Egy borus téli alkonyaton Pető átment Bulcsu mesterhez, akit egy kis
vacsorautáni kirándulásra akart elcsábitani. A jogász figyelmét már
hetek óta felköltötte volt egy tarka plakát, amely uton-utfélen
Christophe ur, a csodálatos kigyómester mutatványait ábrázolta. A
hirdetmény szerint Christophe urnak nem volt gerince, ami abban az
időben még ritkaságszámba ment. Ma persze az ilyesmi már nem kelt
föltünést.
Mikor Pető belépett a zenész hideg odvába, az ifjut a félhomályban komor
arckifejezéssel látta ágya szélén ülni.
– Mi baj van, Bulcsu Péter? – köszöntött rá a jogász.
A fagottista nagyot sóhajtott, s csak azután felelt.
– Hiszen ön tudja, – mondta siralmasan. – Ahányszor egyedül vagyok és
nem dolgozom keserves robotban, elém áll Tilda alakja s megerősiti azt a
hitemet, hogy kétségbeejtően szeretem őt.
Pető hidegebben fogta föl a dolgot.
– Nos, ez még nem oly kétségbeejtő, – vélte letelepedve egy partiturára.
– Sőt: részben örvendetes. Mutatja, hogy az ideálizmus még nem veszett
ki a földről.
A zenész szomoruan intett jobbjával.
– Ha az ideálizmust nekem kell fönntartanom, attól félek, hogy ez a
lelki érzelem mihamar elveszti egyik támaszát.
Pető nevetett.
– Csak nem gondol öngyilkosságra, Bulcsu ur?
A fagottista fölállott és komor arccal felelt:
– De igen. Ön eltalálta. Meg szeretnék válni az élettől. Egyszer s
mindenkorra. Ez a leghelyesebb megoldás. Ezt parancsolja a lélek. A test
azonban gyönge s nem meri a tervet végrehajtani.
– Ezt a test helyesen cselekszi, kedves barátom, – állapitotta meg a
diák.
– Nem cselekszi helyesen, Pető ur, – rázta meg a zenész dús fürteit. –
Nem cselekszi helyesen, mert ez férfiatlanság. Sőt: egyenesen gyöngeség,
förtelmes gyávaság. De ki tehet róla? Be kell vallanom, hogy ereimben a
nyulak vére lüktet.
A jogász megrázta fejét.
– A gyávaság a sors véletlen adománya, Bulcsu, csakugy, mint minden
lelki tényező. Ugyanolyan joggal, hogy gyávává tette, a sors önt
bátornak is alkothatta volna.
A zenész nem mondott ellent.
– Ebben önnek igaza van, – felelte némileg megvigasztalódva, – bátorság,
gyávaság, erény, bűn, tehetség, mindez csak véletlen a földön. Semmi se
függ tőlünk, sem az élet, sem a halál. Isten kezében vagyunk
mindannyian. Ebbe én is belenyugodnám, de egy benső hang ennek dacára
egyre azt harsogja bennem, hogy minden ahogy van, nincs jól, hogy földi
pályafutásom haszontalan, szégyenletes, hogy egész életemben rossz
fagottista maradok, hogy szerelmem is dőre, ostoba, s hogy végre:
menedék csak a sirban van.
A Néro szerzője sóhajtva kelt föl és miután közben öreg este lett,
meggyujtotta a lámpát. Amint az első fénysugár fölcsillant, Pető arra a
meglepő tapasztalatra jutott, hogy a fagottista asztalán pénz, – valódi,
hamisitatlan, csillogó pénz, – fekszik, egy-két aranydarab és néhány
ezüstforint, amelyek bizalmasan simulnak egy zöldhasu bankjegyhez.
– Mi ez? – kérdezte meglepetve a jogász, aki elszokott az ilyen
látványosságtól.
– Ez pénz, – felelte Bulcsu megvető mosollyal. – Pénz, amely e földet
uralja. Pénz, amely mutatja, mily nagyok azok, akiknek sok van belőle s
mily nyomorultak vagyunk mi, akiknek semmi sincs e fajtából. Ez a pénz
teszi azt, hogy nekem reggeltől-estig fagottoznom kell s ugyanez a pénz
magyarázza meg, amiért Tilda sohase lehet az enyém. És ez a nyitja, hogy
most, ha volna bennem egy csöpp bátorság, golyót kergetnék a fejembe.
– Különös magyarázat! – vélte a jogász, akit a pénz éppen ellenkező
következtetésekre hangolt.
– Pedig ugy van, – folytatta a zenész nekihevülve. – Hallgasson rám.
Bennem a szerelem és a kötelesség borzalmas tusát végez. Borzalmas
tusát, mondom, s a vég kell, hogy szomoru legyen. Oly sima s mégis oly
kétségbeejtő a helyzet! Ime, lássa ön is. Egyrészről itt van Tilda, akit
ugy szeretek, mint ahogy még ember a földön nem szeretett, másrészről
pedig itt áll Jozefin őnagysága, aki azért fizet, hogy az öreg
Bauernebelt bosszantsam. A Montecchik és Capulet-k egymáshoz való
viszonya Castor és Pollux barátsága ahhoz képest, ahogy az én személyem
az öreg Bauernebellel szembe került. Hogy remélhetném, hogy csak valaha
is egy jó szót kapjak imádottamtól. Hogyan gondolhatnám, hogy Tilda
valaha az enyém lehetne, mikor tűz és viz, ég és föld, hegy és völgy
közelebb állanak egymáshoz, mint én és tisztelt háziuram? Avagy hiszi
ön, hogy ez lehetséges!? Van ebből a csávából más menekülés, mint a
pisztoly!?
Pető vállat vont.
– A sors már nagyobb különbségeket is kiegyenlitett, – mondotta
könnyedén, miután jó tanácsokat osztogatni tényleg nem nehéz.
– De ezt nem fogja kiegyenliteni, – rázta meg fejét Bulcsu. – Nem, nem,
már csak azért sem, mert mindentől eltekintve, a világ
legszerencsétlenebb embere én vagyok. Én vagyok a forditott Midás.
Amihez nyulok, amire ránézek, az már az ördögé, az már elveszett; ha ma
a kezembe adnák Rotschild vagyonát, egy éjjelen át szecskává változna.
– Az ön fantáziája tul szines, Bulcsu mester.
A muzsikus sötéten bámult maga elé.
– Higyje el, hogy nem, – mondotta. – Vagy érhet-e valakit nagyobb
szerencsétlenség, mint engem a Bauernebel-kisasszonnyal? Nem! A világon
millió és millió fiatal hölgy van, millióba és millióba lehetnék
szerelmes, de nem, nekem éppen az az egy kell, akit soha el nem érhetek,
akiről még csak álmodni is a legmegbocsájthatatlanabb dőreség.
Pető mosolygott.
– No, no, – válaszolt nyugodtan (mert hisz végre is nem ő volt szerelmes
Tildába, tehát nyugodt lehetett), – a helyzet nem oly reménytelen. Ön
fiatal is, tehetsége is van. Megir egy operát, a Carot…
– Nerot! – tiltakozott a zenész.
– Pardon, Nerot, – igazitotta helyre szavait Pető, aki csak arra
emlékezett, hogy a várandó operának valami kutya-neve van. – Tehát
megirja a Nerot, hirnevet, pénzt szerez s akkor az öreg Bauernebel
boldog lesz, ha önt házában egyáltalán vendégül láthatja. Ez a dolog
tehát nem olyan nehéz. De most engedjen meg egy közbevető kérdést, hogy
kerül ide ez a sok pénz?
Bulcsu mester szomoruan függesztette le fejét.
– Ez a pénz a Judás-pénze, – mondotta némi szünet után.
– Talán az Izsáké? – kérdezte a jogász a szomszéd házban lakó és
zálogkölcsönökkel foglalkozó derék Blau Izsákra célozva.
– Nem, nem, – felelte Bulcsu bánatosan. – Judás-pénz alatt azt értem,
hogy szégyen-pénz, pénz, amelyért talán a tulvilági üdvösségemet adtam
oda, pénz, amelyért az Orkusban valószinüleg fej nélkül fogok
megjelenni.
– Fej nélkül? – riadt föl Pető.
