A fölperzselt Rudnik községen túl végre megtalálom századomat.--Varga
őrmester itt is kegyetlenül haragszik.--Ganz Árpi pletykázott rólam és
Regináról.--Megrohanjuk az oroszok állásait.--Hatalmas ütést kapok,
amely leterit és eszméletlenül egy gödörbe sujt.--Másnap estefelé
magamhoz térek és szomorú sejtelmekkel eltelve, meneküléshez látok.
Végre, hála Istennek, megpillantottam a mieinket! És már messziről
fülembe csapott az eleven élet friss magyar pezsgése, e páratlanul
becses és kedves ajándéka a természetnek. Bezzeg, híre-hamva se volt itt
a fásultan egykedvű pofák egyforma tömegének és nem járt itt senki
lagymatagon, lehorgasztott fejjel, mint ónos őszi esőben a vándor túzok.
Kacagás és tréfa járta, hogy az Isten tartson meg minket örökké aranyos
jókedvünkben! Akár ugrottam volna is egyet örömemben, amikor néhány
pillanat múlva végre-valahára a magam vérei között voltam.
Az első jóismerős, akit megpillantottam, a kicsit szabadszájú,
egyébképen azonban aranyosszívű nagy vállas Herkules: Varga Ferenc,
tartalékos őrmester volt.
Mind a két vaskos kezét felém nyújtotta, amikor észrevett. S akkorát
kiáltott, szinte zengett bele a mély »Verbindungs-Graben«, amelybe
sietve beugrottam, nehogy az alig négyszáz lépésnyire eső orosz
állásokból valamelyik szemfüles »muszi« észrevegyen.
--Hollá, tanácsos úr! Kegyed az, vagy csak a lelke?
Megráztam mind a két kezét.
--Én vagyok, őrmester úr, berukkoltam.
--Az ám, hogy az Istennyila csapjon bele ebbe a komisz planétába...
tisztára megfeledkeztünk nagyságodról. Morelli kapitány úr már el is
rendelte, hogy töröljék nagysádat a Verflégs-Standból, olyan bizonyosra
veszi, hogy amazoknak a kosztjára tetszett kerülni.
--Nem tetszett.
--Éljen! Egye meg amazokat a fene... Helyezze magát kényelembe, tanácsos
úr,--nevetett vidáman az óriás,--ez itt a mi szállásunk, tetszik
látni,--háromszáznegyven méter az egész, de jó, finom szállás. Egy
kicsit még itt-ott beesik az ólomeső, hanem majd becsületesen kiépítjük,
ha--kiépítjük. Addig is--csak úgy, mint otthon! Dél felé jelenteni fogom
a kapitány úrnak, hogy berukkolt.
Ezenközben leraktam holmimat a számomra kijelölt fedezékbe és rendre
kezet szorítottam a fiúkkal, akik látásomra összesereglettek.
Valamennyien azt hitték, hogy vagy a mennyországban, vagy a muszik
fogságában vagyok. És immár jócskán meg is feledkeztek rólam. Mi
ilyenkor egy ember?
Csakhamar aztán magamra maradtam a fedezékben, mert a legények aludni
mentek.
--Egész éjjel nem hagytak békiben azok a nyavalyások--méltatlankodott
Varga őrmester, miközben vastag öklével az orosz állások felé
fenyegetett,--hat óra után szűntették be a muzsikát... Hanem ma este
adunk nekik! Épen jókor tetszett jönni, tanácsos úr... ma este olyan
tánc lesz itt, hogy bele fog porzani még ez a piszok sáros föld is. Huj,
be útálom már ezt a földet... Ideje, hogy egyszer már nagyon megverjük
azokat a hosszú plundrisokat, különben sohasem megyünk haza.
--Bál lesz?
--Az! bólintott fejével az őrmester és belecsapott vidáman a
levegőbe,--ezért váltottuk fel mi azokat az... izéket, akik előttünk itt
nyefelegtek. Azok csinálták mindezen ringy-rongy Deckungokat is... ennék
meg praha-szósszal... Nem is érdemes őket becsületesen kiépíteni, mert
ha ma este amúgy Istenigazában elfenekeljük a muszikat, úgyis tovább
nyomakodunk és itt hagyjuk ezeket a leköpni való Deckungokat.
A Herkules kiráncigálta nadrágzsebéből az óráját és rápillantott.
--Mindjárt fél tíz...
Ebben a pillanatban magányos puskalövés hangzott el az orosz állások
felől, s nyomban utána éles fütty sivított el az őrmester feje fölött.
--Tetszik látni,--mondotta megvetéssel, miközben széles gesztussal
körülmutatott a fedezékeken,--ennyit ér ez a pocsék munka...
Ezzel szép nyugodtan leült velem szembe egy üres töltényládára,
előszedte dohánytárcáját és hozzá fogott egy vékony cigaretta
megsodrásához.
Amikor a cigarettával elkészült, rágyújtott és egymásra csapva izmos
lábait, néhány szóval röviden összefoglalta a legközelebbi napok
történetét, attól az időponttól kezdve, hogy a századtól elmaradtam.
