Búcsút mondok csendes erdészházamnak és 1914 augusztus elején bevonulok,
mint tartalékos közlegény, ezredemhez.--Új bakancsomat meg kell
foltoztatnom és emiatt sok bajom támad.--Kopár orosz vidékek,
fölperzselt házak.--Lángban álló mezei tanya, hol egy egész népes család
szörnyű tűzhalált halt.--A Morelli-század átesik a tűzkeresztségen és
»Stand«-ba jut.
Állami erdész vagyok a kincstár egyik felvidéki több ezer holdas
birtokán, ahol kocsin is néhány óráig lehet utazni, amíg valaki
kiérkezik az erdőségekből. Ott is laktam az erdőkben, egy mély völgyben
levő magányos érdészházban, két kerülővel és a kutyámmal. Nőtlen ember
vagyok, egyik polyák kerülőm szintén, a másiknak azonban van felesége,
aki mindhármunk számára főz és mos. Hetenkint csak egyszer lovagolok be
a városba bevásárlások végett, mert negyven kilométernyi utat nem
szívesen tesz meg az ember, csak akkor, ha már elkerülhetetlenül muszáj.
A másik legközelebb eső város, Dobsina, még messzebb van tőlem, több,
mint ötven kilométer s az odavezető út háromszor oly fárasztó, mint ez a
másik. Mindezt csak azért említem meg, hogy lássék, mennyire távol élünk
mi ott az erdők mélységében mindentől, ami kultúrának és általában
polgári életnek neveztetik.
Lehet, ez volt az oka, hogy amikor a háború kitörésekor, 1914 augusztus
harmadikán, vagy negyedikén, megkaptam behívómat, hogy huszonnégy óra
alatt vonuljak be ezredemhez, amelynek tartalékosa voltam,--épen akkor
töltöttem be harmincegyedik életévemet--semmiféle felindulást nem
éreztem, pedig tudtam, hogy ezúttal nem fegyvergyakorlatról, hanem
valóságos és komoly hadjáratról van szó. Magam sem tudom okát adni, hogy
miért, de az első pillanatban mintha még bizonyos elégedettséget is
éreztem volna. Az járt a fejemben, hogy egyidőre ismét belecsöppenek az
emberek közé és töméntelen fa, a tót és polyák parasztok, nemkülönben az
erdei vadak helyett embereket, városokat, szóval életet fogok látni,
amelyből éveken keresztül ki voltam közösítve. Persze, ha családom lett
volna--nem fogtam volna így fel a dolgot--dehát senkim sem volt, sem
feleségem, sem gyermekem, sem szüleim, akik szegények, rég pihennek, az
ilyen magányos kakuk tehát nem hagy itt senkit, akiért aggódjék és
miatta sem érez bánatot senki. Az egyetlen élőlény, amelyet sajnáltam
otthagyni lusta öreg kerülőim gondozására, hűséges kutyám volt, a
Zsandár. No, de meg is fenyegettem a vén lustákat, hogy kicserzem
bőrüket, ha valami hiba talál esni a kutyámban, míg oda leszek.
Meg sem mondtam nekik, hogy hová megyek. Az ilyen csontos fejű vén
parasztnak amúgy is mindegy. Nem érdekli ezeket már semmi, csak a róka,
meg a farkas--annak is csak a bőre.
Még aznap összecsomagoltam holmimat és lóra ülve, egész éjjel nyeregben
voltam, míg másnap reggel nyolc óra tájban végre beérkeztem a városba és
jelentkezhettem ezredem laktanyájában.
Bizony, alig ismertem rá a máskor mindig csendes és néptelen városkára.
Olyan volt az egész, mint egy tábor. A sok bevonuló rezervista ugyancsak
elevenné tette, még a környéket is. S milyen vígak és hangosak voltak
ezek az emberek. Majdnem valamennyinek virág volt a kalapja vagy
kucsmája mellett, különösen a magyar legények tűntek ki szertelen
hangosságukkal, amely úgy zengett végig a városkán, mintha valami
nagyszerű lakodalom lett volna készülőben. Engem eleinte valósággal
elkábított a nagy lárma és a sürgő-forgó roppant elevenség, amely
mindenfelől egyszerre csapott le rám. Az erdők örökös csendje és békéje
után most egyszerre ez a lármás zaj,--nem csoda, hogy szinte
belekábultam, míg lassankint valahogy mégis hozzá tudtam szokni.
A kaszárnyából azzal küldtek el, hogy néhány napig várnom kell, míg a
sor ránk--rezervistákra--kerül, mert elsősorban a lineabeli csapatok
felszerelését kell befejezni.