– Igen, – bólintott a fagottista, – ez már egyszer igy van. Sőt biztos,
hogy igy van. Engedje meg, hogy könnyitsek a lelkemen és megvalljam az
egész dolgot. – Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: – Az eset az, hogy
agyon akartam magamat lőni. Hisz ezt ön is tudja. Azt azonban nem sejti,
hogy előbb ki óhajtottam egyenliteni a földön levő becsületbeli
kötelezettségeimet. Igy a mosóné- és a suszter-számlámat, két fájó
tételt, amelyeknek rendezetlensége már eddig is sok gondot okozott
nekem, főleg pedig a hitelezőimnek. Továbbá revolvert is kellett
vásárolnom, töltényeket természetesen szintén. E nélkül nincs főbelövés.
Mindehhez azonban pénz kellett, sok pénz s nekem semmi kilátásom sem
volt rá, hogy ez anyagi eszközökre szert tehetek. És ezért fogok az
Orkusban fej nélkül megjelenni!
– De hát pénze is van s a feje is megvan, – szólt Pető, megpengetve az
egyik csillogó aranyat. A jogász tudniillik azt hitte, hogy álmodik s
azért óvatosságból megcsörgette a pénzt. Nem álmodott, az arany vigan
csilingelt az asztalon.
– A pénz tényleg megvan, – felelte a zenész. – Csak azt ne kérdezze,
hogyan? Ne kérdezze, honnan? Nie sollst Du mich befragen, véli Wágner.
Pető tiltakozott a kitérő válasz ellen.
– Ez nem ugy van. Én teljesen méltánylom ugyan az ön érveit s belátom,
hogy ez magánügy, de elvégre is, mi jóbarátok vagyunk, én legalább ugy
hiszem. Én is gyakran kerülök hasonló pénztelen helyzetekbe. Ön csak nem
fogja előttem, a jóbarát előtt, eltitkolni a módját, hogy juthat az
ember adott esetekben anyagi eszközökhöz?
Bulcsu le volt fegyverezve. Tényleg, Pető jó cimborája volt, aki rövid
barátságuk dacára, melegen érdeklődött iránta s megérdemelte, hogy
bizalommal legyen vele szemben.
A fagottista tehát ujra nagyot sóhajtott (numeró nyolc), azután igy
szólt:
– Ám hallja titkomat, tudjon meg mindent és azután vessen meg.
Neró szerzője most szünetet tartott, majd lesütött szemmel igy
folytatta:
– A dolog előzménye röviden a következő. Nekem harmincnégy fogam van!
A jogász tétován nézett barátjára.
– Harmincnégy foga? Nem értem a dolgot.
Bulcsu szomoruan mosolygott.
– Mindjárt meg fogja érteni, – mondotta keserüen. – Egy pillanat alatt
megérti. Nekem, mint emlitém, harmincnégy fogam van s ez a szakértők
nézete szerint furcsa egy ritkaság, oly nagy ritkaság, hogy a párját
talán sehol sem lelik meg. Érti most már?
– Nem, – felelte Pető s azt hiszem, az olvasó is ugyanezt mondaná.
– Akkor hát tovább fejtegetem e szomoru tárgyat, – sóhajtotta (numeró 9)
Bulcsu. – Egy nap a fogam fájt, rettenetesen, kétségbeejtően. Csak nekem
tud ilyen bolondul fájni a fogam. Mit tesz az ember ilyenkor? Nemde,
elmegy a fogorvoshoz. Én is igy cselekedtem és felkerestem egy orvoskodó
jóbarátomat s elpanaszoltam neki bajomat. Barátom azonnal munkához
látott, kipeckezte a szájamat, megkopogtatta a fogsoromat, elővette a
fogót, de azután egyszerre igy kiáltott fel: „Tudod-e, mi van a
szájadban, Bulcsu?“ „Fogak és nyelv“ feleltem fájdalmasan. „De hány fog?