Kevés új dolog történt,--jóformán alig valami. Morelli kapitány úr
változatlanul egyforma állhatatossággal int most is nyugalomra,--a
mindig elegáns Schultz hadnagy úr most is szorgalmasan lekefélteti
ruhájáról a Schützengrabenben ráragadó agyagos sarat és egyéb
piszkot,--a megsebesült Nagy főhadnagy úrról pedig mindössze annyi hír
érkezett, hogy Lembergben van és nemsokára--egy-két hónap
múlva--valószinűleg visszajön. A század különben jól megúszta az eddigi
Vormarschot. Megbetegedett kilenc, megsebesült harmincegy, eltűnt
három--összesen negyvenhárom ember. Helyökbe azonban ötvenhat új fiú
jött a Marschtranszporttal, a nyereség tehát tizenhárom ember és egy
cigány.
Az óriás nevetett.
--Ez a cigány külön számítódik, tanácsos úr, azért csak tizenhárom és
nem tizennégy a Zuvachs. Még pedig azért számítódik külön, mert csak
akkora az egész ember, hogy belefér a nagyságod félcsizmájába. Hanem
olyan szépen tud muzsikálni a kölyök, hogy elevenen megenném azt a
piszok muszit, aki kárt merne benne tenni! Úgy is ügyelünk erre a csöpp
cigányra, mint a szemünk világára. Ahogy ez el tudja húzni a »Repülj
fecském«-et, vagy a »Kék nefelejts«-et!... Úgy elpityeredünk, de úgy a
hegedűje sírására, mint a vén asszonyok. Majd meg tetszik hallani! Még a
Morelli kapitány úr öreg granicsár-szíve is belenyefeledik,--mit mondjak
többet?
Az őrmester hátra nézett.
--Farkast emlegetvén--itt jár a kertek alatt... mondotta kedélyesen,
miközben gyorsan talpra ugrott és félredobta a
cigaretta-maradékot,--tessék készülni,--jön a kapitány úr!
Az összekötő-árok végén e pillanatban felbukkant Morelli kapitány zömök
alakja, nyakában az elmaradhatatlan Zeissal.
--Vizitelő körúton van az öreg--mosolygott Varga őrmester,--legalább itt
mindjárt leadhatja tanácsos úr a Meldungot is.
Az öreg úr recsegő hangja egészen idáig elhallatszott, bár a szavából
semmit sem értettem meg.
--Úgy látszik, haragszik a kapitány úr...
Varga őrmester mosolyogva rázogatta fejét.
--Dehogy haragszik--csak méltatlankodik. Ezeket a silány Grabeneket és
Deckungokat szidja már másodnapja. Ezt a szót azonban, hogy »bemák«, a
világért sem ejtené ki a száján, pedig épen olyan jól tudja, mint mi,
hogy kiknek a lelkiismeretén szárad ez a pocsék munka.
Beletelt tíz perc, míg a kapitány úr körútjában a mi árkunk végéhez ért.
Elébe álltam és szabályszerűen jelentettem, hogy berukkoltam.
--Aber sowas! csodálkozott az öreg úr, s kétszer is végig hordozta
rajtam őszintén meglepett tekintetét--hát maga él?
--Igenis.
--Hát akkor nagyon jól van!--recsegett szemem közé barátságos hangja
egész atyai szivélyességével.--Also, izé... Feldwebel Varga, bevenni
megint a Standlistébe és a Verpflégs-standba!
Az óriás szalutált.
--Értem, százados úr.
--Also, izé... hol is volt maga? Már nem emlékszek.
--Aviso-Post voltam, százados úr, egy fölperzselt major közelében, ahol
parancsára visszamaradtam.
Az öreg úr élénken intett.
--Ahá, ahá! Már emlékszek. Ott, ahol mi ástuk ki a Vor-Grabeneket, az
erdő alatt.
--Ott, igenis...
--No de, hogy onnan ép bőrrel jutott ide! Ez brav, ez nagyon brav, fiam!
Mi már törültük. Örülök, hogy egy kitűnő Schütz-el több támaszték
biztosítja a Kompagnie harci sikereit.
Távozás közben barátságosan intett és ezzel a Meldung el volt intézve.
Varga őrmester belepattintott ujjaival a levegőbe és tréfásan igy szólt:
--Hát nem nagyszerű ember az öreg úr? Egy szóval sem firtatta, hogy mit
tetszett ott egymagában csinálni--eddig, ha már életben méltóztatott
lenni. Mert más, ha le tetszett volna hurcolkodni a föld alá,--de hála
Istennek, nem tetszett.
Kiéreztem a hangból, hogy az óriás céloz valamire. Egy kis dévaj
kötekedés ott leskelődött a szeme szögletében is...
--Mit kellett volna a kapitány úrnak »firtatni«?--kérdeztem egyenesen a
szeg fejére ütve.
--Ohó!... tiltakozott az óriás és oly szívből nevetett, hogy magam is
követtem a jó példát--én bizony Isten nem vallatom...
--Vallok magamtól is.
--Fenét vall...
--Tessék kérdezni.
--Nem én!
--De ha szívesen ajánlkozom, hogy mindent bevallok, amire itt esetleg
valaki kíváncsi, vagy amiről félfüllel talán hallott.
Varga őrmester ez ellen is tiltakozott.
