Összeakadok két szökevény orosszal. Megtudom tőlük, hogy szomorú
sejtelmeim valóra váltak: az ütközet elveszett és a Morelli-század
fogságba került.--Menekülök vissza--délnyugat felé.--Egy borzalmas
epizód.
A suttogva beszélő ember hangjának aggodalmassága nem kerülte el
figyelmemet. A válasz, amit társától kapott, ugyanily nyugtalan volt...
ösztönszerűleg tehát az villant keresztül agyamon, hogy ez a két ember
nem válhatik rám nézve veszedelmessé, mert ez a két orosz katona
alighanem megszökött csapattestétől az ütközetek zűrzavarában s most
menekülőfélben vannak, akárcsak jómagam. Ennélfogva tehát egy malomban
őrölünk, ha nem is ugyanazon a kövön...
Elmehetnénk egymás mellett, ők jobbra, én balra, három kicsiny falevél a
háború orkánjának szörnyű fergetegében...
Észre kellett vennem, hogy a két orosz egyenesen az én rejtekhelyem felé
tart és közvetlen közelből--bármily sötétség van is--lehetetlenség lesz
kikerülni, hogy észre ne vegyenek. Még néhány lépés és okvetlen belém
fognak ütközni... A meglepetés és a hirtelen rémület hatása alatt pedig
egészen bizonyos, hogy az összeütközésből vérontás lesz...
Határozni kellett, még pedig rögtön.
Rájuk kiáltottam:
--Halt! Wer da?
A sötétségben mit sem láthattam a hatásból, amit kiáltásom okozhatott,
csak a két ember ijedt felszisszenéséből következtethettem, hogy a
közvetlen közelükbe lecsapó villám sem béníthatta volna meg jobban
érzékeiket, mint az a ridegen parancsoló hang, mely a sötétségből
fülükbe vágódott.
--Pojte sem... folytattam féloroszra, féltótra fordítva a beszédet--ne
bojite sa, nem bántalak. Lépjetek közelebb, lássam, hányan vagytok.
Igyekeztem lehetőleg barátságosra lágyítani az iménti nyers hangot, hogy
bátorságot öntsek a rémülettől még mindig dermedten álló emberekbe. Azt
hitte ez a két ember, hogy most mindennek vége... fogságba jutnak,
pedig--amint később megértettem--nem azzal a szándékkal szöktek meg
ezredüktől, hogy fogságba jussanak.
Barátságos hangom nem maradt hatás nélkül.
Az emberek néhány lépéssel közelebb jöttek és jelentették, hogy ketten
vannak.
--Ide a fegyvereket!
Engedelmesen átnyújtották. Elvettem tőlük a fegyvereket és
odatámasztottam őket a fa törzséhez. Amikor ez megvolt, rájuk szóltam,
hogy üljenek le velem szemben a fűbe és adjanak becsületesen őszinte
választ arra, amit kérdezni fogok.
--Ne hazudjatok, klopcsiszko, mert amelyik hazudik, azt keresztüllövöm,
ha azonban becsületesen igazi választ adtok, akkor ígérem, hogy szabadon
eresztelek. Mehettek, amerre láttok! Nem bántalak.
Az emberek leültek a fűbe és szinte gyerekesen mohó sietséggel
biztosítottak, hogy mindenre igaz választ fognak adni, amiről tudnak.
--Tartalékban voltatok a tegnap esti ütközetek alatt?
--Nem voltunk, goszpodin Podpolkownik (az alezredes) beküldött a tűzbe.
--Hol verekedtetek? Úgy értem, hogy melyik tájékon kerültetek a mi
tüzünkbe?
--Ezen az innenső vidéken, tőlünk számítva balkéz felől a bokros ciherek
közelében, egészen az árkokig.
Ez az irány volt a mi vonalunk, legszélső végén mi támadtunk Morelli
kapitány úrral... Egy pillanatra úgy éreztem, mintha hevesebben dobbant
volna meg a szívem. Közeledtem a bizonyossághoz...
--Hogy végződött az ütközet?
--Rosszul, sokan meghaltak... a sötétségben nem lehetett látni... Csak
reggel tudtuk meg, hogy a tieitek részint elpusztultak, részint fogságba
kerültek, szegények... Óh, az nagy szerencsétlenség, ha valaki fogságba
kerül! Szomorú lett a lelkem, amikor láttam őket. Én is ott voltam,
Alexej is azok között, akik a foglyokat őrizték, de az ő szemük sem volt
bánatosabb, mint a mienk... Szegények, szegények! Hiába fogja őket várni
odahaza az asszony...
