Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv, forditotta Deák Farkas.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 deczember 12-én.
Az újabb franczia drámairókról szólván, már többször érintettem azt a
különbséget, mely e nemzet régibb és újabb drámai iskoláját jellemzi,
sőt nagyjában össze is hasonlítottam e két korszakot: Hugo Viktor, Dumas
és Scribe korszakát, napjaink mozgalmával, melynek Feuillet, ifjabb
Dumas és Sardou kiválóbb képviselői. Tehetek-e róla, hogy ez állítást
semmi sem bizonyítja erősebben mint épen Feuillet _Montjoye_-ja, mert a
legélesebben tünteti föl a franczia ujabb dráma fény- és árnyoldalait?
A régibb és újabb franczia dráma közt egyik legfőbb különbség az, hogy
amaz kereste, sőt vadászta a hatást, ez mintegy megvetni látszik; amaz
nagy súlyt helyezett a cselekvény gyors fejlődésére, emez egész regényi
kényelemmel fejleszt; amaz a bonyolítás kedvéért sokszor mindent
föláldozott, valószinűséget és jellemrajzot, s némikép az ellentétre és
meglepetésre alapította rendszerét; emez a bonyolításra keveset ad,
cselekvénye inkább szegény, mint egyszerű, de örömest foglalkozik a
viszonyok rajzával; amaz nagy, néha igen durva vonásokat használt, emez
kedveli a finom részletezést egész az elmosódásig; amaz barátja a
páthosznak, bár másneműek, mint a Corneille- és Racine-é, és szerette
minél élénkebben, minél vadabban festeni a szenvedélyeket; emez kerüli a
nagy felindulást, s elemében találja magát, ha elmés társalgással,
szellemes reflexiókkal gyönyörködtetheti hallgatóit. _Montjoye_
tükörként sugároztatja vissza az újabb franczia drámának e sajátságait.
Majdnem két hosszu felvonást foglal el az expositio. A mit Hugo egy pár
felvonások jelenetben eligazított volna, arra Feuilletnek kellenek. A
harmadik és negyedik felvonásban gyorsabb fejlődés következik s valóban
drámai összeütközéseket látunk, de ime az ötödik felvonásban már semmi
drámai, a személyek nem tesznek egyebet, mint elmondják, a mi a negyedik
és ötödik felvonás között történt, oly nemű változásokat, melyeket a
dráma szűk keretében nem is tárgyalhatni.
Ily katastrophát Hugo kevésbbé tehetséges tanítványai is elutasítottak
volna, ily katastropha nem egyéb, mint hadat izenni a specifikus drámai
compositiónak. Nem tudom, vajon _Montjoye_ eregényből írt dráma-e, de
azt a hatást teszi, mintha az volna. Általában az újabb franczia
drámának jellemvonása, hogy csak annyiban tud dráma lenni, mennyiben a
regény is az, melynek szintén vannak drámai mozzanatai. S épen ez a pont
az, melyben a fraczia régibb dráma végtelenül felülmulja az újabbat. Az
újabb drámának vannak ugyan negativ érdemei, melyeket abban foglalhatni
össze, hogy kerüli a képzelet kicsapongásait, a szinpadi hatás
mesterkéltségét; azonban elvből vagy erőtlenségből, de oly határozottan
és annyira compositio ellen, hogy tisztán drámai szempontból, minden
nagy árnyoldalai mellett is a régibb dráma részére kell állanunk.
De nem csak formára nézve különbözik az új franczia dráma a régitől,
hanem tartalomra és felfogására nézve is. A régibb dráma a történelemből
szerette szedni tárgyait, s csak később merült a jelen társadalom
birálatába, midőn a romaticismus a socialismussal vegyült; de Hugo és
Dumas, mint drámairók, nem csatlakoztak a romanticismus e fordulatához.
Az új dráma épen nem kedveli a történelmet, csak a jelen élethez fordul
előszeretettel, de már nem socialista, sem köztársasági, csak democrata,
s ragadt valami reá a napoleoni korszakból, némi könnyelmű élvezetvágy,
egy kis tág lelkiismeret; nem idealista, józan, de szeret moralizálni,
nem tudhatni, képmutatásból-e vagy szívből; mindamellett elnéző,
engedékeny, sőt néha cynikus is a maga finom módja szerint. Hugó és
Dumas csak drámáknak nevezték műveiket, hogy megkülönböztessék magukat
Corneille- és Racinetől, de tulajdonkép leginkább tragédiákat irtak. Az
újabb drámairók nem igen irnak tragédiát; feldolgoznak ugyan egyet-mást
a romanticismus hagyományaiból, de a magok rendszere szerint, s
lehetőleg őrizkednek az erős felindulástól. Különösen Feuillet a
polgári, vagy a mi Francziaországban mindegy, a szalondrámákat kedveli.
Úgy látszik, ellenszenve van a tragikum iránt. Nála a befejezésben jóra
fordul minden, az összeütközések kibékülnek, a hős megjavul, s azzal a
kétes becsű vigaszszal bocsájtja el hallgatóit, hogy tévedéseink és
bűneink nemesise épen nem kiengesztelhetlen. Csak elérzékenyítni kivánja
közönségét, de nem tragikailag meghatni. A tévedt vagy bűnös
szenvedélyek bünhődését, a kérlelhetlen nemesist, mintegy száműzték a
franczia ujabb drámából, s épen ez a második fő különbség a régibb és
újabb franczia dráma közt. Hugó és Dumas kedvelték a tragikumot, bár
majd mindig vegyítettek bele valami bizarrt, groteszket, s a véghatást
néha megzavarta a kegyetlenség vagy iszony. Lehet, ez abból is folyt,
hogy a tragikumnak, oly neme iránt viseltettek nagy előszeretettel, mely
jogos ugyan, de kevésbbé természetes, s épen azért nehezebb, mint a
szokottabb. Nem a tévedők vagy bűnbe sodortak tragikuma volt igazi
elemök, hanem a nagy bűnösöké, úgyszólva szörnyeké, kik kész bünösökként
lépnek föl, s mint III-ik Richard, merészen haladnak pályájokon, míg
végre a siker pillanatában minden ellenök fordul és semmivé lesznek;
avagy oly bünösöké, kik egy nemesebb érzés hatása alatt javulni
kezdenek, részvétet keltenek magok iránt, de már késő, a multat jóvá nem
tehetik, s épen a fölébredt nemes érzés bonyodalmai készítik elő
nemesisöket. Kivált Hugo a tragikum ez utóbbi nemét kedvelte. Ilyen a
többek között _Borgia Lucretiá_-ja; ilyen, noha más árnyalattal, a
_Király mulat_ czimű drámájában Triboulet. Mindkét műben sokat lehet
hibáztatni; az elvetemültség és erény vegyületének rajza, a lélektani
legnehezebb feladatok egyike, kivált oly költőnek, mint Hugo, ki az
ellentétből egész drámai rendszert alkotott; de azt el kell ismernünk,
hogy mindkét mű tragikai hatásra törekszik s a költőnek sokkal több
érzéke van a nemesis iránt, mintsem feltartóztassa a viszonyok
kényszerűségét, s az ily hősöket megjavítani s az ellenök küzdő
szenvedélyeket kibékítni merje. A mit a régibb franczia dráma nem mert,
nagyon ismeri az újabb. Eddig csak kerülte a tragikumot s oly tárgyakat
választott, melyeket többé-kevésbbé tragikai katastropha nélkül is
tárgyalhatni: mert, a mint _Montjoye_ mutatja, divatba jő előszedni a
romanticismus kedvencz tárgyait, oly tárgyakat, melyeket szükségképpen
tragikailag kell feldolgozni, és feldolgozzák tragikai katastropha
nélkül.
Montjoye egy erkölcsi szörny, sőt annyiban felülmulja mind III-ik
Richardot, mint Borgia Lucretiát, a mennyiben III ik Richardban a testi
rútság gonoszságának egyik forrása; Borgia Lucretiát pedig a női
féktelen szenvedélyek tették elvetemültté. Montjoye nyugodt ember, hideg
számító, és negatiója minden erkölcsnek, minden idealismusnak. Nem
annyira szenvedélye ragadja, mint rendszere, elvei vezérlik. Csalással
veti meg vagyona alapját, gúnyt űz a házasságból és barátságból,
eszköznek tekint minden embert, még saját gyermekeit is, s gazdagodni,
élvezni minden törekvése. Igaz, nem gyilkol mint III-ik Richard, nem
mérgeztet mint Borgia Lucretia, s finom modor alá rejti elvetemültségét:
de az a dolog lényegén keveset változtat; Montjoye épen úgy hadat izen
az egész erkölcsi világrendnek, mint amazok. S mit mível Feuillet?
Polgári tragédia helyett egy Kotzebue-féle érzékeny drámát ir: ezt a
rettentő embert megjavítja és boldoggá teszi, csak azért, mert neje, kit
nem szeretett, oda hagyja; mert leánya, kit eszköznek tekint, elájul
sebesült kedvese mellett, kit ő sebesített meg egy párbajban. Egy
franczia kritikus épen ugy csodálkozik Feuillet merészségén, hogy nem
félt ily rettentő embert rajzolni, mint azon, hogy a közönség és kritika
nem találta hűtelennek, mert ily ember nincs Francziaországban. Legyen
nekem szabad még nagyobb csodálkozással kérdenem: nem kigunyolása-e ez a
lélektannak, erkölcsnek s mindenek felett a tragikumnak? Ha ily tragikai
összeütközést ki lehet békiteni, akkor nincs tragikum; akkor nem csak
Coriolán, Brutus tragikuma kegyetlenség, hanem az III-ik Richárdé és
Borgia Lucrétiáé is. Feuillet ki fogja javítani: mily megható lesz,
midőn Richárd kibékül népével és ellenségeivel s egy derék öreg ur válik
belőle; Borgia nem fog elveszni saját fiától kapott sebében, hanem
összeölelkezik vele s holtig boldogul élnek. Feuillettől egy Don Juant
is várhatunk, ki megjavulva, mint boldog és engedelmes férj végzi
pályáját. Feuillet finom érzékenysége ki nem állhatja a nemesis
kérlelhetetlen bosszuját; elég merész rettentő alakot rajzolni, de nem
elég bátor azt rettentően lakoltatni is.