--Fészkes fenét hallott itt valaki valamit!--kiáltotta szokásos harsány
nyerseségével,--csak úgy gondolják, hogy elcsíptek valamit a félfülükre,
ami aztán a kapitány úr füleibe is elszívárgott, de persze ügyet sem
vetett rá, mert hogy hitte is--ha akarta--nem is. Inkább nem, semmint
igen. Merthogy nem egészen kóser forrásbul fakadt... Valami... ejnye,
hogy a géci csudába is hívták... Hollá, igaz! Valami Galambos Ganz Árpi
nevű fráter írta meg tábori levelezőlapon egyik cimborájának, aki itt a
szomszédos században lesi, hogy mikor eszkomotálhatná magát ő is a
Hinterland valamelyik Spitáljába--hogy találkozott a tanácsos úrral. Nem
bizonyos, hogy igaz-e?
--Igaz.
--No lám! Csudálatosképen nem hazudott.
--Nem hazudott. Találkoztam ezzel a Ganz Árpival.
--Hát ettül a fülestől eredt a pletyka.
--Mit pletykázott?
--Biz én már nem igen emlékszem--mosolygott kedélyesen az őrmester,
miközben ismét óráját nézte--fél tizenegy, lássunk a menázsi után!--csak
annyit tudok, hogy pletykázott. Olyasmi állt a firkájában, hogy a
tanácsos urat »hölgytársaságban« találta.
--Hölgytársaságban?
--Abban.
A dolog oly sután hangzott, hogy el kellett nevetnem magamat. Azután
nagyjában elbeszéltem az őrmesternek az egész Regina-históriát.
Figyelmesen hallgatott, majd leintett a kezével és így szólt:
--Biz ez a szegény kis Regina nem »hölgy« és Árpi ostoba szamár, ha
pletykázik róla. Egyébként... tegye el, főerdőtanácsos úr, ezt a
históriát is többi háborús emlékei közé. Lesz még több is, ha nem
sikerül hamarosan faképnél hagynunk ezt a savanyú szagú országot. Huh,
be utálom ezt a mindenünnen orromba tolakodó örökös büdösséget...
S az óriás őszinte émelyedéssel fintorgatta orrát,--mintha csakugyan
érezte volna, amiről beszélt.
Kezet nyújtott és elváltunk.
A nap csendben telt el. A szemben levő ellenséges állások felől a
szokásos egyes »ébresztő« puskalövéseken kívül, amelyekre senki sem
szokott hederíteni--kiadósabb kötekedés nem érkezett.
A déli menázsit különös jóétvággyal fogyasztottam el,--jóideje, hogy nem
ehettem becsületesen megfőtt meleg ételt, ennélfogva tehát felette
izlett a »pityóka« (krumpli) leves is, a hagymás marhahus is, meg a
derelye is. Ma extra porció jár ki a legénységnek--fejenként félliter
borral. Ebből minden fiú már délben megtudta, hogy a mai szent nap
lenyugvásakor valami lesz... Extra menázsi, bor, dohány--közönséges
alkalmatosság idejére nem jár, csak ha »valami lesz«...
Az előjelek már esti hat óra tájban mutatkoztak.
Eleven sürgés-forgás indult az egész vonalon.
A Kompagnie-Train munkában volt.
Talicskázták a friss municiót, századonként nyolc-tíz ládával--s ezen
kívül még két rezerva láda is bekerült az árkok központi fedezékébe.
Hét óra tájban maga Morelli kapitány úr inspiciálta végig az egész ránk
eső vonalat. Minden árokrésznél megállt és »kis beszédet« mondott.
Ezeket a kis beszédeket már annyiszor elmondotta, hogy a legények
valamennyit kívülről tudták. Ez a szó, hogy Ruhe körülbelül harmincszor,
a Vorsicht huszonötször, a Schneidigkeit tizenöt-húszszor fordult elő
bennök,--ezzel szemben a »magyar virtus« ötvenszer, a »magyar katona«
legalább százszor és ez a kifejezés, hogy »le fogunk borsozni éket!«
egynéhány százszor is előfordult ezekben a recsegő »Aufmunterung«-al
elmondott úgynevezett kis beszédekben, amelyekről derék öreg kapitányunk
bizonyára azt képzelte, hogy a század harci sikereinek biztosításához
hozzájárultak.
Nyolc óra felé Schultz hadnagy úr járta végig mégegyszer a frontot.
Finom, sápadt arca változatlanul egyforma maradt.
Semmi változást nem vettem rajta észre. Talán ő volt az egész divizióban
az egyetlen fiatalember, aki fölött nyom nélkül viharzott el a háború
eddigi összes nyomorúsága, öröme, szennye és dicsősége. Minden nap
gondosan megborotválkozott. Ebben körülbelül minden benne van.
Amikor megpillantott, megállt és futólag végignézett.
--Ön az? Úgy tudom, hogy önt már töröltük.
--Berukkoltam, hadnagy úr.
Egy pillanatig figyelmesen vizsgált, azután--úgy vettem észre--mintha
alig megvillanó mosoly surrant volna végig ajkai szegletében...
--Egyedül rukkolt be?
--Igenis, egyedül.
--Remélem, jól mulatott?
Nem válaszolhattam neki, mert a kérdés után nyomban sarkon fordult és
otthagyott. Persze, mit is válaszolhattam volna? A két gyorsan
egymásután következő kérdésből könnyű volt kitalálni, hogy ő is tud a
Regina-históriáról. Jellemző, hogy az ilyen dolog mily általános
érdeklődés rangjára emelkedik... ha csak egy olyan rongyocska
szoknyácskáról van is szó, mint amilyen a Regináé volt. S mindez nehéz
és komoly időkben történik--szemtől-szembe az ellenséggel, az ezer oldal
felől leselkedő halál szomorú pitvarában...
Nyolc óra.
A sötétség beálltakor az eddigi elevenséget általános csend váltotta
fel.
Minden ember feszült figyelemmel várta, hogy mi fog történni és melyik
oldalon indul meg a tánc.
Néhány perccel nyolc óra után Varga őrmester herkulesi alakja bukkant
föl közelemben a sötétségből. Odalépett mellém és elégedetten
dörzsölgette kezeit.
--Készüljön, tanácsos úr--mondotta jókedvűen--most futott végig a
telefonokon a parancs... nyolc óra negyven perckor meg fogjuk rohanni
azokat a kaftános parasztokat.
Nem éreztem semmi meglepetést. A hír nem jött váratlanul. Egész délután
beszélték, hogy ma este »lesz valami«.
--Én készen vagyok--válaszoltam az örvendező Herkulesnek--csak az
látszik kissé szokatlannak, hogy a mulatságot ágyúk nélkül akarják
megtartani.
Varga őrmester vállat vont.
--Afféle »meztelen« roham lesz, tanácsos úr... Az okát nem tudom és nem
is kérdezem. Nekem elég, hogy végre itt lehet hagyni ezeket a piszok
Stellungokat, amilyeneknél utálatosabbakat még sohasem láttam és nem
szagoltam... fuj! ahányszor lélegzetet veszek--ki akar fordulni a
gyomrom...
Ebből a gyomorémelyítő rossz szagból más emberfia nem érzett semmit. A
levegő tiszta és szokatlanul hüvös volt,--bőségesen éltette a tüdőt és
egyáltalában nem alkalmatlankodott a szagló érzékeknek. A harag és
türelmetlenség azonban már oly erős volt ebben a különben mindig
méltányosan ítélkező óriásban, hogy valósággal is érezte a büdösséget,
amelynek nyoma sem volt.
--Türelmetlen, őrmester úr... válaszoltam csak azért, hogy épen mondjak
valamit.
No, jó helyen kopogtattam! Egy ízben már tanuja voltam, mint döngette
mérgében az árok agyagos oldalát,--de amilyen haragos erővel most
csapott le vastag ökle a Deckung oldalára, az épen elégnek látszott
arra, hogy az egész rozoga alkotmányt romba döntse.
--Pléh angyalát ennek a büdös országnak, hát hogyne volnék
türelmelten--fakadt ki oly hirtelen kilobbanó méreggel, mintha rakétát
gyújtottak volna meg--hát nem volt elég?
Bólintottam, hogy de--elég volt.
--Csak meg ne hallja a kapitány úr--súgtam oda neki
figyelmeztetőleg--félreérthetné a dolgot...
Azonnal elhallgatott.
--Igaza van... mormogta nagyokat fújva--bár engem már ismer...
Morelli kapitány úr csakugyan a közelünkben tartózkodott. Alakját nem
lehetett kivenni a sötétségben, halkra tompított rekedtes hangját
azonban meghallottuk.
--Már járt itt... mit akarhat?
--Úgy tetszik, haragszik.
--Érti, hogy mit mond?
--Nem.
Tovább hallgatóztunk, az öreg úr azonban távolabb volt, semhogy halkan,
indulatosan elrecsegett parancsainak értelmét ki tudtam volna venni.
Másfél perc múlva megértettük, hogy miről van szó. Közvetlen mellettünk
egy bakagyerek alakja bontakozott ki a sötétségből. Termetes kosarat
cipelt karján a fiú. Ebbe a kosárba szó nélkül belenyúlt, kiemelt belőle
egy borosüveget és azt a markomba nyomva, visszasietett abban az
irányban, ahonnan jött.
Varga őrmester haragos dohogása rögtön átváltozott jókedvű derültséggé.
--Egy üveg bor, tanácsos úr... a rézangyalát! Ezt azért osztogatja szét
fiai között az öreg, hogy nagyobb kurázsijuk legyen és minél
hathatósabban »le fogunk borsozni éket!«... Bizonyosan későbben érkeztek
meg a bundások a borral, semmint parancsolta--azért szidja most
valamennyinek a »nénéd kontyit!«
Megint csak azt kellett látnom, hogy ennél a mi öreg kapitányunknál
atyaibb századparancsnok nincs sehol a világon--képes megszegni a
magasabb tilalmakat is, csakhogy fiainak kedvében járjon. Válságos órák
küszöbén minden szeszes ital szigorúan tilos. Ennélfogva--kiosztatja a
maga titkos adományát sötétségben. A fiúk gyorsan megisszák, az üres
üveget beássák a földbe--és senki sem tud semmiről semmit!...