--Vajjon meddig kell várakozni?--kíváncsiskodtam az őrmesternél.
--Három-négy napig--hangzott a válasz.
Nem igen örültem ennek a hírnek. Hazamenni erre a három-négy napra már
nem volt érdemes, elhatároztam tehát, hogy ott maradok. Meg voltam
akadva a lovammal is, ezen a bajon azonban hamar túlestem, mert alig
tettem vele néhány lépést, egy kapitány már megszólított, hogy ez a ló
is az avatás-köteles lovak közé tartozik-e? Megmondtam, hogy nem
tartozik. Az állásomhoz tartozik, kincstári ló.
--Lefoglalom--szólt röviden a tiszt.
Le is foglalta és azt nagyon okosan cselekedte, legalább letettem
nyakamról a gondját. Kaptam érte--nem is utalványban, hanem
készpénzben--négyszáz forintot. Ha megkérdezik az árát, szívesen
odaadtam volna százötvenért. Dehát nem kérdezték.
Aztán nem is négy napig, de öt napig lézengtem és lézengtünk, valahányan
berukkolt tartalékosok csak voltunk, míg végre az ötödik nap a
sorhadbeliek kivonultak a városból, és mi bevonulhattunk a kaszárnyába.
Annyian voltunk, hogy alig fértünk. És micsoda vígság verte fel a széles
udvart, meg az egész rengeteg épületet. Az ember a saját szavát sem
hallotta. Mindenki vídám és hangos volt. A tisztek tréfálkoztak velünk,
az őrmesterek nyájasok, jókedvűek, szolgálatkészek voltak. A megszokott
régi kaszárnyai gorombaságnak és nyerseségnek sehol semmi nyoma. Egy
jóképű szakállas rezervista nagy komolyan ki is jelentette, hogy
mindezen csodák után pedig okvetlenül össze fog omlani a világ...
A világ azonban nem omlott össze, minket ellenben annak rendje és módja
szerint beöltöztettek és hamarosan kiadták az összes Rüstungot is.
Minden finom, komótos és vadonatúj volt. Olyanok voltunk az új
egyenruhákban, mintha csupamerő »extrában« feszítettünk volna és nem
bejöttünk volna, hanem hazamenőben lennénk az extrában, hadd dagadjon
odahaza, ha meglát, a Rózsi vagy a Kati szíve.
Pénzemet, mely a hazulról hozott százhúsz forinttal együtt, lovam árát
is hozzáadva, ötszázhúsz forintot tett ki, ügyesen bevarrtam a blúzom
belső zsebébe. Ezt a belső zsebet én csináltam, mert bévülről t. i.
nincs zsebe a rendes katonai blúznak. Adjusztálni egyébként semmit sem
kellett, úgy állt rajtam az új csukaszürke, mint a parancsolat. Hát
hiszen jól megnőtt, nagy darab, olajbarna képű ember vagyok, rám nem
kunszt ruhát szabni.
Nagyon jól festett volna bár két szál káplári csillagocska az új blúzon,
dehát nem lettem annak idejében még káplár sem, mert örökös hadilábon
álltam bemák-ivadék őrmesteremmel és emiatt persze meg is maradtam végig
közlegény-sorban.
Láttam néhány pityergős jelenetet is, de nem sokat. Egy ráncosképű,
töpörödött parasztasszony sírdogálása hatott meg mindössze különösebben.
Ott állt szegény a kaszárnya kapujában és csendeskén törölgette könyeit.
Három unokája vonult be. Egymaga maradt odahaza. Nem tréfa az, ha valaki
már a hetven felé jár, mint ez az öreg néni. Mit fog ez csinálni
egymagában, ha nem akadnak jó emberek, kik elhagyatottságában
megvígasztalják és egyben-másban megsegítsék? Adtam szegénynek a
pénzemből öt forintot. Megköszönte, de csak tovább sírdogált csendeskén
ott a kaszárnya kapujában egészen estig.
