átmenniök: vagy összeolvadniok, vagy elválalniok. Az énekrészek

nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai

részek túlsúlya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy

népdrámává emelkedik és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is,

mérsékli s egészen czéljához alkalmazza, mint a komolyabb franczia

vaudeville Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar

népszínmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és æsthetikai becsben.

S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A

forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a

komikai conceptio felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta

tárgyához s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és

Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, a melyet

fennebb is kiemeltünk. S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem

Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem

hiányzott, sőt a magyar operette terén is tettek kisérletet. Ilyen

magyar népdráma Szigligeti Lelencze, ilyen magyar operette a Debreczeni

biró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mind ez a

körülmények kényszerűségéből folyt s nem a fejlődés belső ösztönéből. A

Lelenczet e legjobb népszínművet, a komoly nemben a népszínmű énekesnő

hiánya szülte, a Debreczeni birót pedig alkalmasint a zeneszerző

nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden s most midőn a népszínmű új

életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első

stádiumának ismétlését csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.

A strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszínművekre

emlékeztetnek, a menynyiben a komikai és tragikai elemet nem jól

vegyítik s az énekes részek háttérbe szorítják a cselekvény és

jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a

cselekvény főbb mozzanatai a gyári munkás és kézműves életviszonyain

sarkallanak, a melyekhez Szigligeti eddig nem igen nyúlt. Némely lap ezt

hibáztatta, mintha csikósok és szegénylegények nélkül nem is lehetne

népszínmű. A népszínmű nem szorítkozhatik csak pusztai vagy falusi élet

rajzára, sőt a fensőbb osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor

mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok

és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszínművet

tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt

maga a műforma természete szabja meg épen mint a tragédia és komédiában.

De az már csakugyan hibája mind két műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal

tragikai felfogással, a melyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert

a mi társadalmunkban se a munkás kérdés, se az amerikai párbaj nincs

előtérben.

Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben

nyerhetnének kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell

vallanunk, hogy leginkább csak az énekes és komikai részleteket

élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és

bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A Strikeban

Szikráné, a ki csak mellékszemély s nélküle megtörténhetnék az egész

népszínmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az

Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban a többi kopott vagy

elmosódott. Megvan bennök a régibb népszínművek minden árnyoldala, de a

fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben

nyilatkozik, a mely ritkán szokta elhagyni Szigligetit.

Egy szóval e két új népszínműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbbé

értékesek között foglal helyet. Nem is hiszszük, hogy a népszínmű

fejlődése a Nemzeti Színházba nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs

erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszínház

volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési

folyamon, a melyet fennebb érinténk, s a melyet maga Szigligeti is

megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék, Szigligeti drámaírói

pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon

egy új válfajjal gazdagította, a mely nemcsak közönséget vonzott a

színházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi

átalakulásunk diadalmas harczait. Azonban mondanánk le a jövő reményéről

is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszinháznak, s

fejlődnie mindazon válfajoknak, a melyeket most népszínműveknek

nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki

irányát s egy pár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb

tehetségek a magyar népszínművet a fejlődés és æsthetikai becs magasabb

színvonalára emelik, a mit adjon isten!

1874