Megérkeztem a bizonyossághoz... Valóra váltak rossz előérzeteim, a
Bataillon, amelyhez tartoztam, szerencsétlenül járt.
A rossz hír módfelett levert, pedig nem jött váratlanul. El voltam rá
készülve, sőt majdnem bizonyosra vettem, hogy így történt. Mégis oly
nehéz lett a szívem, mintha szomorú előérzeteim megcsaltak volna.
Percekig nem jött ajkamra hang... Mire is legyek most már kíváncsi?
Arra a kérdésre, hogy mennyi lehetett a foglyok száma, az emberek nem
tudtak megbízható felvilágosítást adni. Abban a csoportban, melyet ők is
őriztek, hozzávetőleg százötven-kétszáz lehetett.
--Kettőt meg kellett kötni,--mondotta az Alexej-nek nevezett
fiatalabbik--egy kis öreg ragyás tiszt urat és egy óriást, mert igen el
voltak keseredve és tomboltak, nem akartak engedelmeskedni.
A kis öreg alighanem Morelli kapitány úr volt, az óriás pedig Varga
őrmester. Boldogtalan végzet! Szegény jólelkű óriása tönkrement
századomnak, nem fogom többé hallani harsány csataordítását s a sűrűn
emlegetett réz-, pléh-és pakfon-angyalok nem segítették...
--Hová vittétek a foglyokat?
--Nem tudom, uram,--válaszolta az öregebbik orosz--mi csak estig őriztük
őket, mert amint leváltottak és sötét lett, belopóztunk Alexejjel a
bokrok sűrűségébe és megszöktünk. Ami azóta történt, nem tudjuk. De
azóta már messze járhatnak, mert erről a vidékről az összes ezredeket
elvitték észak felé.
Tehát vége... Más kérdezni valóm nem volt.
Egy darabig hallgattunk, azután én törtem meg elsőnek a csendet.
--Becsületesen megmondtátok, emberek, amit tudtatok, elválhatunk
egymástól békességgel. Menjetek haza.
Ezzel markukba nyomtam a puskákat és ráveregettem vállaikra.
--Menjetek, Isten nevében!
Az emberek kezemet szorongatták és érzékenyen elbúcsúztak. Egyszerű,
becsületes, buta orosz parasztok voltak, nem vitt volna rá a lélek, hogy
csak egy ujjal is érintsem őket.
Néhány perc mulva ismét magamra maradtam. Az oroszok elmentek. Egy
darabig még hallottam siető lépéseik neszét, azután az utolsó könnyű
nesz is beleveszett a csendességbe és többé nem hallatszott semmi.
Egyedül maradtam. Most már igazán egyedül... Tegnap éjjel óta sehová se
tartoztam, a Morelli-század megsemmisült...
Nehéz szívvel vetettem vállamra fegyveremet és indultam meg az erdő
szélén délnyugat felé.
A sötétségben csak lassan botorkálva haladhattam előre, de azért mentem,
ahogy tudtam. Ezzel a lassú kullogással is megnőtt a távolság, mely
ettől a szerencsétlen vidéktől elválasztott. Úgy éreztem magamat, mint
akit fájdalmas gyász ér, valamely kedves ismerős, vagy jóbarát
elvesztése. Tudtam, hogy a szomorúság nem lesz tartós, hisz voltaképen
idegenek voltak nekem a fiúk és én is idegen voltam nekik, az
összeszokás azonban nagy bűvész a messze ellenséges földön: közelhozza
egymáshoz a legkülönbözőbb karakterű, fajsúlyú és hajlamban is elütő
embereket, gyakorta annyira, amire normális viszonyok között hosszú
esztendők sem képesek.
Nyomott hangulatomban egyelőre csak kevéssé vígasztalt, hogy a
katasztrófából egy hatalmas ütés árán megmenekültem és nem kerültem
fogságba a többiekkel. E kivételes szerencse nagyságát csak később
kezdtem a maga teljes értékében megbecsülni, amikor dolgozni kezdett a
fantáziám és elképzeltem, hogy mi sors várt volna reám az ellenség
fogságában. Mi lett volna belőlem, az erdők szabad fiából, aki serdülő
ifjúkorom óta hozzá voltam szokva ahoz az abszolút szabadsághoz, amely a
madaraké és a rengeteg vadjaié. Szinte tűrhetetlen szorongás borzongott
végig tagjaimon erre a rettenetes gondolatra... Még a lélegzetem is
nehezebb lett...
