Ezek igeragok. A többes harmadik személy ragjai. Például: Gyilkoltak,
uszitottak, hazudnak, letagadnak. Nincsen ma aktuálisabb ragja a magyar
nyelvnek, mint ez a kettő.
A tunk és unk szintén igeragok. De a többes első személy ragjai.
Manapság nem igen használatosak. Nincs is rájuk szükség, mert hát oly
sokat tak és nak, hogy egyelőre másról nem is lehet beszélni; már pedig
ki lenne olyan bolond, hogy ilyesmit mondjon: Gyilkoltunk,
letartóztattunk, kinoztunk, uszitottunk, hazudtunk és hazudunk, de
viszont mindent letagadunk.
Egyre-másra halljuk és olvassuk ezeket a ragokat, már mint az elsőket, a
tak-ot és a nak-ot. Tak, nak, tak, nak, – igy kattog a fülünkbe, mint a
vonat kereke. Tak, nak, tak, nak. Halljuk, és olvassuk, amint a közéleti
nagyságaink és kicsinységeink sorra fölszólalnak – és valamennyien csak
ezt a két igeragot használják. A jó Bangha páter volt az első, aki
kiruccant a kurzus hősei ellen és azt mondta róluk, hogy: tak és hogy:
nak. Most a másik páter, Zadravecz is szónokolt. Ő is igéket mondott.
Csunya igéket s az igékhez ő is ezeket a ragokat ragasztotta, hogy: tak
és nak. Igy mondta: »A kereszténységből politikai jelszót csináltak!«
Kik csinálták: Ők! Persze, hogy ők. Mindig csak ők, Vitéz Adolár,
Fütykös Boldizsár, Bunkófejü Antal, Tüzesnyelvü Pál, Szeretetfy Ábel,
Szelidh Gyula és a többiek. Csakis ők. De mi nem.
Sorra pengetik és kattogtatják ezeket a ragokat korunk hősei. Bangha,
Zadravecz, Bethlen, Friedrich, Andrássy, Haller, Pekár, Szabó, Tassler,
Fangler, Budavári, Szmrecsányi, és mind, mind, valamennyi.
Tehát: proletárnyuzást, destruktivüldözést, antiszemitizmust csinál-tak.
Munkások és zsidók ellen uszitot-tak. Letartóztat-tak, bezár-tak,
ártatlanokat bántot-tak, kinoz-tak, internál-tak, népitéletet
tartot-tak, utcán vereked-tek, mindezt a sajtójukban agyon hallgat-ták,
letagad-ták, magyaráz-ták, védték, a szenvedélyeket tovább szitották,
kádárlehelkedtek és lendvaiaskodtak; akiknek ez nem tetszett, azt
elhallgatat-ták, följelentet-ték, bezár-ták, a kávéházban is
lehurrog-ták, megfenyeget-ték. Tak, ták és ték.
De kik? Kik müvelték mindezt?
Ők!
Közéletünk valamennyi nagyja és kicsinyje szerint: ők. Sőt mondhatnám,
mivel e ragok használata általános, mindenki, minden ember szerint:
csakis ők!
Egyetlen elsőszemélyü ragot még nem hallottunk. Még senki nem mondta a
gonoszságokra, hogy: tam, tuk és tunk. Saját magát még mindenki kivette.
Saját maga szerint senki semmiféle gonoszságot nem cselekedett. Mivel
pedig mindenki azt mondja, hogy a terrort csinálták és senki nem mondja,
hogy csináltuk, tehát a terror nem is volt. Ha senki nem csinálta, akkor
nem is lehetett.
Erre az eredményre jutunk, tisztelt Bangha, Zadravecz, Friedrich,
Bethlen, Andrássy és a többi uraimék. Ha az ő szavaikat igazaknak
fogadjuk el. Ez az eredmény azonban ellenkezik a tényekkel. Ne tessék
tehát az igéket ragozni. Fölösleges. Nem kell önöknek azt mondani, hogy
tak, mert mi ugyis tudjuk, hogy valóban tak, még pedig nagyon is tak. És
egészen fölösleges az is, ha önök nem mondják, hogy tunk, mert nem önök,
hanem a tények beszélnek.
De hát mindez természetes. Mindezt előre tudtuk. Tudtuk, hogy a dolgok
megtörténnek és nem akad gazdájuk. A gonoszságok elkövettetnek, de nem
akad senki, aki elkövette azokat.
Kár a beszédért, kár a vádaskodásért, az irásokért, az intésekért, a
pálfordulásokért, az önigazolásokért. Mindenkiről tudatik minden. És ez
csupán megállapitás, mert sejtjük azt is, nem fog itt senkinek még a
hajaszála sem meggörbülni. De mégis tudatik, hogy ki uszitott, ki müvelt
bármely gonoszat, viszont tudatik az is, kiben van jobb érzés, ki
enyhitett, ki védett, kit ment valamely kényszerhelyzet, ki próbálta meg
a jót, amennyire tőle tellett. Egyelőre a mérleg ez: a gonoszok viselik
lelkiismeretük furdalását, hordják a büntudatot, a jók pedig örvendenek
annak, hogy ők jók. A jók örvendjenek és ők ne nyilatkozzanak. Nem
beszédekre és nem hamis beszédekre van szükség, hanem igaz tettekre. A
bünbánó bünösök ne vádaskodjanak általánosságban, mert hisz ezzel nem az
igazságot segitik, hanem csak alibit akarnak igazolni. Ez ugyis
hiábavaló. Ha csakugyan megtértek, akkor hallgassanak. Egyedül a
hallgatás, az elhallgatás és visszavonulás lehet megtérésük cselekedete.