Századomban--a »siegreiche 16-te Kompagnie«-ban--Morelli százados úron
kívül csak két tiszt volt: főhadnagy úr Nagy és hadnagy úr Schultz. A
százados bizony már jócskán idős úr volt--lehetett vagy
ötvennégy-ötvenöt esztendős. Azokból a régimódi tisztekből való volt,
akik sohasem mennek előbbre a századosi rangnál,--zömök termetű, kicsit
ragyás, roppant lármás, azonban jószívű és emberséges katona volt--a
legénység szerette, mintha apja lett volna. Nagy István
főhadnagy--valóságos óriás volt a százados úrhoz képest--fekete, mint az
ördög, de vakmerő is, mint az ördög. Jobban tudott káromkodni, mint egy
tucat huszár, különösen ha kártyázott és vesztett. Már pedig mindig
kártyázott és mindig vesztett. Schultz hadnagy úr teljes és tökéletes
ellentéte volt mindenekben: elegáns, finom, szőke fiatalember. Mintha
mindig valamely illatszeres skatulyából lépett volna ki, akár jött, akár
ment. Soha a keztyüjén egyetlen foltocskát nem látott emberfia. Azonban
tehette. Igen gazdag bécsi sörgyárosnak volt a fia,--pénze mindig bőven
volt és ki is adta urasan--ebben nem volt hiba. Hallottam, hogy a
Bataillon valamennyi tisztje be volt nála »dőlve« kisebb-nagyobb summák
erejéig, ami tekintélyét persze toronymagasságnyira fokozta, de nem
hallottam, hogy ezzel a hatalommal visszaélt volna. Magyarul nem sokat
tudott.
A kilencedik nap délutánján felolvasott ezredparancsból megtudtuk, hogy
még aznap este be leszünk vaggonirozva, elhagyjuk a városkát és
egyesülni fogunk az előreküldött rendes csapatokkal.
Nem mondhatnám, hogy valami rendkívüli sürgés-forgás lett volna a
parancs vétele után, vagy túlsok lekonyult fejet láttam volna. Akadt
egynéhány ebből is, de igazán nem sok. Sőt majdnem azt mondhatnám, hogy
a legénység legjava-része még örült is a dolognak, legalább nem kellett
tovább elszenvednie hozzátartozói szomorkodását, ami ilyenkor
elkerülhetetlen.
Nekem könnyű dolgom volt,--utánam és érettem nem lamentált senki. De
hogy én se vigyem el szárazon, arról gondoskodott a balszerencse egy
kiálló szeg képében, amelybe belebotlottam és kiszakítottam oldalvást az
új bakancsomat. Ritkán szoktam káromkodni, de most igazán nagyon mérges
voltam a saját ügyetlenségemre. Már most csak hamar egy csizmadiát, aki
a repedést befoltozza. Elindultam suszter-vadászatra és a közeli utcában
találtam is egy májsztert, aki kész volt a repedést--negyven krajcárok
fejében--azonnal befoltozni. Be is foltozta. Csakhogy egy kicsit összébb
találta húzni a bőrt, semmint kellett volna, ennélfogva éreztem, hogy a
bakancs bizony szorítja a lábamat. A májszter biztatott, hogy egy-két
óra alatt »kijárom« és akkor nem fog szorítani. Ez csak az elején van
így, mert a bakancs különben is új. Ha azonban mégis szorítani
találna--hozzam vissza és szívesen kifejti s megint újra visszavarrja a
foltot.
Este hét órakor teljes Mars-Adjustirungban, felkészülve álltunk a
kaszárnya udvarán. Az ezredes a front elé lovagolt és beszédet intézett
a legénységhez. Nagyon lelkesen beszélt, én azonban egy szót sem
értettem az egészből, mert igen messze álltam a középső fronttól. A
beszéd után felharsanó hurrákból és mennydörgő éljenekből következtetve,
az ezredes úr alighanem a legénység szája íze szerint szónokolhatott.
Azután vezényszók hallatszottak, kivonultunk a kaszárnyából és
kimasiroztunk a pályaudvarra. A fél város apraja-nagyja kísért.
Elárasztottak szerencsekívánatokkal és teméntelen virággal. Még akkor is
hullott a virágeső, amikor a végeláthatatlanul hosszú katonai vonat szép
lassan kicammogott a pályaudvarról és mindegyre távolodott a kendőket
lobogtató, éljenző és még a távolból is búcsúzkodó közönségtől.
*
A menázsi-szünetek leszámításával, amikor a vonat megállt, s szabad volt
leszállanunk--négy teljes napig szakadatlanul mentünk észak felé. Igaz,
hogy förtelmesen lassan mentünk. Az ember már a második napon sem tud
magával mit kezdeni, hát még a harmadikon és a negyediken! A vidám
nótázás már a második napon megszűnt. A virágot pedig sok legény már az
első nap kidobta mérgében a kocsiból. Én nem dobtam ki a magamét.
Általában sokkal jobban tűrtem az unalmas utat, mint társaim, akik nem
voltak hozzá szokva,--mint én--hogy félnapokig egy helyben gubbasztva
lessenek valamely ravasz erdei vadra.
Hát hiszen azért eléggé úntam biz ezt a szörnyen lassú és lábakat,
kezeket zsibbasztó utazást. Meg aztán aggasztott a bakancsom is. Megint
éreztem, hogy a rácsapott folt tájékán szorít. Hol levetettem, hol
megint felhúztam,--próbáltam tágítani is--de biz az nem engedett. Keserű
szemrehányásokat kezdtem tehát magamnak tenni, hogy nem mentem vissza a
májszterhoz, aki ajánlkozott, hogy kibontja és újra varrja a foltot.
Végre is csak az a reményem maradt, hogy ebben a mostani száraz és meleg
időben, ha nem is enged a folt, majd enged esze nélkül, ha egyszer amúgy
istenigazában átázik és ellágyulnak konokul kemény erkölcsei.
Ebben az időben igen nagy meleg volt. Az áthevült levegő szinte
reszketni látszott a kiszikkadt föld közelében, amely csak úgy ontotta
magából a forróságot. Minden pocsolya fenékig ki volt száradva, még a
nádasok is. A felrepedezett agyagos föld oly keményre szikkadt, hogy
nemcsak gyalogos embert, de talán még ágyúkat is elbírt volna. A
marhakocsik, melyekben minket szállítottak, napközben valóságos kemencék
voltak. Ez talán még jobban kifárasztotta az embereket, mint a négy
napos út. Már alig állták. Volt olyan is, aki elég hangosan, a tiszturak
füle hallatára mondta ki véleményét... baj azonban ebből a
szabadszájúságból sem lett. A mi Morelli századosunk épen oly dühös
volt, mint a legénység s ugyancsak sűrűn emlegette a »schweinerei«-t.
Pergamen-színűre égett, ragyás arca szinte rángatódzott a haragos
türelmetlenségtől. A Nagy főhadnagy úré nemkülönben. Azt, amit ez az
óriás hangosan kimondott, semmiféle papiros nem tűri meg. Csak a mindig
finom Schultz hadnagy úr nem mondott soha semmit, amin az illendőség
fennakadhatott volna.
De hát egyszer a leghosszabb prédikációnak is vége szokott lenni. Véget
ért a negyedik nap délutánján a mi megpróbáltatásunk is. Megérkeztünk
rendeltetésünk helyére--a határra, vagy talán még azon is túl.
--Auswaggonirung! Kiszállni emberek!
Mondhatom, hogy soha életemben parancsot szívesebben és fürgébben nem
hajtottam végre. Szinte repültem kifelé a gyalázatos marhakocsiból, mint
a gummilabda! Végig is mértem egész hosszúságommal az anyaföldet, de oda
se neki! És nem törődtek hasonló csekélységekkel a többiek sem. Azt a
szapora kifelé bomlást, ami itt elkezdődött! Egymás hegyin-hátán
ugráltak ki az emberek a kocsikból... ki a hasára esvén, ki az orrára...
de csakhogy künn volt!
Délután öt órára elkészültünk a menázsival is. Igen jó levest, marhahúst
és pörkölt tarhonyát kaptunk, minden ember annyit, amennyit csak meg
tudott enni.
Fél hatra »Vergatterung«-ot fújtak.
Cudar meleg volt, de ezzel most már nem törődtek az emberek. Lengedezett
valami kicsi szél is, s ez annyira amennyire elviselhetővé tette a
forróságot. A fődolog az volt, hogy nem ültünk a marhakocsikban.
A vidék, amit be lehetett látni, nem volt valami szép. Kopár dombok,
lankás emelkedések, messze elnyúló lapos völgyek látszottak a
távolságban. A legtávolabbi láthatárt sem zárták be a hegyek. Lehet,
hogy alföldi ember más szemmel nézte volna ezt a vidéket, mi azonban egy
szálig hegyvidéki emberek voltunk, hát persze, hogy csunyának találtuk.
Este nyolc órakor lekanyarodott a regiment egy elég mélynek látszó
völgybe.
A fordulóról már észrevettük, hogy odalenn katonai tábor van. Sátrak
szürke vászna tűnt szembe jókora területen. Gulába rakott fegyverek nagy
sokaságát vettük észre a sátrak vonalában, tábori konyhák füstje
szivárgott a szél irányában, amely most valamivel élénkebb jóindulattal
hűtötte le homlokunkon a verítéket.
Szemmértékkel mérve, egy teljes divizióra becsültem a lenn táborozó
katonaságot. Később megtudtam, hogy jól taksáltam, mert tényleg a mi
hadosztályunk táborozott itt már hét nap óta. Mi voltunk az utolsó
tartalékosok, akik még hiányoztak. A mi bevonulásunkkal komplett
hadilétszámon állt a divizió, amelynek vezére báró G. altábornagy úr ő
excellenciája volt. A fiatal sorhadbeliek ismerték, mi öregebbek nem.