– kérdezte barátom. – Hány fog?“ „Lesz vagy harminc, harminckettő“,
feleltem őszintén s nem értettem, miért érdeklődik cimborám a fogaim
mennyisége iránt, amikor orditok a fájdalomtól. „Harminckettő? –
kacagott erre barátom. – Óriási tévedés! Óriási! Neked pont harmincnégy
fogad van.“ „Huzz ki egyet, – jegyeztem meg rezignáltan – s akkor
mindjárt kevesebb lesz eggyel!“ Erre az én barátom elhatározottan azt
mondotta: „Soha, öregem, soha! Ha valakinek harmincnégy foga van, az épp
olyan ritkaság, mint a kétfejü borju vagy a hatlábu kutya. Ez orvostani
kuriózum s ezt okvetlen be kell mutatnod a klinikán.“ Én tiltakoztam, de
pajtásom, ellenkezésem dacára, megfogott, betuszkolt egy konfortáblisba
és menten elvitt az orvosi körbe. Ott a doktorok már a puszta hirre
felugráltak a tarokk mellől és egy álló óráig egyebet sem tettek, mint a
fogsoromat tapogatták, ahogy a lovaknál szokás. Mind el voltak
ragadtatva, mind a szájamba nyultak, végül pedig az egyik hálából
áthozatta a műszereit, sebtiben megplombálta a fogamat és boldognak
vallotta magát, hogy ezen a csodálatos állkapcson működhetett. Nos,
érti-e most már? – fejezte be előadását Bulcsu.
Pető még mindig a fejét rázta.
– Egy kukkot sem értek, – szólt makacsul.
– Akkor tehát még tovább kell folytatnom, – törölte le homlokáról a
verejtéket a fagottművész. – Hallja tehát, mi történt. Egy héttel az
esemény után levelet kaptam az orvosi fakultás embertani intézetétől,
hogy sziveskedjem ott megjelenni. Elmentem s akkor értésemre adták, hogy
amennyiben szives volnék időszakonkint fogaimat a tanulóifjuságnak
bemutatni, minden egyes alkalommal öt forintot fizetnek.
– Most már értem! – kiáltott fel Pető diadalmasan. – Onnét van tehát a
pénz!
Most Bulcsu mesteren volt a fejrázás sora.
– Még mindig nem érti, kedves barátom, – jelentette ki csüggedten és még
jobban lehorgasztotta fejét. – Még mindig nem érti. Oh, a pénz nem ebből
a forrásból fakadt!
– Hát honnét? – kérdezte türelmetlenül a jogász, aki ugy vélte, hogy a
zenész története szövevényesebb a Rocambole-énál.
Bulcsu egy kis szünetet tartott, aztán bünbánóan bökte ki a tényt.
– A pénz Lux urtól származik.
– Lux urtól?
– Igen, tőle. Ismeri ön Lux urat?
– Nem.
A fagottista tovább haladt a Kálvárián.
– Lux ur ügynök, – világositotta fel a barátját, – részben kereskedő,
részben uzsorás, aki nadrágokat, házakat, daxlikat, gyárakat, ócska
kályhacsöveket, földbirtokot vesz és elad. Lux ur mindent megvásárol: a
gyertyakoppantóktól kezdve a mennydörgős ménküig, hasonlóképpen mindent
megkaphat nála, ha bajuszpedrőre, ha éjszaksarki hajóra van szüksége. De
most már csak érti?
– Szakállamra, nem! – ütött az asztalra a diák.
A Neró szerzője megadással haladt tovább tüskékkel megjelölt pályáján.
– Akkor hát nem köntörfalazom tovább. Rövid leszek. Egy nap megjelent
lakásomon Lux ur. Elmondotta, hogy tudomása van harmincnégy fogam
létezéséről s hogy ő abban a szerencsés helyzetben van, miszerint a
Barnum-muzeum nevében kétszáz pengő forintot ajánlhat fel a koponyámért.
– A koponyájáért?! – hökkent meg a jogász.
– Igen. A koponyámért. Természetesen a halálom után. Nekem csak alá kell
irnom egy nyilatkozatot, amelyben megengedem, hogy holtam után fejemet a
Barnum-muzeum vegye át, azzal a kétszáz forint máris az enyém. A
halottnak, vélte Lux ur, ez ugyis mindegy, ha van feje, ha nincs, de
élőnek kettőszáz (mindig igy mondja: kettőszáz!) forint nagy pénz!
– És ön elfogadta a kettőszáz forintot? – kérdezte Pető kiváncsian.
A zenész szomoruan pislogott.