Nem, soha! Fogságba nem fogok kerülni, inkább magam loccsantom szét a
koponyámat. S csak most kezdtem hálás szívvel gondolni a véletlenre,
amelynek szabadságomat köszönhetem. Mert hiába voltam elszánva a halálra
inkább, semhogy a többiek sorsára jussak, amikor ott hevertem
eszméletlenül a bokrok között levő gödörben, a leggyengébb orosz katona
is foglyul ejthetett volna. Sem vele nem tudtam volna elbánni, sem
önmagammal.
Hálát adhattam a jóságos Istennek, hogy így történt és nem megfordítva.
Haj, uram Isten! Ime, lépten-nyomon bebizonyul, mi törékeny semmiség
idealant a porlandó ember, s de igaza van nagytiszteletű Herepei
uramnak, amikor örökké ezt prédikálja. De csak a szerencsétlenség tanít
rá, hogy az ilyen beszéd--nem papolás.
... Valami egy óra hosszat botorkálhattam a sötétségben, míg végre is
kénytelen voltam rászánni magamat, hogy pihenőt tartsak. Sehogy sem ment
tovább. Nekihibáztam a fatörzseknek és egy-egy visszahajló ágtól
érzékeny suhintásokat kaptam a fejemre. Meg kellett állni, különben
könnyen kiverhettem volna a szememet is.
Tizenkét óra lehetett éjfél körül. Gyufát nem mertem gyújtani, hogy
megvizsgáljam, hova ülök, hát csak úgy jószerencsére telepedtem le. Tán
csak nem túrok föl hangyabolyt? Valamikor egyszer nagyon megjártam az
eképen megharagított hangyákkal, azóta igen respektálom őket.
De sem hangyák, sem más nem zavart meg, fekhettem békességben.
Ráhajtottam fejemet a hátizsákra, magamra húztam köpenyegemet, egy ideig
figyelmesen hallgatóztam... aztán úgy aludtam, mint a mormota.
Csakhogy nem olyan sokáig, mint a mormota.
Alig pitymallott és már fölnyitottam a szemeimet. Az erdei vad nyugtalan
ösztöne, vagy mi, dolgozott érzékeimben, de a menekülés vágya még
egészséges álmomat is legyőzte és nem tűrte, hogy uralkodjék rajtam.
Rögtön talpra ugrottam és magamra szedve holmimat, elindultam.
Pontosan nem voltam képes meghatározni az időt, a nap állása után
azonban mégis elindítottam órámat, amely harmadnapja megállt és
megközelítőleg eldöntvén, hogy már hajnali három óra is elmúlhatott,
csak annál szaporábban szedegettem lábaimat. Micsoda nagyszerű
ajándéknak éreztem a Heiszer bácsitól prezentbe kapott magasszárú
Ritter-csizmákat, melyekben úgy komótizálhatott a lábam, mint valamely
kényelmes csónakban.
Bármint iparkodtam is, hogy az ellenség által veszélyeztetettnek látszó
zónából minél hamarabb kikerüljek, a dolog keservesen lassan ment. Az
erdőség szélén volt ugyan egy eléggé használható csapás, arra azonban
nem mertem kilépni. Valahonnan megláthattak volna. Benn kellett maradnom
a fák között, ott pedig gyalázatosan lassan haladhattam. Bár lehet, hogy
csak a türelmetlenség láttatta velem ily förtelmes lassúnak a dolgot.
Legközelebbi munkámat akként szabtam meg, hogy mindaddig bujkálni fogok,
míg ebből a veszélyes hadizónából kikerülök. Továbbhaladva, viszont
mindaddig menni fogok, míg valamely előrenyomuló saját csapattesttel
találkozom. Onnan aztán majd eltranszferálnak az ezredemhez, vagy--ha ez
már nincsen meg--legalább a brigádomhoz.
Ennél a pontnál ismét föléledtek nyomasztó érzéseim. A legrosszabb
helyre kerültünk, az bizonyos... A többi regiment szerencsésebb volt. Az
ellenséges áradat legerősebb lökése minket ért és alighanem az az
igazság, amit a szökevény oroszok hiányos elbeszéléseiből ki tudtam
hámozni: nemcsak a Morelli-század járt rosszul, hanem az egész
regiment....