Varga őrmester úr lekuporodott az árok aljára, megvilágította villamos
lámpácskájával az óráját, azután hirtelen ismét talpra pattant.
--Nyolc óra harmincöt... suttogta elégedetten.
--Még öt perc.
--Még öt...
Ettől a pillanattól kezdve több szó nem esett. Lestük a parancsot, amely
egész frontunkat ki fogja mozdítani az árkok sötétségbe burkolt
labirintusából. Varga őrmester izgatottabb volt, mint én. Nem a félelem
miatt. A várakozást nem állta--nem tudott hallgatni és türelmesen várni.
Ez jobban fölizgatta érzékeit, mint a legnagyobb veszély. Szinte
reszketett az egész nagy darab ember, mintha forró láz gyötörte volna.
Most egy rövid, alig hallható fütty szisszent keresztül a sötétségen...
--Végre!...--lélegzett föl megkönnyebbülten és azonnal felugrott a
patronládáról, amelyre izgatott várakozásában tízszer is leült, hogy
ismét felálljon és hátrább rúgja.
--Megyünk?
--Megyünk, tanácsos úr! A distancia odáig... azokhoz... valamivel több,
mint négyszáz lépés. Nagyságodnak ennyit elég tudni.
Intettem, hogy elég.
A következő pillanatban az őrmester hatalmas alakja eltűnt mellőlem.
Csak halkan dörmögő hangját hallottam a sötétségben:
--Szt!... Vorwerts, gyerekek... alé!...
Mozgás az összes vonalakon. Látni semmit sem lehetett, csak az egymáshoz
ütődő Rüstung-darabok zaja volt hallható, amint a sietve előrenyomuló
legénység mozgása elkezdődött.
Magam a legszélső jobbszárnyon iparkodtam a többiekkel a kontaktust
fentartani. Itt valami negyven fiú nyomakodott előre zárt vonalban,
nehogy egymástól elmaradjunk. Az oroszoknak nem voltak fényszóróik,
különben nem lehetett volna ezt a vakmerő »stikli«-t elkövetni.
Három perc mulva a balszélső vonalak felől már felhangzott a hosszan
elnyújtott, harsány hurrá!... Ott már sturmoltak a fiúk. Gyorsabb lábuk
volt, mint nekünk. Igaz, hogy a terep is simább azon a szakaszon, mint a
miénken, ahol az ember folyton botlott.
Összevissza fegyverropogás... néhány géppuska... sípjelek... És
rettenetes kaosza az emberi ordításnak az állati üvöltözéstől kezdve föl
egészen a füldobrepesztő visításig.
Egy perc mulva mi is belekerültünk a vad forgatagba.
Varga őrmester bömbölése csapódott füleimbe:
--Vágjátok... a pakfón Krisztussát a fejinek, különben sohse megyünk
haza!
Mindig ezzel a csataordítással biztatta embereit.
Borzasztó kavarodás támadt a sötétségben.
A fiúk szilaj lármával özönlötték el az orosz árkokat és rettenetes
csapásokat mértek puskaaggyal a kétségbeesetten védekező ellenségre.
--Legázolni ezeket a kaftános parasztokat!...--dörögte mennydörgő hangon
az óriás--különben sohse megyünk haza!
Valahol messze, a balszárny-vonalak irányában most az ágyúk is
beleordítottak a Sturm rettentő lármájába.
Most egy fülsértő hang sivított végig a levegőn:
--Die sind dort schon fertig, gyerekek! Ágyúk pfefferolnak menekülő
ellenségbe bele... Hurrá! Für's Kaiser und Vaterland!
Morelli kapitány úr hangja ez? Rá sem lehetett ismerni... Mintha egy
dühös vércse vijjongott volna.
--Éljen a kapitány úr!--ordították a fiúk.
--Éljen a magyar becsilet és gurázs!--rikoltotta magasra emelt
revolverét megforgatva az öreg úr--also csak nyugalom, fiaim, nur Ruhe,
und Vorsicht... und elevigyazatosság!
Furcsán hangzottak ezek a megszokott intések ebben a vad dulakodásban,
szinte bosszantották a füleimet. Olyan ez, mintha egy vén tyúk szokásból
kotkodácsol... Bizonyos, hogy szörnyű izgatottságában nem is tudta az
öreg úr, mit beszél.
Egy másik bizonyosság azonban még szörnyűbb hatással lehetett rá. Ezen a
szakaszon nem bírtunk az ellenséggel... ezt észre kellett venni. Minden
erőlködés hiábavaló volt. Túlerővel kerültünk szembe... Számuk
percenként nőtt, ahelyett hogy fogyott volna. Mindig új, meg új
szuronyos csoportok bukkantak ki a sötétségből és vetették magukat
sturmoló vonalunkra...
Ez volt az az időpont, amikor a körülöttem tomboló rettenetes lármából
már kezdtem semmit sem hallani. Kit vágtam le puskaaggyal a felém rohanó
tömegből, kit ütöttem le ököllel... nem tudom... Volt-e valaki a fiúk
közül mellettem, vagy nem volt... Még Varga őrmester bömbölő hangját sem
tudtam a borzalmas ordítozásban fölismerni.
