A wagrami csatatéren a mi hősünk is jelen volt.
Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai
egymással vitáznak.
Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem
birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta
az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a
csatatéren uralgtak; az ütközet el volt vesztve.
Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes
bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan
vágta magát keresztül-kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot
nem fordíthatá el.
Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött
egyszerre gyalog és lovas had ellen, összegyűjté a futó hadakat s
visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra
felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak
látta a veszélyt, a bomlást.
Mind hasztalan.
A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután
hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg
legnagyobb hősei a neusideli dombon; csaknem ugyanazon a helyen, a saját
jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva.
Mind hasztalan.
A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott drága vér
– drága veszteség volt.
A vesztett csata után a vert sereg sietve huzódott vissza.
Simonyi már ekkor őrnagy volt, – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; –
az egész zászlóaljat ő vezette.
A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját
huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat
ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze
a francziák ellen addig, a míg lehet.
«A míg lehet!»
Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb, vagy távolabb esése
egyenesen attól függ, a kinek mondva van.
Gyönge szívű ember hamar átlátja, hogy már «lehetetlen!» a merészebb
pedig tovább ismeri a lehetőséget.
Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra
gyalogságát s kiállítá előőrseit, úgy várta az ellenséget.
10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak
közeledőben minden felől.
Davoust tábornagy jött harminczezer emberrel.
A lehetetlenség közeledett, de még nem volt jelen.
Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül
kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok
közül mentül gyorsabban az ellenségre.
A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot,
hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva,
csatát ajánl.
E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a
híd ellen, előbb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű
ütközettel támadjon elleneire.
A szomszédban tanyázó szárnyvezér, Rosenberg, a szakadatlan ágyúzásra
oda nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt?
– Parancsom van a hidat addig védelmezni, a míg lehet; azt cselekszem.
– Lehet-e még?
– Még lehet.
A franczia had délutáni két óráig állt hadvonalban és rendezte magát
Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel,
trombitarivallással jött Simonyi állása ellen.
Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és
parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a
francziák, s siessen csatlakozni az ő hadtestéhez.
Simonyi előmutatta neki az ellenparancsot.
– A fővezér parancsolá, hogy védjem a hidat, a míg lehet.
– De már nem lehet! kiálta rá dühösen a tábornok.
– Még mindig lehet, szólt Simonyi nyugodtan.
A tábornok nem akart ott maradni s visszanyargalt.
Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy
ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a
hosszú országutat.
A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat,
hisz azt védni többé merőben lehetetlen.
– Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a
hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre
elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve.
Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s
átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a
gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget,
azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben
sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham még a huszárokkal, egy
tömegben és aztán tüzet a hidnak.
A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s
a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba
borult a híd.
Már most rajta, jőjjön utánunk, a ki tud!
A huszárság az égő hidon keresztül vágtatott vissza.
A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a
fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s
a palló izzani kezdett.
Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló
ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese,
a kétfelől lobogó lángok között harczolva, feltartóztatá azt addig, míg
háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon
keresztül ő volt az utolsó a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn
tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza
lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hídra háta mögött.
«Még most is lehet!»
E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az
alatt Znaimig visszahuzódhatni.
A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem
lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat,
onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz
hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.
Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket.