Vígjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
20-án.
Őszintén megvalljuk, hogy mi e kis művet legtöbbre becsüljük az egy
felvonásos pályavígjátékok között, habár nem tartjuk jeles műnek, sőt
hogy cselekvényesség és kerekdedség tekintetében a két-három felvonásos
pályatársaival is szembe merjük állítani. Épen azért senki sem veheti
rossz néven tőlünk, ha csodálkozunk, hogy a _Fővárosi Lapok_ épen ezt
tartják legértéktelenebbnek s e mellett még durva frivolitással és bántó
cynismussal is vádolják, mig a _Becsület és szerelem_ czíműt eléggé
dicsérik s inkább csak a végét mondjuk elhibázottnak. Igaz, alapeszméje
nem új, sőt már elcsépelt, de tárgyalásában nem találhatni feltünőbb
reminiscentiát. Nagyon méltánylandó benne, hogy tárgyát úgy választotta
és fogta fel, a mit az egy felvonásos vígjáték formája megkivánja. Egy
felvonásos pályavígjátékaink mind többet öleltek föl, mint a mennyit egy
felvonásban kifejthetni, s vagy alapeszméjökben vagy tárgyalásukban oly
hiba van, hogy már e miatt sem számíthattak valódi sikerre. E vígjáték
legalább kikerülte ezt az örvényt, s ha nincs feltünőbb fényoldala,
legalább nem szenved organikus betegségben. Egy fiatal és boldog
házaspárt fest, kik semmiség miatt összezördülnek. A nő oda akarja
hagyni a házat, a férj nem igyekszik megkérlelni, erősen tartja magát,
de egyszersmind fél a következményektől. A nő bánni kezdi a mit tett, de
nem akar nyiltan közeledni férjéhez, hanem kerülő úton, míg végre
kibékülnek. Tulajdonkép a nő a komikai alak, kiváncsisága teszi azzá a
férj inkább csak akkor nyer némi komikus szinezetet, midőn minél
szilárdabban tartja magát, annál inkább fél a következményektől. Az
összezördülés és kibékülés folyama szüli a komikai helyzeteket. Könnyed
komikum, de épen egy felvonásos vígjátékba való. Hibája az, hogy a
boldogságból az összezördülésre való átmenet kissé el van hamarkodva,
nem eléggé indokolt, s egész folyamatja leleményesb és lélektanibb
lehetne. A kibékülés végső mozzanata eléggé sikerült, bár előzményeit
szintén jobbaknak óhajtanók. Úgy látszik, a _Fővárosi Lapok_ birálója
épen ebben találja a cynismust, mert: «A férj azt kiáltja: tüzet! az
ifju hölgy letérdel ez elébe a basa elébe s gyufát véve meggyujtja a
csibukot. Gratulálunk ehez a morálhoz és jó ízléshez». Hogy ebben mi
cynismus van, teljességgel nem értjük. A nő a szobában sokféleképen
tudtára akarja adni férjének, hogy jelen van, leül, közelebb húzza hozzá
székét, de ez háttal fordul feléje s tetteti magát, mintha észre sem
venné. A nő mindenkép észre kivánja magát vétetni, s erre jó alkalom,
midőn a férj cselédjét kiáltja, hogy pipájába tüzet hozzon; a
késedelmező cseléd helyett ő gyújt tüzet, lehajol, vagy ha jobban
tetszik, letérdel, hogy férje jobban meggyujthassa a csibukját.
Közvetett, önmegalázó vallomás nélküli kérlelés az egész. A férj észre
veszi, keblére emeli, kibékül vele, s elbeszéli a szelencze titkát, a
miért összezördültek. Ha ez cynismus, akkor nem tudjuk mit mondanak a
_Fővárosi Lapok_ Shakespeare _Makranczos hölgy_ czímű vígjátékára,
alkalmasint a cynismus netovábbjával fogják megbélyegezni. Frivolitást
sem vettünk észre, csak egy helyt; de, ha jól emlékszünk, ez is a
szinész (Réthy) hibája, a ki bizonyos szót nagyon kétértelműen és
előszeretettel hangoztatott. Más szót kell tenni helyébe, ezt aztán kár
nélkül lehet hangoztatni, a hogy tetszik. Nem árt, ha még egy nagyobb
hibán is segít a szerző, mit annyival könnyebben tehet, mert nem vág a
mű organismusába. A férj atyja a lakodalom után egy levelet adott át fia
szolgájának oly meghagyással, hogy csak akkor szolgáltassa fia kezébe,
midőn nejével először összezördül. E levélben az van írva: nem kell
engedni a nő szeszélyeinek. A szolga mihelyt észreveszi az
összezördülést, átadja a levelet, mely aztán befoly a férj
magaviseletére szemben nejével. Szükségtelen az egész. Jobb, ha a férj
maga jő arra a gondolatra. De ha már a szerző annyira ragaszkodik e
leleményéhez, legalább ne a szolgára bizassa az apa által a levelet,
hanem magára a fiúra. A szolga nem tudhatja mindig és pontosan, hogy
gazdája mikor zördül össze nejével, de különben is túlbizalmasság egy
cseléd iránt, ha mindjárt régi is.