Most egy nehéz ütés tompa sajgása nyilalt tagjaimba.
Lábon akartam maradni, de nem bírtam... Megtántorodva hátráltam vissza
és belezuhantam valami bokrok közé. Erőlködtem, hogy ismét talpra
álljak, de nem sikerült. A halálos kimerültség forró verítéke csak úgy
dőlt rólam, egész testem egy víz volt... lihegve, levegő után kapkodva
tudtam nehezen fujtató tüdőmbe egy kis enyhülést kapni...
Úgy tetszett, mintha egy nagy, minden ólomnál nehezebb súly nyomná
testemet a földre... egészen le... talán a föld alá. Mert mintha már el
is tűnt volna testem a földről...
Valami rossz ízű nyirkot éreztem a szájamon. Lenyaltam és kiköptem.
Vér... Lehet, hogy az én vérem. De lehet, hogy csak odafröccsent nagy
csomóban valakinek a testéből és most folyik le félig megalvadva a
szájamig... ahonnan lenyaltam... és kiköptem.
A fejem zúgott, mint a malom. Nem hallottam semmit. Lárma, ordítozás,
nehéz ütések puffanása, sikoltások... Van itt valaki? Valósággal, mintha
egyesegyedül lettem volna a mozdulatlan csendben...
...Arra még homályosan emlékszem, hogy fejem mélyebbre esett vissza a
bokrok közé és néhány perc mulva elálmosodtam. Egyébként pedig, mintha
sohasem éreztem volna magamat jobban, mint most. Nyugodt és álmos
voltam. Bárcsak becsületesen ki tudnám magamat aludni...
*
Meddig fekhettem ott a bokrok között, nem bizonyos. Mire magamhoz térve
a halálosan tompa kábulatból, lassankint ébredezni és eszmélni kezdtem,
azt gondoltam, hogy reggel van. De bizonyosan még igen korán lehet...
talán pirkadó hajnal, mert a világ még felette homályos volt, s a bokrok
legfelső ágain fel-feltünedező fény nagyon gyenge. Hanyatt feküdtem
valami mélyedésfélében, melyet a bokrok egészen körülvettek s egyúttal
el is rejtettek a kívülről betolakodó kíváncsiság elől. Amikor néhány
perc mulva jobban össze tudtam szedni gondolataimat, azt tapasztaltam,
hogy a világosság nem kelet felől, hanem nyugati irányból érkezik a
körülöttem levő bokrok legfelső zöldjéhez... Ezen a tüneményen hosszasan
eltűnődtem, míg végre is rászántam magamat, hogy tovább fogok
gondolkozni és meg fogok benne nyugodni, hogy most tulajdonképen nem
reggel van, hanem esti alkonyatidő, úgy körülbelül hét, félnyolc óra,
vagy ilyesmi. És ennélfogva tehát nemcsak az egész éjjelt töltöttem már
el itt ebben az árokformán kikámvázott mélyedésben, hanem a rákövetkező
egész napot is, a most lassanként leereszkedő alkonyatig... Ezen a
dolgon aztán megint csak hosszasan elgondolkoztam. Mozdulatlanul,
hanyatt-fekve próbálgattam végtelenül lustán működő értelmemet frissebb
munkára serkenteni. Annyi már bizonyosnak látszott, hogy több mint húsz
órája fekszem itt egyugyanazon helyen magamra hagyva, anélkül hogy
valaki rámakadt volna. Tehát az is bizonyos, hogy segítségre ezek után
már sehonnan sem számíthatok. Akár mi maradtunk urai a csatatérnek, akár
az ellenség, az ütközet színhelyén megjelenő »takarítók« eddig már
bizonyosan elvégezték a streifolást és tovább vonultak, új munkára.
Ha a mi embereink takarítottak volna,--tünődtem magamban--megtaláltak és
elvittek volna innen. A szanitéckutyák bizonyosan megtaláltak volna. De
lám, nem találtak meg, tehát nem is kerestek. Eképen arra kell gondolni,
hogy az ellenség emberei takarítottak és azok nem akadtak rám, különben
már fogságban lennék.
Hallgatózva nyújtogattam a nyakamat, hátha elfoghatnék valami hangot,
amely alkalmas lenne arra, hogy föltevéseimet megerősítse. De sehol
semmi nyoma az életnek, mindenütt nyugalmas csend és hangtalan homály.
Befejeződött-e már az ütközet, vagy csak tovább hömpölygött erről a
vidékről... az Isten tudja! Rossz érzéseim támadtak erről az
összecsapásról. Az volt az érzésem, hogy ezen a fronton, ahol az én
Bataillonom is részt vett a verekedésben, alighanem baj történt... Itt
túlságosan sok volt a kaftános paraszt, ahogy a fiúk a hosszúkabátos
orosz legénységet nevezni szokták. Emlékszem... rögtön a Sturm elején
egész gomolyag ilyen kaftános fickó közé keveredtem magam is s a
sötétségben jóformán azt sem tudtam, hogy ellenséget vagy jóbarátot
ragadok-e meg. Arról, hogy ki sújtott le valami nehéz tárggyal a
tarkómra, fogalmam sem volt. Bizony megeshetik, hogy nem is ellenséges
kéz terített le a sötétségben, hanem valaki a mieink közül.
