A „Kék Macska“, az akkori idők legszennyesebb mulatóhelye, a most is még
ismert piszkos, füstös helyiség, pár lépésre volt tőlük. Rövid időn
belül már ott is ültek a kormos teremben, ahol egy pepitanadrágos,
zöldfrakkos népénekes dalolt kuplékat a vizvezetékről. Türelemmel
hallgatták végig s figyelemmel adóztak egy hasitott szoknyáju kövér
hölgynek is, aki viszont a snájdig hadnagyokról énekelt. A többi
műsorszám – hasbeszélők, lengyelzsidók, kutyaidomitók – hasonlóan
alacsony szinvonalu volt, a kigyóember azonban tényleg nagy művésznek
látszott. A derék férfi nagy ötleteséggel csavargatta össze tagjait, sőt
egyizben olyan csimbókot kötött a testéből, hogy maga is belegabalyodott
s a csomót előhivott impresszáriója csak nagy nehézséggel tudta
megoldani. Ami utána következett, ismét selejtesebb volt s éjfél felé az
ifjak kissé csalódva indultak haza.
– Igyunk még egy kávét, – inditványozta Bulcsu utközben s miután barátja
csatlakozott a tervhez, a két korhely már bent is ült a „Két
Huszár“-ban. A fojtó szagu kávéházban már csak egy-két elkésett vendég
ült, deresfejü korhelyek, akik az éj befejezéséül krampampulit ittak.
– Az este mondottál valamit, – szólt Bulcsu, mert a „Kék Macská“-ban az
ifjak természetesen megitták a baráti poharat, – az este mondottál
valamit, ami nem megy ki a fejemből. Emlékszel rá?
– Nem emlékszem, – felelte Pető, aki sohasem tulajdonitott szavainak
maradandó értéket.
– Akkor hát ismételni fogom nyilatkozatodat. Mikor elpanaszoltam neked
reménytelen szerelmemet s vázoltam azt a nagy távolságot, amely köztem
és háziurunk közt lebeg, igy szóltál: „A sors már nagyobb különbségeket
is kiegyenlitett.“ Mondtad ezt?
– Tényleg, ezt mondtam.
– Nos és hiszed is, hogy ez lehetséges? – tudakolta tovább a fagottista.
– Vagy csak vigasztalni akartál?
– Semmi lehetetlent sem látok benne, – vonta meg vállát Pető.
A zenész komoran nézett barátja szemébe.
– Gondolod, hogy szerelmem valaha célt érjen? De őszintén nyilatkozzál!
– Gondolom, hogy célt érhet. Feltéve, ha Tilda szivében hasonló vonzalom
lakik.
A Neró szerzője sóhajtott.
– De hát lakhatik-e benne rokonvonzalom az adott viszonyok közt? –
kérdezte kétségbeesve.
A jogász megint könnyebben fogta fel az ügyet.
– Azt sosem lehet tudni, – mondta határozottan. – Gondolj csak Rómeóra
és Juliára és számos rokonesetre. Minden lehetséges. Csupán egyet
szeretnék tudni, beszéltél-e legalább valaha Tildával?
Bulcsu bólintott fejével.
– Igen. Egyszer. A lépcsőházban találkoztunk s én udvariasan, ahogy az
az egy házban lakókhoz illik, köszöntem neki. Erre ő azt válaszolta: „Ön
az a zenész, aki szomszédunkban lakik?“ – „Igen“, feleltem szerényen. –
„Ön még sokra fogja vinni“, mondotta ő rettentő hidegséggel és azzal
tovább ment. Nem kétségbeejtő ez?
– Legkevésbbé sem, – vélte Pető. – Sőt a legtöbb szerelem igy kezdődik,
mert az ellentétek vonzzák egymást.
A jogász szivarra gyujtott, aztán egy ideig hallgatott, ugy tetszett, az
eszébe jutott valami. Tényleg, az ellentétekről beszélve egy terv magja
röppent agyába, egy röpke terv, amely azonban gyorsan fejlődni kezdett.
Még nem jegecesedett ki, még nem volt felszerelve, de a jogász ugy
vélte, hogy ezen az alapon lehetne valamit csinálni.
Bulcsu tiszteletteljesen bevárta, mig elgondolkodó barátja ujból
felveszi a beszéd fonalát. Pár perc mulva Pető aztán megszólalt.
– Bulcsu! – mondotta ünnepélyesen. – A fejemben kavarog valami. Lehet,
hogy a bor szelleme, de lehet, hogy egy ötlet, egy kisérlet, amely lehet
rossz, lehet jó, de ártani semmiesetre se fog. Próbáljunk vele
szerencsét. Ha nem válik be: nem történt semmi, ha sikerül, akkor talán
boldog ember leszel. Tudnál bizni bennem?
– Én vakon hiszek benned, – lelkesedett a Neró szerzője, aki rövid
barátságuk alatt megtanulta, hogy kettőjük közt Pető feltétlenül az
erősebbik, ügyesebbik és okosabbik.
– Akkor hát bizd magad rám, – inditványozta a jogász. – Vágjunk neki a
dolognak. Csak egyet igérj meg, azt, hogy leteszel arról az
ostobaságról, amit az este terveztél.
– A legnagyobb örömmel! – jelentette ki a fagottista, akinek az a
lemondás nem került nagy küzdelmébe. – Igérem, hogy kivánságod
teljesülni fog. És most: Szabad tudnom tervedet?
Pető megrázta fejét.
– Egyelőre nem. Hátha az első lépésnél kudarcot vallok s akkor
kikacagnál. Engedj csak egyedül kisérleteznem. Amint azonban a remény
legcsekélyebb fénysugarát megpillantom, rögtön értesitlek s akkor kéz a
kézben folytatjuk a munkát.
– Ahogy parancsolod. Én vakon bizom benned.
– Nagyon szép, – könyvelte el a bizalmat a diák. – Hanem akkor lássunk
munkához, mindenekelőtt pedig feküdjünk le, mert reggeledik. Egy
véleményen vagyunk?
– Feltétlenül.
Lassan hazaindultak.
Az égbolton már rózsaszinü felhők lógtak.
A sárga házban vigan szóltak a harangok, a barnában viszont a lakatosok
kalapáltak kétségbeesetten.