»Hja, ez a háború!« Persze, hogy ez a háború, de ennél nyomorúságosabb
vigasztalás aztán nincs is...
*
Valamivel öt óra után, balkézt benn az erdő széle közelében, kisebbszerű
irtást közelítettem meg. Pár pillanatnyi vizsgálódás után meghökkenve
láttam, hogy az irtás nem favágó kéz munkája, hanem a 2l-es gránátoké.
Az itt végighömpölygő ütközet egy oldalvilláma ide is lesujtott és
borzasztó nyomokat hagyott maga után... Az efféle látványba jócskán
belefásul az ember, de önkéntelenül mégis mindig meghökken, valahányszor
csak ismét megpillantja.
Vagy hetven négyszögméternyi területen az összes fák össze voltak törve,
némelyik tőből szakadt ki s úgy feküdt keresztül a többieken. Miért
vették nehéz tűz alá ezt az aránylag kicsiny pontot, azt persze nem
tudhattam, az eredmény azonban, vagy legalább is egy része az
eredménynek, még itt éktelenkedett a szemem előtt... Hét lóhulla és
tizenegy orosz dragonyos holtteste hevert a gránátok által kivágott
hatalmas túrásokban. Itt hagyták őket temetetlen. Helyesebben szólva,
ezeket is itt hagyták, mint sok más halottjukat, akiket nekünk kellett
utólagosan elföldelnünk. Orrfacsaró hullabűz mérgezte meg a levegőt...
Napok óta heverhettek már itt a melegben, ezer meg ezer légy dongta
őket...
Futólag vettem csak szemügyre az egész csúnya látványt, egy igazán
rettenetes részlete azonban így is örökre emlékezetemben marad... Az
egyik lónak hasát tépte szét a gránát, úgy hogy egész belső része
kifordult. A széttépett belek e puffadt tömegéből egy szőke emberi fej
meredt rám. Ezt a fejet letépte törzséről a gránát és belecsapta a
kifordult lóbelekbe, ahova beleragadt és tátott szájjal, megmeredt,
üveges, nyitott szemekkel bámészkodott a felette szállongó légyfelleg
utálatosan zümmögő tömegébe...
Elfordítottam tekintetemet, hogy ne lássam.
Aztán oly gyorsan szedegettem lábaimat, amint csak bírtam, hogy minél
messzebbre hagyjam hátam mögött ez undorítóan vérfagyasztó látványt,
melyet a hadjáratok történelme nem szokott följegyezni s a szemtanuk
emlékezetében is csak mint felette jelentéktelen »epizódok«
szerepelnek... Mellékes, hogy minden nagy ütközet képe sok ezer ily
jelentéktelen epizód sokaságából alakul ki.
*
Több mint kétórai szakadatlan bujkálás után, esti félnyolc óra tájban,
nem bírtak tovább a lábaim, meg kellett állnom, hogy valamiféle éjjeli
szállás után nézzek. Csak úgy dőlt rólam a verejték, nyakam, hátam,
mellem, minden egy víz volt. Nem restellem bevallami, hogy az elől a
rettenetes látvány elől menekültem, amely szinte üldözött... s még itt
is nyomomban volt. Más emberfia számára én is azonnal készen lettem
volna a szokásos jó tanáccsal: eb ura fakó! verd ki fejedből és eredj
odább. Önmagamat azonban hiába lódítottam volna odébb...
Az erdő itt már ritkulni kezdett.
Messzire elláthattam, de még ennél is jobban esett, hogy az ég hirtelen
borulni kezdett és csakhamar megérkezett a szél is. Zivatarra lehetett
számítani. Úgy megörültem neki, mint valamely becses ajándéknak.
Módfelett nagy és sürgős szükségét éreztem a víznek, melynek tisztító
áldásában napok óta nem részesülhettem. Ezt civil ember nem igen érti,
körülményesebb magyarázattal azonban nem szolgálhat a katona anélkül,
hogy a jóízlést ki ne végezze...
Kiválasztottam egy odvas, vén égerfát és gyors kézzel kitakarítottam az
odu törmelékét. Ez az eléggé tágas üreg lesz a ruhamagazin. Belefér
minden olyan holmim, aminek szárazon maradása kívánatos. A következő
percben már neki is vetkeztem, egyenruha, hátizsák, ing, sipka, csizma,
alsónadrág, minden belekerült az üregbe, nem maradt rajtam semmi, csak
amit ingyen kaptam a természettől. Szappanom, sajnos, nem volt.
Fölfedeztem azonban egy kevés homokot az erdő széle mellett elfutó
száraz ér aljában, szappan hiányában az ilyen finom homok is jó
szolgálatokat tesz, akinek a bőre nem túlságosan érzékeny és
mindenekfelett valónak a hathatós tisztálkodást tartja. Különösen jól
szolgál az ember fején, ha sok a haj. És nem bizonyos, hogy nem került-e
a hajba bizonyos élősdi, amely végig az összes frontokon majdnem
makacsabb ellensége a katonának, mint az orosz. A homok nyomorgatását
nem állja ez a konok ellenség, ha még oly cudarul ragaszkodó természete
van is.
Hála az Úristennek, rövid vártatva csakugyan lezuhogott a zápor.
Hatalmas pászmákban paskolta végig a vidéket s az öreg égerfa alatt
engem is. No, elég vizet kaptam! És erélyesen munkába vettem a homokot.
Telemarkú dörzsölési manipulációim alatt valamely kényesebb bőrből
alighanem a vér is kiserkedt volna, az én napbarnult bőröm oda se
hederített a kínzásnak. Voltaképen lónak se való művelet volt bíz ez, de
nagy szükség volt rá, úgy éreztem magamat ott a zápor paskolásában,
mintha épen most kerültem volna diadalmas liliomtisztaságban a világra.
Tobzódtam a bőséges vízben, mint a kacsa.
Rám esteledett.
A zápor nem sokáig tartott, elverte a szél s nem is igen egészen félóra
mulva már megszakadoztak az imént még sűrű viharfellegek és itt-ott
kivillantak a csillagok is. A nagy melegben kőkeményre szikkadt talaj
oly mohón beitta a rázúduló esővizet, hogy ennek a sok víznek jóformán
alig maradt valami nyoma,--»meg se kottyant«--amint felénk mondani
szokták,--a földnek a bő áldás. Háromszor is annyi elkelt volna. Nekem
így volt jó, szárazban szedhettem ki a faoduból oda berejtett holmimat
és szárazban öltözhettem föl. Heiszer bácsi ajándék-csizmáira egy csöpp
sár sem ragadt. A nagyszerű »kacsázás« után viszont arra is elég
frissnek éreztem magamat, hogy ismét »Marschbereit« állapotba
helyezkedjem és tovább folytassam az utat.
A beálló sötétségben ez azonban lehetetlen volt, ott kellett maradnom
reggelig és úgy kellett elhelyezkednem az alvásra, amint épen lehetett:
háttal nekitámaszkodva az öreg égerfának, ülő helyzetben, mint valamely
zsúfolt vasúti kocsiban. A legszélső vonalak Grabenjeiben a megfigyelő
posztok mind így alusznak... Ezért a Dienstverletzungért szabály szerint
ugyan huszonöt pálca járna ki, a baka azonban még álmában is meg szokta
érezni az inspiciáló fölebbvalót s a veszélyes pillanatban már nyitott
szemmel jelenti, hogy »semmi előfordulás nem adta elő magát... melde
hórzam«.
Hány óra lehetett, amikor kényelmetlen helyzetemben végre mégis sikerült
elaludnom, nem tudom. Nem szundíthattam azonban sokáig, mert még
ugyancsak álmos voltam, midőn valamely ösztönszerű érzés hatása alatt
hirtelen fölnyitottam szemeimet és fülelni kezdtem.
Első benyomásom az volt, hogy talán álmodtam... néhány pillanat múlva
azonban meggyőződtem róla, hogy nem érzékeim játékáról van szó.
Jár itt valaki...
Sőt nem is valaki, hanem valakik... Ketten lehetnek, amint a csendesen
pusmogó rekedtes hangok csakhamar elárulták.
Óvatosan föltérdeltem és markomban szorítottam a Manlichert.
Nyugodtnak és biztosnak éreztem magamat a dolgomban.
Nem támadok meg senkit, de jaj annak, aki támadásra kényszerít...
A két ember lengyel nyelven beszélgetett.
Az első mondatokat nem értettem, körülbelül húsz-huszonöt lépésnyire
lehettek tőlem, közvetlenül az erdő szélén, rövid vártatva közelebb
kerültek éjjeli fekhelyemhez és most már meg tudtam érteni
beszélgetésüket. És meghallottam a csörrenést is a sötétségben, ami vagy
a tábori ásóhoz ütődő szuronytok, vagy a kulacs hangja lehetett... Ez
intő jel volt arra, hogy katonák--orosz gyalogosok--és nyilván ezek is
szökevények...
A gyanu nem lepett meg váratlanul, amúgy is tudtam, hogy ezen a
messzeterjedő vidéken sok ilyen csapattestétől elmaradt szökevény
csatangolhat, azokon kívül, akikkel már találkoztam. A lengyel
nemzetiségű orosz katona az első kínálkozó alkalommal megszökik.
Nyilvánvalónak látszott, hogy ez a két ember is ebbe a kategóriába
tartozik.
Gürüzdölő, rekedt, parasztos hangok voltak. Afféle alja parasztok
lehettek.
--Nem jól megyünk... morogta türelmetlenül a vastagabbik hang
tulajdonosa.
--Jól megyünk, ha mondom--válaszolta a másik.
--A másik oldalon volt...
--Ezen volt, nem a másikon.
--Az erdő ezen az oldalon van és nem a túlsón...--dörmögte a másik.
Pillanatnyi csend után ismét a kételkedő természetű paraszt szólalt meg:
--Bizonyos, hogy a goszpodin Rotmister (kapitány) is a halottak között
volt?
--Bizonyos,--mondotta határozottan a másik--tulajdon szememmel láttam,
hogy megdöglött... Feje berepült egy ló hasába, maga ott fekszik szélrül
a saját lova mellett. És azt is tudom, hogy sok pénz volt nála. És az is
bizonyos, hogy azóta itt még nem járt senki. Azért mondottam, hogy
vissza kell jönni és megszerezni a pénzt. Neki már nem kell, mi beérjük
vele holtig. Annyit ihatsz, Sandre, amennyi beléd fér és nem kell többet
robotába se járnod. Goszpodin leszel holtod napjáig.
--Az...--mormogta a rekedt--kivált ha meg nem fognak és föl nem
akasztanak.
--Most már nem fognak meg... messze vannak ide... A mundért, levetjük, a
fegyvereket elássuk, beöltözünk a magunk köntösébe, aztán kereshetnek.
Ne járasd hiába a szádat, mert becsapom!
--Jó, jó... Nagyon is elbízod magad. Az este is csöpp híjja volt, hogy
az a veresfejű csertovka meg nem látott.
--Ebben az egyben igazad van... a veres csertovka szinte meglátott.
Ettől a csertovkától félni kell, Sandre... azt gondolom, hogy gonosz
lélek és nem ember. Nem fiú és nem leány... az ördög kölyke. Ha utánunk
leskelődik, baj van... Tüzet fú ránk és eléget.
Elhallgattak.
Feszült figyelemmel kísértem a halk beszédet. Kit néztek ezek a babonás
parasztok »csertovkának«, ami voltaképen nőstény ördögöt jelent? S a
hozzá ragasztott »veresfejű«?... Mint a villám suhant keresztül fejemen
egy fantasztikus gyanu, de ezt azonnal elhárítottam magamtól, annyira
képtelennek látszott.
A hullarablásra lopakodó parasztok tovább mentek.
Hagytam, hogy menjenek.
Amikor már a legkisebb nesz is megszűnt és ismét az éjszaka csendessége
nehezedett a sötétségre, másodszor is kísérletet tettem az alvásra. A jó
szándék azonban csak nagyon tökéletlenül sikerült. Hol félóránként, hol
óránként mindegyre fölriadtam és ösztönszerűen hallgatóztam... mintha
éreztem volna, hogy bármily nagy csendesség vesz is körül, nem vagyok
egyedül. Ez a sajátságos érzés módfelett kellemetlenül hatott rám.
Értelmem hiába döntötte el, hogy gyanakvásomnak nincs semmi alapja, egy
titokzatos belső ösztön folytonosan arra ingerelt, hogy jól figyeljek
minden legkisebb jelre, mert lesz köztük olyan is, mely el fogja árulni
az igazságot. De miféle igazságot?
Hiába, nem volt nyugtom.
Még alig pitymallott--kora hajnali félhárom óra tájban--és már
véglegesen ébren voltam. Szó sem lehetett róla, hogy ismét beburkolódzam
köpenyegembe és újra haszontalan kísérleteket tegyek az alvásra.
Helyesebb, ha rágyújtok egy cigarettára, magamra kapcsolom holmimat és
tovább folytatom vándorlásomat délnyugat felé. Ezenközben majd elpárolog
érzékeimből a gyanu is.
[Illustration]