Kísérletet tettem, hogy felkuporodjak fektemből.
Ez el fogja dönteni azt is, hogy elnyomorodtam-e testem valamely részén,
vagy csak az ütés nehéz ereje kábított el annyira, hogy tehetetlenül
fekve maradtam és átaludtam az ütközetet követő egész napot.
Kezeimet nekifeszítve a földnek, föltápászkodtam és felültem. Nem
éreztem fájdalmat sehol. A blúzom ujja és melle tele volt rászáradt
vérszennyel, de ez nem volt az én vérem. Úgy freccsenhetett rá, ki
tudja, kinek a sebéből és bemocskolta arcomat is. Zsebtükröm
segítségével és benyálazott zsebkendőmmel nagyjában letakarítottam
arcomról a rászáradt vért és e művelet közben azt is láttam, hogy semmi
híjja sincs a holmimnak. Hátizsák, kenyértarisznya, kulacs,
tölténytáskák, Manlicher, minden itt hever mellettem érintetlenül. Tehát
immár kétségtelenül bizonyos, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor
eszméletlenül ide lezuhantam és fekve maradtam, semmiféle teremtett
emberi lélek nem mutatkozott ezeknek a sűrű fagyalbokroknak közelében:
se barát, sem ellenség. Ha nehéz sebet találtam volna kapni, bátran
kilehelhettem volna a lelkemet, mint az erdei vad... senki sem tudta
volna, hogy elpusztultam.
Azonban nem pusztultam el, sőt úgy látszik, elég könnyen kerültem ki a
tegnap esti véres táncból, egyetlen gyalázatos ütés árán, amely ebbe a
gödörbe vágott és itt is marasztott. A tarkóm körül volt a hiba. A
nyakam és vállam sajgott, ha megmozdítottam, sebet azonban nem találtam
sem a nyakamon, sem a vállaimon. Puskaagy érhetett, még pedig lapra
fordulva, különben vagy a magazin vagy a Stoss-Kurbel okvetlen sebet
vágott volna a tarkóm tájékába.
Éhesnek éreztem magamat és ez újabb jele volt a szerencsének, amelyről
méltán beszélhettem.
Magamhoz húztam hátizsákomat és kiszedve belőle a kenyeret meg a
szalonnát, nyugodalmasan enni kezdtem. Ugyanolyan kellemes nyugalom
ömlött el egész valómon, mint az este, azzal a különbséggel, hogy most
nem voltam sem álmos, sem kimerült. Igaz, hogy nem is fárasztottam
elmémet a gondolkozással. Nem töprengtem azon, hogy ezután mi lesz, mit
teszek, hová vetődöm és merre indulok, ha majd elindulok... hanem a
legnagyobb lelki nyugodalommal újabb karéj kenyeret szegtem egy újabb
falatka szalonnához és azt is megettem. Azután leöntöttem néhány korty
szilvóriummal és semmi csodálni valót nem találtam rajta, hogy a
szilvóriumos üveg nem tört össze, holott világosan emlékszem, hogy
zuhanásom közben hanyatt estem, épen a hátizsákra. Mégis épen maradt a
sárga színű hazai kincs.
A pálinka hatása hamarosan jelentkezett, agyam lomha kerekei gyorsabban
kezdtek forogni s a gondolkozási képesség élénkségével párhuzamosan
eddigi lusta és békés nyugalmam is tünedezni kezdett...
Mielőtt az éjjeli sötétség beáll, el kell magamat valamire határoznom,
mert itt nem maradhatok.
Dolgozni kezdtek természetes ösztöneim is, s ezek egy csöppet sem voltak
biztatók... ösztönszerűen megéreztem, hogy ezen a helyen nem vagyok
barátságos földön és semmiesetre sem vagyok biztonságban, hanem ki
vagyok téve annak az eshetőségnek, hogy valamely ellenséges őrjárat
mégis csak fölfedez és fogságba hurcol, ha el bír fogni. Ez ugyan nem
egészen bizonyos, de lehetséges.
Az órám rosszabbul állta zuhanásomat, mint a szilvóriumos
üvegem,--megállt. Nem határozhattam meg pontosan az időt, de a gyorsan
leszálló alkonyaiból következtetve, közelebb járhatott az esti nyolc
óra, semmint a hét.
Fölemelkedtem ülő helyzetemből és óvatosan körülnéztem.
Senki.
Egyedül voltam. Amerre szemem elláthatott, mindenütt csend és
elhagyatottság.
A közel vidéknek ez a szakasza tele volt bokrokkal, az erdőség csak e
bokor-labirintuson túl kezdődött, szemmértékkel mérve körülbelül két
kilométernyi távolságra attól a helytől, ahonnan szertevizsgálódtam.
Tisztában voltam vele, hogy mindenekfelett az erdőt kell okvetlen
elérnem. Ha egyszer benn leszek, az »erdei ember« tapasztalt ösztöne rá
fog vezérelni a helyes útra. Fogságba jutni... ez rettenetes
szerencsétlenség volna. Rosszabb a halálnál is, a magam szempontjából.
Aki egész életét a természet hatalmas arányai között töltötte el, az nem
bírja el a fogságot. Ép elmével legalább nem.