Fél kilencre lenn voltunk a völgyben.
Roppant zajos fogadtatásban részesültünk, amikor bevonultunk a
táborba,--olyan hurrázás és éljenzés harsogott felénk, mintha már
megvertük volna az ellenséget. Fogalmam sincs róla, miért örültem magam
is, hogy már itt vagyunk, de örültem és még sokkal jobban örültem volna,
ha lábamon az az átkozott bakancs-folt nem komiszkodott volna.
Amint kijelölt helyünket a táborban elfoglaltuk és komócióba tehettük
magunkat, azonnal levetettem a bakancsomat. Azt reméltem, hogy talán a
kapca gyűrődött össze a folt tájékán, azért szorít most jobban, mint
eddig,--de bizony a kapca símán fogta körül a lábamat. Megint csak
szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem használtam fel a majszter
ajánlkozását és hittem a »kijárás«-ban--most persze már későn, mert más
bakancsot itt nem kaphattam. Kivághattam volna ugyan a varrást, de hátha
esős idő fogja felváltani a forróságot--mit csinálok lyukas lábbeliben?
Az ördög vigye el ezt az egész dolgot.
A meleg nem engedett napszállta után sem, de nagyon szép csillagos
éjszakánk volt.
A tábor-őrszemeken kívül mindenki aludt. Én sokáig nem tudtam
elszunnyadni. Hátamra fekve bámészkodtam a csillagos égre és
elkalandoztam, gondolatban, haza, erdeim közé. Vajjon mit csinálhat két
lustám, ha nem kell tőle tartaniok, hogy a sarkukban vagyok? Szegény jó
kutyám! Hogy kereshetett az engem napokig, míg végre belenyugodott, hogy
egy darabig nem fogjuk, egymást látni.
Hm... de hátha soha többé nem fogjuk egymást látni? Lám, lám... ez eddig
eszembe sem jutott. Igazán egy pillanatig sem gondoltam rá eddig, hogy
voltaképen ez az eshetőség sincs kizárva...
Most, hogy eszembe jutott--úgy éreztem, hogy semmi hatással sincs reám.
Elvégre, aki olyan életpályát választott magának, mint én, annak arra is
lépten-nyomon el kell készülve lennie, hogy valamelyik tettenért vadorzó
gyorsabb talál lenni és hamarabb röpít golyót a fejembe, mint mi az ő
fejébe, punktum... eddig van és igazán nincsen tovább. Az erdőségek
mélységeiben járván, sohasem tudtam, hogy mikor és honnan leshetnek rám
ezek a gazfickók,--hozzá voltam tehát szokva, hogy minden egyes utamon a
fejemmel játszom. Innen van, hogy a halál gondolata rám semmiféle
különösebb hatást nem tehetett.
A csillagok állásából következtetve, lehetett tizenegy óra is, amikor
végre magam is elaludtam.
Reggelre kelve nagy örömmel tapasztaltam, hogy a forróság valamennyire
engedett és ami még jobban megörvendeztetett, az a bakancsom kegyes
engedékenysége volt,--alig éreztem, amikor felhúztam. Derék dolog!
Egészen kényelmesen tudtam benne járni. Arra persze ebben a pillanatban
nem gondoltam, hogy reggel az ember lába jelentékenyen kisebb, mint
napközben, ha már munkában van.
Öt órakor már az egész tábor fenn volt. A konyhákon főtt a kávé, az
emberek egy a táboron keresztül folyó, elég bő vizű érben mosdáshoz
láttak. A naposok parancsot hoztak, hogy fél hétre mindenki legyen
készen, mert lehet, hogy ezt a táborhelyet a divizió egy része el fogja
hagyni. Úgy is volt. Valamivel fél hét óra után úgy a tábor jobb-,
valamint balszárnyán, ahol mi lógeroztunk, élénk mozgolódás támadt.
Századparancsnokom, Morelli kapitány úr, szinte futva érkezett meg a
hadiszállás felől és izgatott arccal, mindazonáltal büszkén és nagyon
elégedetten közölte tisztjeivel és a legénységgel, hogy a regiment
keleti »Vorhut«-jának (elővédjének) az ezredes úr a mi századunkat
rendelte ki. Also auf.
Tíz perc alatt készen voltunk. Morelli kapitány úr nyeregbe kapaszkodott
és kicsit borízű, rekedtes hangján elkiáltotta magát:
--Vorwärts, fiaim, éljen a haza!
