Előadattak a Nemzeti Szinházban 1863 deczember, tovább 1864 január és
február hónapokban.
A Nemzeti Szinház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó
vígjátékok megkezdték versenyöket. A mint tudjuk, a birálók mintegy tíz
vígjátékot bocsátottak szinpadi versenyre s a pályahirdetés föltétele
szerint csak előadatásuk után fogják elitélni a jutalmat. Az ily
pályázást sokan föléje helyezik a rendes pályázásnak; azt hiszik, hogy
így nem tévedhetni, mert a siker, a közönség tetszése oly itélet, honnan
nincs föllebbezés, s a birálók kötelességöket teljesítik, ha ez
itéletnek vakon engedelmeskednek. De vajon a közönség nem tévedhet-e
épen úgy, mint a birálók, vajon kalapot emeljünk-e mindennemű sikernek,
az esetlegességeket is æsthetikai hatásnak vegyük s a netalán
mesterségesen előidézett tapsok előtt is fejet hajtson a jó ízlés és
erős meggyőződés? Elég példát látunk arra, hogy nagy tetszéssel fogadott
szinművek hamar elavulnak, míg mások, melyek közönynyel találkoztak,
lassanként kivívják érdemelt helyöket. Íme Katona _Bánk bán_-ját
mellőzték a birálók, a közönség figyelembe sem vette s néhány évtized
alatt közönség és kritika egyaránt melléje szegődtek. A közönség ízlése
a társadalmi és politikai élet hullámzásai közt oly hamar válik
előitéletessé, szeszélyessé, sőt esetlegességek rabjává is. A kritikus
is ki van téve e veszélynek; e mellett még egy más örvény is fenyegeti:
a rendszer és elvek csökönyössége, mely még a lángész ostromainak sem
könnyen enged. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy se a közönségnek,
se a kritikának ne higyjetek, csak azt, hogy mindkettő tévedhet, s a
végső forum nem a mostani közönség, hanem újabb meg újabb nemzedékek
közönségének és kritikusainak véleménye, a honnan csakugyan nincs
föllebbezés, de a hová csak föllebbezni is kevés írónak sikerül, mert a
legtöbb esetben az alsó forumok itéletében se kétkedik többé senki.
Továbbá figyelmeztetni kivántuk a birálókat, ha netalán szükségök van
reá, hogy vegyék ugyan tekintetbe a közönség véleményét, de
különböztessék meg a nagy közönséget a valódi közönségtől vizsgálják meg
mindkettő tetszése indokait s itéljenek szabadon a jó ízlés és
meggyőződésök szerint.
Némelyek hibáztatják a Nemzeti Szinházat, hogy miért nyitott épen egy
felvonásos vígjátékokra pályázatot s miért nem inkább nagyobb
vígjátékokra, vagy épen tragédiákra. Tehát három-négy pályadíjunk legyen
ugyanegyféle műre? Ott a Teleki- és Karácsonyi-díj; úgy hiszszük, hogy
két ily állandó pályadíj a tragédiákra és nagyobb vígjátékokra elég még
nagyobb irodalomban is, mint a minő a miénk. A mi azt a másik
ellenvetést illeti, melyet a _Hölgyfutár_-ban olvashatni, hogy
tudniillik egy felvonásos vígjátékra csekély díj 50 arany, mert az
nehezebb, mint a három – öt felvonásos, nem tudja az ember,
csodálkozzék-e vagy mosolyogjon rajta. Nem csak a költészetben, hanem
másban is, hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, tehetségétől és hajlamától
függ. Petőfinek könnyű volt szép dalokat írni, de igen nehéz drámát.
Kazinczy könnyen írt jó epigrammot, de a költői beszély vagy eposz
alkalmasint nehezen sikerült volna neki. Egészen más kérdés az, melyik
genre nevezetesb, nagyobbszerű, melyik genreben sikerülnek ritkábban a
költők kisérletei. Azonban e szempontból sincs a _Hölgyfutár_-nak igaza.
Molière elsőrendű nagyobb vígjátékaival, értékre nézve, bajosan
vetekedhetnek bármily sikerült egy felvonásos vígjátékok, mert itt a
genre kicsiny, ha a mű magában véve nagy is míg amott a genre is nagy, a
mű is, nagy. E mellett átalában véve egy kis vígjáték inkább sikerülhet,
mint a nagyobbszerű, már csak azért is, mert kevesebb inventio kell
hozzá, s eleme inkább a könnyed komikum, mint a mélyebb. De hagyjuk a
vitát; az az ellenvetés talán ennyi szót sem érdemelt. Szóljunk a
pályázó vígjátékokról.