Ennél a gondolatnál keményebb sarkantyú nem is érhetett volna. A
bágyadtságnak utolsó nyoma is eltűnt, egyszerre olyan nyugtalannak és
fürgének éreztem magamat, mint valamely veszélytől félő ragadozó.
S most már egy pillanatig sem kételkedtem elhatározásom végrehajtásában,
hanem oly gyorsan, amint csak bírtam, magamra szereltem összes holmimat,
vállamra löktem a Manlichert és azzal mars!... direkció az erdő és benne
a szabadulás.
Lehajtott fejjel törtem magamnak utat a bokrok között, bár erre a nagy
óvatosságra nem igen volt szükség, az utamba kerülő bokrok jórészt oly
magasak voltak, hogy egy lovas is észrevétlenül válthatott volna át
köztük, felületesen figyelő szem egyáltalában nem vette volna észre.
Bújkáló utamnak itt-ott mindjárt az első percekben akadtak állomásai és
ezekből meggyőződtem, ami sejtelmem formájában már eddig is élt bennem,
hogy a csatatérnek ezen a szerencsétlen szakaszán, fájdalom, nem mi
maradtunk az urak... Halott katonák hevertek a bokrok között. Oroszok
is. Egy ilyen örökre elcsendesedett szegény fiúba úgy megbotlottam, hogy
majdnem szívembe nyilallott, mikor csizmám orra a boldogtalannak kihűlt
testéhez ért... Hiába! Ezt nem lehet megszokni. Az ember idővel
belefásul, de csak egy időre. Azután ismét elölről kezdődik az érző
lélek természetes borzongása.
Ezen a szakaszon az oroszok maradtak az urak.
A mieink már napközben összeszedték volna az itt elesett embereket, az
oroszok nem szoktak sietni ilyesmivel. Valószínű, hogy most már nem is
fognak jönni, ha eddig nem jöttek... Majd elvégzi helyettük az idő és a
csataterek közelében ólálkodó utálatos varjúsereg, a szegény elesett
katona holttestének ez ingyen sírásói...
Előregörnyedve, kutató szemmel bujkáltam tovább, nehogy ismét belerúgjak
valamelyik szerencsétlenbe, akinek hullája utamba kerül.
Ezek itt mind mozdulatlanok voltak, de lehettek ezen a nagy területen
olyanok is, akikben még volt élet... Egyik-másik talán kínlódva próbálja
magát kivonszolni nyomorékká lőtt tagjaival a bokrok sűrűségéből, annyi
ereje azonban már nincs, hogy kiálthasson... Ezek a boldogtalanok mind
itt fognak veszni, átkozódva és félig megtébolyodva a kínok kínjaitól...
amíg csak el nem csendesednek és megkeményedett szájuk ki nem nyílik az
utolsó átok vagy az utolsó imádság után...
Amikor mintegy félórai bújkálás után végre elértem az erdőség legszélső
fáit, tökéletesen besötétedett. Tudtam, hogy a hold ebben az időszakban
egész éjjel nem látható, a sötétség tehát biztos segítőtársa lesz
menekülő utamnak, amely innen visszafelé, délnyugati irányban vezet.
Minden más irány bizonytalan lenne, azaz, hogy minden más irányban
egészen bizonyosan össze kellene találkoznom a szerteszét portyázó
ellenséges patrullokkal.
Oly nehéz sötétség vett körül, hogy tapogatóznom kellett, nehogy
beleüssem kissé még mindig sajgó fejemet valamelyik fába.
Kitapogattam egy vastag törzset és amellett megállapodtam.
Ennek az oldala mellett ütöm föl reggelig az ideiglenes lógert.
Tehát halt... nem megyek tovább.
Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha nem lennék egyedül... Úgy
tetszett, mintha mozgolódás halk zaja szivárgott volna füleimhez, még
pedig nem is túlságosan nagy távolságból. Rövid hallgatózás után
világosan hallottam egy-egy száraz ág gyenge ropogását, amint a
ránehezedő lépések alatt összetört.
Semmi kétség, nem vagyok egyedül...
Valaki közeledik... sőt nem is egy valaki, hanem kettő. Két ember
lépéseit különböztettem meg. Két olyan emberét, akik épen oly lassú
óvatossággal bujkálnak valahol itt a közelemben, mint ahogy az imént én
magam bujkáltam ide.
Most tehát az a kérdés, hogy a mieink közül valók-e vagy nem? Erre
rögtön azt a természetes választ adtam magamnak, hogy az ellenségnek
nincs oka bujkálni, ennélfogva bizonyosan a mieink közül próbál ezen az
úton megmenekülni két ember, akárcsak én.
Mozdulatlanul leskelődtem...
Az emberek közeledtek... nemsokára már elfojtott suttogásukat is
meghallottam. Egyelőre azonban csak egyetlen szót tudtam megérteni, de
ez is elég volt, hogy meghökkent csalódást érezzek és »fertig«-re
szorítsam markomban Manlicheremet.
--Stoj...--suttogta társának egy aggodalmas hang.
Oroszok...
Nekiszorítottam vállamat a fatörzsnek és moccanás nélkül várakoztam.
[Illustration]