Dörgő éljennel válaszoltunk és elindultunk észak-keleti irányban a
táborhelytől. Marsközben egyszer még visszanéztem. Az jutott eszembe,
hogy látjuk-e még vajjon valaha azokat, akiket most ebben a határszéli
völgyben hátrahagytunk? Miért jutott ez épen most eszembe, igazán nem
tudom.
Délelőtt tizenegyig szakadatlanul mentünk.
Keresztülhaladtunk egy kis erdőcskén is. Silány erdőcske volt biz ez,
odahaza inkább csak ciherszámba mehetett volna.
Útnak, vagy útfélének itt már híre-hamva sem mutatkozott. Még
marhacsapást sem láttunk, pedig már jókora darab földet hagytunk a
hátunk mögött. Se szarvasmarha nem járt itt, sem ember. Mert bizony
embert sem láttunk. Felkapaszkodván egy lankás hágóra, ott egy
nyírfákkal körülszegett tisztáson végre megpillantottuk az
ember--nyomát. Csak a nyomát és nem az embert.
Egy porig leégett tanya vagy más efféle szerdék lehetett, ami itt
szemeink elé került.
Az épület földig le volt égve, közel ehez a hamurakáshoz még két másik
hamurakás is szürkéllett, talán az ólak vagy kukorica-kasok maradéka. A
szegény fák megperzselve szomorkodtak a pusztulás e néma helye felett,
amely találgatásainkra semmiféle választ nem adhatott.
Röviddel esti hét óra előtt az erdő szélére érve--mintegy ezer lépésnyi
távolságban--megint nagyon csúnya látvány ütközött váratlanul a szemünk
közé.
Az innen tovahúzódó legelő közepén egy nagy tanya állt lángokban.
Rengeteg koromfekete füst és szikrázó perje vágódott föl a levegőbe. A
recsegést egészen az erdőig hallottuk, holott jó ezer lépésnyi volt a
távolság. Három hosszú szín-féle épület, a lakóház, a hátulsó kasok és
ólak, nemkülönben a szalma-és széna-kazlak égtek. Óriási fekete füst
szállongott különösen a kazlak felett. Egy-egy pillanatra semmit sem
lehetett látni, csak ezt a vastag, szikrával kevert, széles lökésekkel
szerteszét gomolygó fekete füstöt... Szabad szemmel is észre lehetett
venni, hogy a megriadva ide-oda futkosó barmokat lovas katonák fogdossák
össze és terelik hátra az égő tanya mögé.
Rövid vártatva Morelli kapitány komolyra keményedett ragyás arcát
pillantottuk meg az erdő szélén. Megállt egy bokor alatt és nyomban
gukkerezni kezdte az égő tanyát. Azután magához intette a tiszt urakat
és látszólag semmivel sem izgatottabban, mint ahogy a manővereken
szokta, így szólt:
--Fél szotnya kozák. Meg fogjuk őket támadni.
A többit a tiszt urak is tudják, mi is. Általános, heves fegyver-ropogás
indult meg az egész vonalon. Megfoghatatlan! Az emberek--ez volt első
tűzkeresztségük--oly dühösek lettek saját fegyvereik hangjától, mintha
az ördög bújt volna beléjük. Mintha a puskák dörrenése és a könnyedén
tovaszálló lőporfüst egyenként valamennyit felbőszitette volna...
Felugráltak a rajvonalból és szuronnyal rohantak az égő tanya felé, hogy
a még el nem menekült kozákokat kézrekerítsék. Mert ezek a gyújtogató
rablók csak alig tíz percig állták a tüzet, azután menekült, aki tudott.
Harminc-harmincöt lehetett a vad iramban menekülők száma, a többi
szerteszét szóródva, részint halva, részint megsebesülve hevert a
földön. Az emberek nagyszerű pontossággal lőttek, a kapitány úr meg
lehetett elégedve a »trefferek«-kel, amelyekkel egyébként soha sem volt
megelégedve. Mire öregedő lábaival ő is a tanyához ért, a legénység már
az életben maradt kozák lovasok lefegyverzésével is elkészült. A
halottakat összeszedték és valamennyit egymás mellé fektették a fűbe,
hogy a kapitány úr is megvizsgálhassa őket.
Ezen munka közben egy rémülten sikongató kis leány és egy bevérezett
arcú idős asszony bújt elé a füstös romok mögül. A szerencsétlen
lerogyott a kapitány úr elé és zokogó hangon, kétségbeesve, fuldokló
sírással beszélt... beszélt... beszélt...