– Sokig haboztam. A terv borzalmas volt. Egyrészt az ember szereti, ha
legalább a halála után békessége van, másrészt kérdés, hogy a másvilágon
mit fognak szólni hozzá, ha fej nélkül jelenek meg, harmadsorban pedig a
Barnum-muzeum nem más, mint egy anatómiai kabinet (külön osztállyal
felnőttek számára), ahol a sziámi ikrekkel, az összes rablógyilkosok
viaszkszobraival és számtalan állati szörnnyel: lólábu majmokkal,
kutyafejü kigyókkal, spirituszba tett csodákkal müködnék együtt. Soká
tusakodtam, mondom, amig végre a nyomor, továbbá a halál utáni vágy
győzött fölöttem. Ma délután elmentem Lux urhoz és felvettem a pénzt. És
most vessen meg, kedves Pető ur, – fejezte be elbeszélését a zenész
elborult arccal.
A jogász azonban nem vetette meg barátját, sőt melegen kezet szoritott
vele. Ó, neki érzéke volt a pénzügyi tranzakciók iránt, miután maga
legjobban tudta, mily sulyos és gyakran bonyodalmas feltételekhez vannak
azok kötve.
– Önnek semmi szüksége arra, – mondotta tehát Pető megnyugtatólag, –
hogy magának szemrehányást tegyen. Először, mert az élet a halál elé
való; másodszor, mert ezzel örökké emlékezetessé teszi magát, hiszen
évszázadok mulva is beszélni fognak egy Bulcsu nevü zenészről, akinek
harmincnégy foga volt; harmadszor, mert ezzel a tudománynak tett
szolgálatot.
– A tudománynak? – mosolygott keserüen a muzsikus.
– Igenis, mert a nagy tömegek embertani felvilágositása éppoly fontos,
mint a klinikák orvosnevelési törekvése, – rekesztette be kissé gyönge
érvei sorozatát az ifju.
Bulcsu azonban nem vette észre az argumentumok vérszegénységét. Sápadt
arca felcsillant, kő esett le a szivéről. Tehát a világ, amelyet e
percben a jogász képviselt, nem itéli el, sőt megérti tettét!
– Ez az ön őszinte véleménye? – kérdezte fellélegezve és kezét a diák
felé nyujtva.
– A legőszintébb! – felelte Pető komolyan.
– Akkor engedje meg, hogy önt megöleljem és jóltevőmnek nevezzem.
– Ahogy tetszik, – jelentette ki a jogász és szó nélkül kiállta Bulcsu
baráti kitörését.
– Oh, milyen boldog vagyok, – ömlengett tovább a fagottművész. – Milyen
másnak látom a világot, hogy az nem vet meg cselekedetemért, milyen
megkönnyebbülést szerzett ön nekem! Még egy órával azelőtt azt hittem,
hogy én vagyok a föld legnyomorultabb embere s most látom, hogy
igazságtalan voltam önmagammal szemben s én is érdemes vagyok a
napsugárra, az Isten éltető levegőjére!
– Hagyjuk a frázisokat, öregem, – mondotta Pető kalapja után nyulva, –
ez mind felesleges dolog. Az ember sose törődjék a nagyvilággal, hanem
nézze ugy a tényeket, amint azok vannak. Magunknak élünk, nem a
karzatnak. Az érzelmi, a tulzott becsületbeli, a pszichológiai
sallangokat az emberek rakták rá a tárgyakra és élő lényekre, sőt az
elvont fogalmakra is, ugyanazok az emberek, akik alapjában a
legönzőbbek, a leghidegebbek és a legkönyörtelenebbek. Hagyjuk ezt;
okosabbat mondok. Szedjük össze a cók-mókunkat és nézzük meg Christofe
urat, a kiváló kigyóembert!
– A kigyóembert! – kiáltott fel Bulcsu mester. – Erre tényleg magam is
kiváncsi vagyok! Hetek óta izgatnak a hirdetményei! Fel a kigyóemberhez!
Magára kapta karbonáriköpönyegét és feltette bársonykalapját.
– Mehetünk, – szólt és egy határozott mozdulattal zsebre tette Lux ur
aranyait.
A harmincnégy fog, a koponya, Lux ur egy pillanat alatt a feledés
homályában vesztek el.