Mi történjék Anatole France-szal?
Mostanában a kurzus tollforgató legényei, mintha kissé szelidültek
volna. Mintha elfáradtak volna, sőt talán némelyek közülök már öntudatra
is ébredtek részeg álmukból. A szelidülés cselekedetének persze
elhallgatásnak kellene lennie. Mert, amikor a szelidülők mégis hangot
adnak, akkor aztán sulyos következetlenségekbe esnek.
Itt volt például mostanában az a kis zsurnalisztika érdekesség: a
Nobel-dij eseménye. Az irodalmi dijat Anatole France francia iró kapta.
Istenem, kapta, hát kapta, a dolog megtörtént, az esemény kész, utazás
Stockholmba, ünnepi ülés, lakoma a királynál, dij és oklevél átvétele,
dicsőitő beszédek, a kitüntetett szónoklata és nyilatkozata, – mindez
megtörtént, ez a világ minden kulturnépe számára esemény, erről a világ
minden valamirevaló ujságja ir, erről Budapesten is, még a kurzus
lapjainak is kell irni. Erről nem lehet nem irni.
De hát mit irjon egy kurzuslap Anatole Franceról? Anatole Francet ma a
svédekkel együtt az egész világ ünnepli. Anatole Francet, a
kitüntetéséről szóló hireket akár kommentálva, akár kommentálás nélkül
közölve, a világ minden valamirevaló lapja dicsőiti. Mit tegyen hát
Anatole Franceszal a kurzuslap? Szembe helyezkedjék az egész világgal?
Ez lehetetlenségnek látszott a kurzus tollal csatabárdoskodói előtt,
ettől az abszurdumtól visszariadtak. Elkövették tehát a másik
abszurdumot, ők is dicsőitették, irván róla, Anatole Francet.
Ezt pedig nem lehet, kurzus kiváló csatabárdosai! Itt közbelépek és a
történt hibát igyekezem jóvátenni. Anatole France destruktiv, sőt
szocialista. Majdnem zsidó. Anatole France megirta a Pinguinek szigetét
és a Thaist. Anatole Francera tehát rá kell fogni, hogy nemzetét és a
keresztény vallást gyalázta, meg kell róla állapitani, hogy nem is iró,
csak egy tehetségtelen kontárja az irodalomnak. A dijat másnak, ha már
nem Kádárnak vagy Szabó Dezsőnek adták, legalább Frederic Massonnak vagy
Bérardnak, a francia Pekárnak kellett volna odaitélni. A svédek, ugy a
svéd akadémia, mint maga a svéd kormány, sőt a svéd hercegek és a király
is, akik nem átallottak résztvenni Anatole France ünneplésében, nyilván
destruktivok, sőt zsidók. Nem is lehetnek azok, kérem, igazi uriemberek.
A svéd hercegek és a svéd kormány s az akadémikusok, kérem, zsidók, azaz
másodrendü svédek. Anatole France maga is zsidó. A közönség, melynek
világhirét köszöni, szintén zsidó. Még azok a kutya pinguinek is,
amikről irt, még azok is zsidók voltak. Zsidó volt például Paphnucius és
Sylvester Bonnard nem is abbé, hanem rabbé. A Nobel-dij botránya, azaz,
hogy Anatole Francenak itélték, a nemzetközi zsidó szolidaritás egyik
vérlázitó ténye. A zsidók világuralmi törekvéseiből fakadt. Titkos
szövetkezés a svéd, francia, és német zsidók közt, a világ valamennyi
többi fajtája ellen. Anatole France, fuj, kezet fogott egy némettel,
Nernsttel! Hát ez a hazafiság? Ez a fajszeretet? Nyilván az a Nernst is
zsidó, hogy Anatole France kézszoritását elfogadta. Anatole France
megtagadta mindazokat az eszméket, amelyekért Szabó Dezső, Kádár Lehel
és Lendvai-Lehner küzdenek. Anatole France nem keresztény és nem
nemzeti, csupán emberi, Anatole France tehát ellensége mindannak, amit
Szabó, Kádár és Lendvai István tudnak és akarnak s amit az ő gondolataik
és akarásaik végrehajtói meg is próbáltak és megpróbálnak. Anatole
France ellensége a kurzusnak. Anatole Francet kurzuslapnak,
kurzusszellemü ujságirónak, irónak dicsérni nem szabad, csupán támadni,
kicsiteni, tagadni, zsidóvá megtenni.
A svédekről, a svéd akadémiáról, a svéd hercegekről és a svéd királyról
pedig ki kell mutatni, hogy zsidók, szocialisták, kommunisták, mint
ilyenek, csupán másodrendü svédek, ők okozták Svédország megcsonkitását
s tulajdonképen néger eredetüek.