A drámai összeütközések kibékéltetése bizonyára nehéz, de nem
lehetetlen, s ha ritkán sikerül, oka rendesen az, hogy az összeütközés
sokkal erősb, mintsem kibékíteni lehessen. Ezért rossz hirűek a tragikai
katastropha nélküli drámák. A drámairók rendesen nagy tévedéseket, erős
összeütközéseket vesznek föl, mert hatni akarnak; de nem veszik észre,
hogy a véghatást épen azzal rontják el, hogy az előzmények ellenére a
katastropha olyan, mely az összeütközést mintegy erőszakosan állítja meg
s nagy tévedés következményeit, bocsánat és bűnbánat által, némi hamis
sentimentálismussal jóra fordítja. De merjen bármit e tekintetben a
drámaíró, talán még eltürhetni, de a nagy bűnök drámáját derült
katastrophával végezni, művészeti lehetetlenség. Montjoye nem egyes
tévedés vagy bűn képviselője, hanem az egész erkölcsi világ negatiója.
Ily embert oly kevéssé változtathat meg egy ájulás, ha mindjárt saját
leánya ájulása is, mint nem békíthet ki se velünk, se az erkölcsi
nemesítéssel az a körülmény, hogy szét osztja millióit, elűzött nejét
visszaveszi s fiával vitézen harczol Magentánál. A ki annyi szivet
megmérgezett, annyi viszonyt széttépett, ki gúnyt űz mindennel a mi az
emberi szívnek szent – egy pillanatnyi szenvedéssel, vagyis inkább
ellágyulással vásárolja meg boldogságát, s millióival vált magának
bűnbocsátó czédulát. Az erőszakos Hugo a könnyelmű Dumas ilyet nem
mertek volna, s már magában ez is mutatja, mennyire felülmulja a
franczia régibb dráma az újabbat. Sokat merhet a költő, lángeszétől függ
a siker, de kettő a leglángeszűbb drámaírónak sem fog sikerülni: az
ártatlanok szenvedtetése s a nagy bűnösök boldoggá tétele. Ha Feuillet
és társai nem kedvelik a tragikumot, ám legyen izlésök szerint; de aztán
ne fogjanak oly tárgyhoz, mely tragikai katastrophát kiván, s kivált a
romanticismusok erkölcsi szörnyeit ne rajzolgassák. Úgy látszik az újabb
franczia drámát javítási düh szállotta meg, de csak hőseik javulnak s
nem egyszersmind közönségök. Az erkölcsöt, a javulást prédikálják s
akaratlanul is a könnyelműséget és erkölcstelenséget bátorítják föl.
Tulajdonkép nem azt hirdetik: javuljatok és boldoggá lesztek; hanem azt:
tévedhettek, bünöket követhettek el, azok következményei nem épen oly
félelmesek, az erkölcsi világ nemesise nem boszuló cherub, csak jámbor
nagybácsi, a ki mindent megbocsát a gyermekeknek, ha felfogadják, hogy
jók lesznek; űzd el nődet, ne félj, visszajő, mihelyt egy bünbánó arczot
vágsz; csald meg barátaidat, de légy bőkezű, engesztelékeny s
megbocsátanak; neveld rosszul gyermekeidet, nézd őket eszközöknek, s egy
kis összeütközés után nyakadba borulnak s áldani fognak; becstelen ember
lehetsz és tagadhatsz minden erkölcsi eszmét, majd elismered később, egy
kis vért ontasz Magentanál, s a világ épen ugy fog, becsülni mint te
saját magadat.
S különös, az újabb franczia drámának ezt az erkölcsös erkölcstelenségét
épen Feuillet fejezi ki a legerősebben, kit mint regényköltőt méltán
tartanak a mérséklet és jó izlés emberének. S vajon megütközött-e
Montjoye-én a közönség? A mű nagy hatást tett Párisban s nálunk is elég
tetszéssel fogadtatott. Igaz, a részletekben sok olyan van, a mit
méltányolni lehet, de az egésznek conceptiója és compositiója a
legélesebb megrovást érdemeli. Ez az irány nem vezethet egyébre, mint a
drámai költészet felbontására, a tragédia megbuktatására, ha ugyan nem
csupán egy átmeneti korszak zavara és reactio a romantikusok tulságai
ellen. Bármint legyen, feltünő, hogy a franczia kritika oly
engedékenységgel viseltetik e mű iránt. Montégut, a _Revue des Deux
Mondes_ kitünő kritikusa, lapokon át fejtegeti e mű érdemeit; s nagy
hibáját mely az egészet tönkre teszi, csak érinti egy pár sorban. Pedig
e hiba olyan, mely iránt a kritika nem lehet eléggé szigorú, sőt
kegyetlen, mert a dráma lelkét vesztegeti meg. De miért polemizálni egy
franczia folyóirattal? A magyar kritikus szava nem hallik át
Francziaországba; boldognak érezné magát, ha legalább hazájában
meghallgatnák.
1865