Nem értettük meg, hogy mit beszél, mert messze álltunk tőle, de láttuk,
hogy zsidó és most már mindent megértettünk.
Egyedül maradt a szerencsétlen a mellette sikongó vézna kis leánnyal, a
kozákok legyilkolták egész háznépét, s a holttesteket bedobálták a
tűzbe. A kapitány úr ragyás arca lángolt a dühtől.
--A kutyák... a kutyák... sziszegte felbőszülve.
Az égő épületek ezalatt rendre összerogytak. Amikor a hosszú földszíntes
lakóház fedele összeomlott--hatalmas szikrafelhő vágódott fel nyomában a
levegőbe és oly vastag füst csapódott szét, hogy egy-két pillanatig
mindnyájan eltűntünk benne. Az emberek köhögési ingert kaptak a büdös
füsttől s szaporán retiráltak hátrafelé, hogy friss levegőhöz jussanak.
Még benne voltunk a vastag füstben, midőn a már-már izzó hamuvá leégett
kazlak közelében váratlanul egy lövés esett.
Morelli kapitány úr azonnal odafordult és bosszankodva tudakolta annak a
szamárnak a nevét, aki patront felejtett a fegyverében. Azt hitte, hogy
»schlamperei« történt, pedig most az egyszer nem schlampereiről volt
szó. Én már csak akkor érkeztem oda, midőn az emberek elszörnyedve
jelentették a kapitány úrnak, hogy az egyik foglyul esett kaukázusi
kozák altiszt, aki addig mozdulatlanul várta két szuronyos legény között
a sorsát és akit elfelejtettek megmotozni--egyszerre csak revolvert
rántott, s villámgyors mozdulattal arrafelé lőtt, ahol a kapitány úr
állott. A golyó azonban célt tévesztett és a szegény Schmidt őrmester
hátát ütötte át, aki háttal állt az orgyilkos kozák felé és nem is
sejthette, hogy veszélyben forog.
A következő pillanatban a nekivadult gyilkos már le volt fegyverezve, de
ez persze a szegény őrmesteren nem segített. A lövés után még
visszafordult és mondani akart valamit... Azután szép csendesen
megfordult a sarka körül, leült a földre és előrehajtotta fejét annyira,
hogy sipkája a pernye közé esett. Mindjárt utána, abban a percben, amint
az emberek melléje térdeltek, hogy segítsenek rajta, ha lehet--nagy
csomó vér buggyant ki száján, tagjai reszketni kezdtek, s a szegény
őrmester egész hosszában elnyúlt a földön... Mire a reszketés megszűnt,
szája kinyílt, szemei kitágultak és megüvegesedve, meredten bámultak
üregeikben...
Egy káplár mellére nyomta a fülét és hallgatódzott.
--Már nem dobog... mondotta fölgerjedve.
Morelli kapitány úr szintén megvizsgálta kedvenc őrmesterét, de ez a
vizsgálat is szomorúan ütött ki--meg kellett róla győződnie, hogy a
kötelességtudó, derék katona kiszenvedett.
--Meghalt... mormogta sötét arccal.
Schultz hadnagy úr idegesen tépegette finom bajuszkáját.
--Der arme... ő már befejezte.
Nagy főhadnagy úr bika-vállai ennél a szónál ismét megrándultak.
Hirtelen odafordult a kapitány úrhoz, mintha mondani akart volna neki
valamit, de aztán csak mégse mondott semmit, hanem ehelyett odalépett a
dacosan álló gyilkos kozákhoz és olyan hangon, amelynek dühét sohasem
fogom elfelejteni, ráordított:
--Nyomorult orgyilkos! Az ilyen becstelen katonát, mint te...
S a főhadnagy úr nehéz ökle minden acélkalapácsnál súlyosabb erővel
zuhant le a kozák fejére. A rettenetes ütés földhöz sújtotta a kozákot,
a feldühösödött emberek pedig megragadták, s még mielőtt a kapitány úr
tiltó parancsa elhangzott volna--egy szempillantás alatt hátra csavarták
karjait, hogy visszájára kössék gúzsba, mint ahogy a farkast szokták. A
kozák azonban szilaj és erős ember volt--roppant erőfeszítéssel
kirántotta hátracsavart jobbkarját a szorításból és akkorát vágott a
vele szemben álló Pitelka Tóni arcába, hogy annak menten eleredt
orrán-száján a vér. Másodszor is ütésre emelte karját ez a szőrös képű
izmos vadállat, de oly eszeveszett lendülettel kapta öklét a levegőbe,
hogy egyensúlyt vesztve hátratántorodott és belezuhant a mellette izzó
kazal-hamu zsarátnokába. Egy csomó szikra csapódott fel a levegőbe, s a
zuhanás nyomán támadt lyuk ismét betemetődött izzó hamutömeggel...
A legények hiába kaptak utána, hogy kirántsák a tüzes pokolból.
Néhány pillanat mulva egy ennél még sokkal kellemetlenebb jelenetet is
meg kellett érnünk.
Az öreg zsidó asszony, ki eddig ott sírdogált a leégett lakóház
közelében, amely szeretteit maga alá temette--abban a minutumban, amikor
a kozák hatalmas alakja eltűnt a zsarátnokban--felugrott kuporgó
helyzetéből és eltorzult arccal, felbomlott ősz hajjal, mely mint egy
kígyó-csomó röpködött halántékai körül, odarohant a tüzes zsarátnok elé
és sovány karjait égnek emelve, a kielégített bosszú eszelős örömével
rikácsolt a tűzbe valami rettenetes átkot.
Azután beleköpött a tűzbe...
Hát hiszen igaz, ami igaz, volt miért gyűlölnie az ellenséget, mely
egész családját kiirtotta és volt miért örülnie, hogy a gyilkosok közül
legalább egy aképpen pusztult el, mint ahogy az övéi elpusztultak, reánk
azonban mégis oly rossz hatással volt ez a dolog, mintha váratlanul egy
rocska hideg vízzel öntöttek volna végig...
A kapitány úr maga elé vezettette és sokáig beszélt neki valamit német
nyelven. Nem értettük hogy mit, mert messze álltunk,--csak azt láttuk,
hogy az öreg asszony ismét sírni kezdett és a fejét rázogatta. Később
azonban, úgy látszik, mégis csak szót fogadott, mert kézen fogta a
mellette keservesen pityergő kis leányocskát és egy melléje adott káplár
társaságában elindult vele a frontunk háta mögé. Ezen a porrá égett
tanyán már úgy sem volt mit keresnie.
Alig hogy az erdő szélén eltűntek a messzeségben, két huszár érkezett
vágtatva az erdő felől.
Parancsot hoztak a kapitány úrnak.
Mi volt a parancsban, azt nem tudhattuk, a kapitány úr bosszús arcáról
azonban valami affélét lehetett leolvasni, hogy túlságosan jó dolog nem
lehetett benne.
A huszárok csakhamar visszavágtattak, amerről jöttek.
Nekünk meg kiadta a parancsot a kapitány úr, hogy íziben lássunk
munkához és temessük el a halottakat. Ez meg is történt. A foglyokat
hátra indították a divizió felé--a halottakat eltemettük.
Szerencsétlenül járt Schmidt őrmesterünket természetesen külön sírba
temettük el. Keresztet is csináltunk sírja fölé. Nagyon primitív
fakereszt volt biz ez, de mégis csak kereszt volt. A kapitány úr rövid
beszédet tartott felette, mikor leeresztettük a becsületesen kiásott
mély gödörbe, s a ceremóniának ezzel vége volt. Katona-temetés,
ellenséges földön. Nem tartott tovább tíz rövid percnél.
Midőn valamennyi halottal készen voltunk--a kapitány úr hosszasabb ideig
tanácskozott a tiszt urakkal. E tanácskozás eredménye az volt, hogy az
egész századot visszaindították oda, ahonnan idejöttünk: az erdő mellé.
Midőn a századvonal legszélén, egy vén nyirfa tövében, elfoglaltam
helyemet--első dolgom megint csak az volt, hogy levetettem és földhöz
vágtam átkozott bakancsomat, mely ismét szorítani kezdte a lábamat.
Azonban megállj, nyomorult »Fussbedeckung«--itt lesz ma éjjelre az az
eső,--kiteszlek és meg fogsz ázni, mint egy patkány!
Tizenegy óra lehetett, mire végre elálmosodtam és elaludtam. Félálomban
még hallottam, hogy az eső--hála istennek--eleredt és elég szaporán
kopogtatja nyírfám koronáját... Csak hulljon minél több ebből a
nagyszerű áldásból, legalább véget vet a forróságnak és megpuhítja
bakancsomat is. Finomul ázik a gonosz...
Ezen a szeles és esős éjszakán csak Morelli kapitány úr volt ébren.
Megügyelték,--az őrtálló posztok legalább így beszélték--hogy egész
éjjel fenn volt a sátrában és a térképeket bujta. A szél mindegyre
kioltotta a kis kézi lámpást, mely a térképekre volt helyezve, de a
virrasztó századparancsnok mindannyiszor ismét meggyújtotta és tovább
tanulmányozta a térképeit.