Aradról északkeletnek mintegy nyolcz óra járásnyira fekszik Dézna
helység; jelenleg csendes philosophi kedélynek való hely; olyan
nyugodalmas válópont észak és dél között, a hol még a szőlő is díszlik
és tetszetős bort ad, hanem már a fenyő is nagyot nő. Még pedig nemcsak
a gondosan mívelt déli hegyoldalokban s az uraságok parkjaiban, hanem az
elvadult pagonyokban is, a hol a kiemelkedő fenyőtörzs derekát sudara
hegyéig befutja a vadon termő borág.
A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a
ráépült vashámor gépeit tartja messzecsattogó munkában; a völgyi útakon
széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers
érczet az olvasztókba; az érczkerekek, az olvasztók számára nincs sem
éjjel, sem nappal; környékük messzire terítve van fekete érczsalakkal és
szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban
emelkedik, mint az épület teteje.
Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme; arra a várra
ott fenn a dombon senkisem gondol már, pedig még a vár sánczain most is
díszlenek az orgona-bokrok, s minden tavaszszal kivirítanak, hogy a
puszta kőfal egészen lilaszín prémet kap tőlük. Pedig abban az időben,
mikor ezeket oda ültették, még Stambulban is a nagy úr szeralji kertében
cserepekben ápolták a syringát.
A vár széles pinczefalai közt most is keresnek még kincseket s találnak
helyettük csontokat és betört koponyákat; mikor aztán a kincskeresési
kedv elmulik, megint nem gondol rá sokáig senki.
A várhegy oldalában van egy széles négyszögű tér, eleven sövénynyel
bekerítve s gyümölcsfákkal beültetve. Ez is régi kert lehet már; a sok
százados diófák odui tanúskodnak régisége felől. A kert aljában áll egy
kis hegyes tetejű kerek épület, olyanforma, mint egy félbehagyott
mecsettorony; ez még az ujabbkori birtokosok által épen van tartva, s a
köznép úgy nevezi, hogy «palota».
Én szeretem ezt a völgybe szállt korszakot; nem bánom, ha minden vár
rommá lesz is egy időben.
Déznavár denevéreinek nincs nagyobb nyugalmuk a kisértetektől, mint más
omladékok szárnyas lakóinak; a kik valószínüleg az éjféli uraságok
postái gyanánt szolgálnak, azért repkednek éjszaka alá s fel.
Magyar emberek építették ezt a várat; legutoljára Kornisok kezén volt, s
hogy Nagy-Várad és Boros-Jenő török kézre jutott, ezt is könnyű szerrel
elvette az ozmán s azontul török úr parancsolt belőle a vidéknek.
Még könnyű munka volt akkor török úrnak lenni, nem úgy, mint most! nem
alkalmatlankodtak akkor orosz, franczia és angol követek a magas
portánál kellemetlen kérdezősködésekkel, nem ütögettek tenyérrel a
hathumáyumra vakmerő alattvalók a szkupstinákon, nem hirdették a
nagyszáju ujságírók Európaszerte a keresztyének válogatott szenvedését;
a «beteg embernek» még akkor nagyon jó gyomra volt: szegény megrágott
nemzeteket megemészteni.
«Fizess és hallgass!» gyönyörű jelszó volt. Azóta is sokat használták
már; teheti, a ki bírja.
Kurbán bég volt Déznavár parancsoló ura, neki pedig parancsolt a
borosjenői basa Hasszán.
Egyszer a többi között a basa és a bég együtt üldögéltek a közel
menyházai kéjlakban, mely még Dézna várához tartozott, s mint híres
fürdőhely, a mosdani rettenetesen szerető török urak kedvencz
mulatóhelye volt. Ott ültek a kőmedenczében bugyogó víz közepén és
hosszú kacskaringós száru narghyléből szítták a mennyei dohányfüstöt,
azon vitatkozva egymással, melyik vitte közülök a nép megigázásának
tudományát nagyobb tökéletességre?
– Engem a legyek a multkor nagyon boszantottak a verőfényen, szólt a
borosjenői basa, másnap megparancsoltam a parasztoknak, hogy nekem két
véka eleven legyet szedjenek össze egy hét alatt. Bizony mondom, hogy
összeszedték.
– Az semmi; felelt rá Kurbán bég. Váram alatt a tóban nagyon sok béka
lakik, s azok engem éjszaka nem hagynak aludni fertelmes ümmögésükkel.
Annálfogva kiadám a parancsolatot a biráknak, hogy nekem reggeltől estig
czirkálókat rendeljenek a tó mellé, a kik folyvást köveket hajigáljanak
a tóba; azóta megnémultak a békák.
– Ez mind csak tréfa; de én legközelebb kihirdettetém a falvakon, hogy
parasztnak nem szabad arany- és ezüstpénzt tartani, mert az nemes pénz;
parasztnak paraszt pénz való, rézből, azért mindenki siessen azt Jenőben
beváltani, mert a kinél két hét mulva arany- vagy ezüstpénzt találok,
azt rabul elviszem. Azóta nem győznek a rézbányai kovácsműhelyek elég
aspert és lengyelgarast kalapálni, úgy hordja a nép a pénzét Jenőre
beváltani.
– Ez is jó; de én még többet tettem. Ez a magyar és oláh nép mégis csak
sok mihozzánk képest, hiszen százra esik egyik török. Ha egyszer eszébe
jutna neki, hogy ránk fekügyék, a puszta terhével agyonnyomna. Hogy
azonban még csak ne is gondolhassanak valami lázadásra, azt cselekedtem,
hogy megtiltám a parasztnak akármiféle fegyvert, avagy öldöklő
szerszámot magánál tartani. Ásót nem szabad nekik tartani, csak
falapátot; fejsze helyett fürészt, vasvilla helyett favillát, kasza
helyett sarlót, még kést sem szabad nekik tartani, mert az is öldöklő
szerszám.
– De hát akkor mivel metszik meg a szőlőt, meg a kenyeret?
– A szőlőt metszhetik csizmadia dikicscsel; a buzakenyérről pedig már
elszoktattam őket s a málé-kenyérhez nem kell kés, mert az törik.
Hasszán basa ujra megtöltette pipáját a szolgálattevő szerecsennel s
nyakig belemerülve a kőmedenczébe, engedé úszni szép fehér szakálát.
– Szép dolog a szakálviselés, fiam bég; ellenben utálatos a halántékig
hajjal benőtt fej. Ez a kutyával atyafi nép itten megfordítva találja
szépnek. Tíz év előtt, hogy idejöttem, mind az egész állát borotválta s
a mekkorára akart nőni a haja, akkorára ereszté. Nem tetszett nekem ez a
szemtelen daczolás. Én azt mindig titkos lázadásnak tekintém a szultán
és a félhold hatalma ellen; az ilyen külső viselésmód jelensége annak,
hogy ők nem akarnak minket itthon találni, annálfogva rendeletet adtam
ki a hitványoknak, hogy mindenki megereszsze a szakálát, s a fejét egész
a bubjáig megberetválja, mekkora kontyot hagyjon? azt merre csavarítsa?
különben majd fejestül vágatom le! A silányok szót fogadtak, s olyanná
borotválták a fejeiket, a milyenné én parancsoltam; lemond a nép még az
izléséről is, ha erősen parancsolják.
– Úgy van, Hasszán apám. Az a bölcs kormányzás titka, hogy a hatalmasok
minduntalan gondoljanak ki valamit, a mivel a zúgolódók kötelékeit még
szorosabbra húzzák: mert mihelyt egy bilincshez hozzászoktak, mindjárt
emelgetik a fejüket. Rajta kell a nyakukon tartani a sarkunkat mindig.
Én éjjel-nappal azon töröm a fejemet, mit találhatnék ki olyat, a mit
még nem kóstolt ez a nyomorú nép; mert, mihelyt azt hiszi, hogy jó ember
lettem, megesz. Halld csak: a minap megsokalltam, hogy a csauszok
fizetése olyan sokba kerül nekem. Igaz, hogy a szultán Khaznéjéből jő,
hanem már a kincstárnok elcsipi felét, s nekem csak illendő
megtakarítanom a másik felét. Hát nemrég azt gondoltam ki, hogy a ki
ezután valami ügyes-bajos dolgát a kadi elé akarja hozni, azt többé ne
tehesse maga élőszóval, szokott magyar, vagy oláh nyelven, hanem
tolmácsoltassa a csauszok által törökül, és fizessen minden
tolmácsolásért egy vonás forintot, mert sokkal illendőbb, hogy ők
tanuljanak meg törökül, mint a török tanuljon ugatni az ő nyelvükön.
Hasszán basa nevetett a jó tréfának.
– De hisz, így mégis csak felkophatik a csauszaid álla, mert ezentúl hát
azt teszik majd a földi emberek, hogy nem perlekednek, hanem elvégzik a
bajaikat egymás között.
– Ne hidd azt, Hasszán apám! Sőt azóta úgy elszaporodtak a pörök, hogy a
csauszok nem győzik a tolmácskodást, s ennélfogva maguk a felek
megfizetik nekik a díjat, s úgy beszélnek törökül a kadi előtt, hogy
gyönyörüség hallgatni; oh, hidd el, hogy ez a nép elhagyja a nyelvét is,
ha ráparancsolnak; de azért megtanul akármi nyelvet, hogy egymással
pörlekedhessék.
Hasszán basa azt mondta, hogy ő azt is meg fogja próbálni.
– Hanem én mégis többre vittem, mint te. Én a hitében támadom meg.
Először díjt adok annak, a ki önként muzulmán lesz, vagy a gyerekét
muzulmánná teszi. Ezek a gyaurok szeretnek nagyon sok ünnepet tartani:
azokat a napokat megfizettetem velük, minthogy nekem nem dolgoznak,
viszont a török ünnepeket nekik is meg kell ülniök, és ha sürgős munka
idejére esik az ünnep, ezt meg kell váltaniok nehéz pénzen, hogy
maguknak dolgozhassanak. A kit énekszóval akarnak eltemetni, azért a
dervisnek fizetni kell; a kinek keresztfát akarnak tenni, azért a
dervisnek fizetni kell, hanem ha a dervis temeti el s turbános fejfát
tesznek neki, az ingyen járja. A ki egy török kulacsából iszik, vagy
kenyerébe harap, annak törökké kell lenni; a mely asszonyt egy török
ember megcsókol, az törökké lesz; a ki egy papucsot, a mit egy török
ember az utczán elejtett, fölvesz, az törökké lesz; a ki koldul és
töröktől egy aspert elvesz, az törökké lesz; és a kik hitüket
megtagadták, azoknak a dervisek előtt hétszer hét kővel meg kell
hajítani a keresztyén templomot, le kell köpni a piaczon a feszületet;
csúfnévvel kell illetni a szenteket és leátkozni magáról a keresztvizet!
Megteszik… Igen sokan megteszik.
Oh, ez a nép még a vallását is elhagyja, ha nagyon szorítják a nyakát.
Kurbán béget nagyon boszantotta az, hogy Hasszán basa olyan dolgot
talált fel, a mire ő még nem jött rá magától.
– No jól van. Te már sokat megpróbáltál, én is. Hanem hát az még mind
csekély bizonyság. A sanyargatott nép szolgál, koplal, fizet; kiadja, ha
fenyegetik, utolsó garasát; elfelejt beszélni, kiborotválkozik,
kiöltözik, Istenét megtagadja: ez mind hagyján. De én be fogom
bizonyítani neked, hogy ha én akarom, el tudom tőle venni azt, a mi
legdrágábbja: szerelmét és becsületét.
– Világosabban szólj, mert így nem értem.
– Hát én azt mondom, hogy: mi van csak ma? Rebbielavvel tizenkettedik
napja. Tehát mától számítandó egy esztendő alatt én Dézna váram
palotájában száz, azaz: kerekszámmal száz olyan szűz hajadont fogok
összegyűjteni, a kiket az oltártól hozok el vőlegényeik kezéből. Jövő
esztendei Rebbielavvel 12-dik napján mind a százat elküldöm Stambulba a
nagyur szerálja számára. Mit gondolsz, Hasszán apám? Az lesz valami!
Száz olyan hajadon, a ki már esküt mondott vőlegényének, s abban a
perczben vált meg tőle?
– Azt mondom rá, hogy semmi sem lesz belőle.
– De ha én fogadom, hogy lesz.
– Kettőn áll a vásár, fiam bég. Ne kezdj magadnak ilyen tréfát: ne köss
te ki asszonyokkal. Nem tudod még, hogy micsoda ellenség az? Az
asszonynép a nélkül is mind abban van nevelve, hogy az ő urának ne
engedelmeskedjék, az asszonyféle mind született lázadó. Én már láttam
tökéletesen megszelidített oroszlánt, párduczot, tengeri tigrist;
tökéletesen megszelidített asszonyi állatot – még nem. Ha puskaport
tennél az ágyad alá s pipával a szádban aludnál el mellette, nem volnál
olyan nagy veszedelemben, mint ha arra gondolsz, hogy azt a bolondot
teljesítsed, a mit most mondtál. Inkább csörgő kigyót szedj össze puszta
kézzel százat. Az asszony nem fél ott, hol a férfi megijed. Az asszony
nem gondolkozik, mielőtt tenne valamit. Az asszony ravasz és bosszuálló!
Én csak azt mondom neked, hogy tégy a jobbágyaiddal, a mit akarsz; de az
asszonyaiktól őrizd magadat. Hidd el énnekem, hogy én sok szép fejet
láttam már a gazdája nélkül elszaladni, a ki nem hitte azt, hogy milyen
halálos csípése van ennek a fényes bogárnak.
Kurbán bég pedig azt hitte, hogy Hasszán csak azért akarja őt erről a jó
ötletről lebeszélni, mivel attól tart, hogy ha ő a szultánt ily merész
ajándékkal lepi meg, még könnyen megfordulhat a lakás rende, s ő
nyerheti el a borosjenői basaságot; mert hiszen ilyen érdemek szokták
előre vinni a becsületes embereket.
– Már pedig Hasszán apám, akár hiszed, akár nem, én mához esztendőre egy
csoportban indítok útnak 100 rableányzót, a ki mind esküdt mátka volt a
környékben. Ha hiszed, azzal erősebb vagy a hitben; ha nem hiszed,
fogadsz rá, a hogy igaz lelkű emberhez illik.
– Fogadok is ellene, ha kívánod, annyi aranyban, a mennyi egy oláh
süvegbe belefér.
– Állok a fogadásnak.
– Igen; de minden csalfaság nélkül; a hajadonok között nem szabad semmi
vénnek, fogatlannak lenni; se nem olyannak, a ki veled egyetértett, a
kit te biztattál fel, hogy álljon rá a tanácsodra; hanem mind
valamennyit erővel kell az oltár elől elragadnod, kiszakítanod a
vőlegénye kezéből, menyasszonyi koszorúval a fején felkapnod a lóra, s
magadnak vinni el Déznavárra és zárva tartanod, míg a szám nem teljes.
– Ezt mind megállom. Itt a kezem rá.
A két úr a kőmedenczéből átnyujtá egymáshoz kezeit, megerősítve a
fogadást erős kézszorítással, s ezután behinteté magát boráxszal s
letörültetvén illatos spongiákkal, mint valami úrkisasszonyok, tömérdek
rabszolga segítségével felöltözének s mentek mindennapi kenyerük után, a
mi alatt szegény ember természetesen egy szelet kenyeret ért, nagy urak
pedig husz tált ételt, jégbehűtött hat féle italt, tánczoló és éneklő
bayadéreket s mindenféle rabszolgákat, a kik nekik hizelkednek.
Most is nagyon gyér az úri-rend száma azon a vidéken, hol Déznavár áll;
a török idejében pedig épen senkisem lakott azon a tájon birtokos
nemeseink közül. Bécs messzesége, Erdély közelsége, bármelyik párthoz
tartozott is valaki, elvonták őt e vidékről, s ha egyikhez sem tartozott
volna, a török basák önkénye türhetlenné tette volna rájuk nézve az
ittlakást. Ilyenformán néhány százezer lélekre menő nép nem látott egyéb
urat, mint a ki turbánban jár.
Az volt az uralkodó föveg, azt kellett megsüvegelni mindenkinek.
A szegény magára hagyott néppel aztán könnyű volt bánni; az olyan úrféle
mindig nyughatatlan, fenhéjázó; írni, olvasni tudó megtudja, hogy mi
történik a távolabb világban s tudósítani képes messzelakókat egy
ülőhelyéből; annak nagy összeköttetései vannak, arra sok ember hallgat;
azt, ha elfogatja, levágatja a basa; híre futamodik, számot kell róla
adni: ha megharagszik, felmegy a szultánhoz, panaszt tesz, a basa urakat
kellemetlenségekbe keveri; az mindig ábrándos dolgokon töri a fejét, az
mindig az ország dolgát akarja intézni, minthogy magának semmi dolga; az
őseinek viselt dolgairól álmodozik; az képes a nagy heverés miatt
fegyverrel támadni a basa urak ellen, mert jó húsban van, s verekedni
tanul; az győzi pénzzel, mert van neki miből, s utoljára az úrféle azt
sem bánja, ha megölik, mert tudja, hogy a nevét így valami rongyos ember
fel fogja jegyezni valami rongyos papirosra s rongyos unokák még meg
fogják emlegetni róla: s ez tetszik – a bolondnak. Ennek olyan az utókor
emlegetése, mint a Mohamet paradicsoma nekünk – törököknek.
Hanem a tisztán pusztán szűrös, gubás parasztnép: ez az igazi török
basának való csendes birodalom, a milyent Kurbán bég szeretett volna az
egész világon látni, a hol csak a félhold ragyog. Nem zúgolódik ez; nem
háborgatja a basáit; ha lármáznék is, ki hallaná meg, ki hallgatna a
szavára? ez nem tud róla soha, mikor verik tönkre a velenczések a török
hajóhadat? mikor veszt a szultán ütközetet a Duna partján? mikor támad
lázadás ellene saját seregében? mikor volna alkalmas idő a legelső követ
felragadni az úton s azzal kergetni kifelé? A basa tetszése szerint
elpusztíthat belőle akármennyit, nem kell vele beszámolni senkinek; ez
nem mehet instantiával Stambulig; baj volna neki gyalog olyan messze
menni, kivált, ha minden állomáson botot kapna a talpára; be sem
eresztenék ily rongyosan a fényes divánba; aztán ennek elég gond a
szántásvetés; nem bajlódik ország dolgaival; nincs is czimere a mire
büszkélkedjék, olyan átkozott csúf czímerek, egy-egy kardra szúrt török
fővel, a mikről mindig azt látja az unoka, hogy ősapja micsoda
gonosztettet követett el, s maga is hasonlókra buzdul; a szegény paraszt
már az öregapja keresztnevére sem emlékezik, s ezen a tájon még
vezetéknevet sem igen hord: hínak kikit az apja fiának; ennek a
verekedés nem jut eszébe szegénynek; örül, ha vasárnap pihenhet a heti
munka után, és egy puskalövéstől mind szétszalad. S ugyan minek is
koczkáztatná az életét, hát hiszen, ha levágják, s tizet-huszat
otthagynak az útfélen temetetlenül, esztendő mulva fogja tudni valaki,
melyik volt az ő koponyája az ott heverők közül?
Bizonyára a borosjenői és déznai basák mindazt könnyen megtehették, a
mivel dicsekedtek. A szegény parasztnak még csak ujságírója sem volt
akkor!
Van azonban Déznavár mellett egy Boros nevű falu.
Kurbán béget jó eleve inték már bánkutai és jenői úribarátai, hogy ennek
a falunak a mennyire lehet, hagyjon békét, mert azok igen vállalkozó
emberek.
Valaha nemes emberek voltak – és kálvinisták – és magyarok. – Hires
verekedők, hires kiabálók; szabadságaikat emlegetők és
pörpatvar-kedvelők. Ezeket jó lesz nem bolygatni.
Egy félszázad alatt ugyan rendszeresen kiforgatták a jámborokat, a miből
ki lehetett forgatni; elvették a papjaikat, kénytelenek voltak
gyermekeiket a szomszéd oláh faluba hordatni megkereszteltetni, s hogy
egy kis imádságot halljanak, oda kellett járniok; eloláhosodtak,
elhagyták a magyar nyelvet, viseletet, újított vallást; a nemesség
természetesen kárba esett egészen: ki lettek vetkőztetve régi
tulajdonaikból; hanem egy megmaradt mégis náluk, a makacs kálvinista
nyak, a kemény magyar ököl és a nemes veszekedni vágyás.
Ezeket pedig jó figyelembe venni okos előljáróknak.
Kurbán bég annyit már tudott felőlük, hogy nagyon rosz fizetők. Ezért
jobbnak is találta, a rájuk esendő harácsot a szomszéd falvakra róni, a
mik sokkal jámborabbul fogták fel az uralkodó viszonyokat.
Merész fogadása után tizedik hónapra Kurbán bég közel volt hozzá, hogy
ura legyen felfogadott szavának.
A fogadás, mint tudjuk, az volt, hogy egy év alatt Kurbán bég száz szép
hajadont szed össze, kiket erőszakkal rabol el vőlegényeik kezéből. No,
biz ezt nem volt nehéz teljesíteni.
Az előleges hirdetésekből megtudta, hogy mikor lesz valamelyik
környékbeli faluban eskető; akkorra ott toppant egy pár száz
szarácsival; elég volt az oda; s mikor a násznépség jött a templomból
kifelé, azt a leányt, melyiknek koszoru volt a fején, felkapták a lóra;
a kinek valami szava volt ellene, annak adtak egy párt a fejére a
buzogánynyal; azzal csendesen mentek haza; senkisem üldözte őket; tán
csak egy pár oláh átok, a mit pedig nem értenek a török dsinek.
Az elfogott arát pedig bezárták a vár alatti kerek épületbe, melynek
neve maig is palota. Ott egy eunuch háremőr és néhány szerecsen rabnő
vigyázott reájok s szolgált körülöttük.
Az eunuch igen becses darab jószág volt Kurbán bégnek. Kétszáz ökör árán
vette edrenei vásáron. Nagy tudós volt asszonyi tudnivalók előadásában;
valódi bevégzett tanár ebben a szaktudományban. Himezni, énekelni,
dobbal, cziterával játszani a legrövidebb idő alatt megtanítá, a kinek
arra hivatása volt; tánczolni a bayadérok csábító mozdúlataival,
alaposan betanított két hónap alatt s a mellett értett mindenhez;
arczkendőzés, turbánkötés, hajak czifra fonadéka, fogak fehérsége, bőr
lágysága, mindezt csalhatlan szerek és műértő útmutatás szerint
tanítványaival szépen megismertette. A szófogadatlanokat, vagy a kik a
szemeik szépségét pityergéssel rontják, meg is fenyítette, ha kellett
még korbácscsal is; ilyenformán megbecsülhetetlen embere volt Kurbán
bégnek, a ki nem mulasztá el koronkint meghivogatni magához Hasszán
basát, hogy bemutassa, mennyit haladtak elő tanítványai, s hányan
vannak? már van hetven, aztán nyolczvan, majd kilenczven.
A mint az év végéhez közelített, együtt volt szépen a fogadott száz szép
hajadon a palotában. Senki sem követelt belőlük vissza egyet is; s nem
is vehette volna el tőle.
Hanem egy nagy úr mégis volt, a ki elvehette, azt kifelejté Kurbán bég a
számításból: ő hatalmassága a halál!
Mikor mind a száz együtt volt már, akkor jő nagy ijedten az eunuch a
palotából, jelenteni Kurbán bégnek, hogy egy a szép odaliszkák közül
megszünt tulajdona lenni; meghalt.
– Utczu! Kilenczvenkilencz! kiálta fel ijedségtől dühösen Kurbán bég.
– Melyik volt az az istentelen, a ki nekem meg próbált halni?
– A «penészvirág» volt az, uram. Én nem vagyok az oka: én vigyáztam
rájuk eleget, mindig mondtam neked, hogy minek szedted fel ezt a
nyávadt, halavány bábot? ez nem él meg. Már most lásd, hogy másikat
szerezz helyette, mert a határidő közeleg.
– Könnyen beszélsz. De ez a czudar czondrás nép, a mióta zavarom őket,
titokban esküszik, vagy épen nem esküszik; aztán nincs most farsang,
ebben az időben nem házasodik senki.
– De én tudok egy menyegzőt, a mire most készülnek itt a szomszéd
Borosban.
– Azokat nem örömest háborgatom, mert rosz emberek. Eredj vissza a
palotába s őrizd a kilenczvenkilenczet, a századikat megszerezni majd az
én dolgom lesz.
Kurbán bég a borosi menyasszony-rabláshoz sokkal több szarácsit vitt
magával a várból, mint egyéb alkalmakkor, mert bizonyos volt felőle,
hogy ott verekedésre kerül a sor.
A falu különben nem messze van Déznavártól, a várat akár üresen
hagyhatja a háta mögött; ki merné azt megtámadni? s ha megtámadnák, elég
volna azt megvédni nehány komparasdi az öreg ágyukkal.
Az alatt azonban, míg az eunuch a várban járt, csodák történtek a
palotában.
A kis «penészvirág», a hogy a halottat még életében elnevezték halavány
voltáról, midőn a teritőre ki volt fektetve, s felöltöztetve fehér
halotti ruhába, mikor a mellette virrasztók legjobban siratták: egyszer
csak felnyitá nagy, holdsugáros kék szemeit, és megszólalt: «ne
sírjatok!»
A leányok megrémülve sikoltoztak; de futni nem volt hová, mert minden
ajtót zárva tartott az eunuch.
A penészvirág felült a ravatalon, fején a zöld myrtuskoszorúval s azt
mondá erős, szokatlan hangon:
– Ne féljetek; a más világról jövök; onnan hozok nektek izenetet s hogy
lássátok, mennyire más vagyok, mint a ki voltam, nézzetek ide.
S azzal azt az erős selyemszalagot, melylyel kezei egymáshoz voltak
kötve, egy rántással úgy szakítá ketté, mintha gyapjúfonál lett volna.
A bámulat fogott el mindenkit: a kis penészvirág azelőtt egy
czérnaszálat nem volt képes elszakítani, mikor varrt.
– Hallgassatok rám. Mihály angyal azt izeni nektek általam, hogy
szabadítsátok meg magatokat, mert az íme, kezeitekbe fog adatni ma.
Kurbán bég ma helyettem, a ki meghaltam, hogy a százas szám kilegyen, új
menyasszonyt rabolni indul ki a várból; magával viszi legtöbb csapatját,
a várban kevés marad. Az alatt lejő a palotába a háremőr, hogy engem
eltemessen. Mielőtt a szemfedőt rám takarná, rám fog hajolni és
megcsókolni; abban a pillanatban én két karommal magamhoz szorítom
fejét, s ti hirtelen rárohanva, kezeit sháwljaitokkal hátrakötözitek.
Nem kell félnetek; én olyan erősen fogom őt tartani, mint egy halott, a
kinek a karját nem lehet kihajtani. Ha megkötöztétek őt, elveszitek tőle
a földalatti folyosó kulcsait, mely a palotából a várba felvisz, én
foglak benneteket vezetni. A folyosó túlsó vége a bég fegyverkamrájába
nyílik; ott mind felfegyverezzük magunkat s azután megrohanjuk a
kapúknál és a bástyákon őrtálló komparadsikat s leöljük őket. És azután
mi leszünk belül a várban és Kurbán bég kívül s rajtunk fog állani, hogy
őt be ne ereszszük többet.
A kilenczvenkilencz mennyasszony mind térdre borult e beszéd alatt a
ravatal körül s ereiben mindegyik emberfölötti tűz terjedését érzé és
mindegyiknek halavány lett az arcza, de aczél lett a karja.
– Esküdjetek meg nekem, hogy így fogtok cselekedni!
Halk moraj volt az eskű szava.
Azzal a penészvirág ismét visszafeküdt halotti nyughelyére, behunyta
szemét, összetette kezeit keblén; lélekzete elállt; olyan lett, mint egy
halott.
Nem sok időre látták a mennyasszonyok, hogy a mit előre elmondott, az
mind rendben megtörténik: a palota ablakain át szemlélheték, mint
kanyarodik alá a várkapuból Kurbán bég fegyveres csoportja, hosszan
tekergő, csillogó sorban; ott lovagoltak, ott csörtettek el nem messze a
palota alatt, meg lehete őket számlálni s hozzávetni, hány marad még
fenn a várban. Minden két leányra egy török harczos. Az meghalt!
Alig fújta el a szél az eltávozó bég csapatja után a port, nyiltak a
vasajtók a palota folyosóján s belépett a közterembe az eunuch. Épen, a
hogy a penészvirág előre elmondá.
Odalépett a halotthoz, megtapintá kezeit: érezé, hogy hidegek; mit
nézhet egy eunuch egy nő arczán; egy nőén, a ki már halva van? Milyen
szép fehér, átlátszó! Lassan odahajolt fölé, hogy a halvány, átlátszó
arczot megcsókolja.
Abban a pillanatban félrekapta fejét a halott a csók elől s két karjával
átszorítá az eunuch nyakát.
Az eunuch rémülten ordítá el magát s ki akarta fejét rántani ez iszonyú
ölelésből, de lehetetlen volt az; mint két szívós hársfaág, úgy volt
nyaka körül összefonva a penészvirág két karja s míg a nagy, idomtalan
ember ott küzdött vergődve a halottal, azalatt annak társnéi rárohantak
s kezeit hátrafacsarva, derekukról leoldott öveikkel erősen
hátrakötözték, s mikor jól meg volt kötve, akkor betömték száját,
előkeresték övéből a kulcsokat s magát belökték egy sötét fülkezúgba.
A penészvirág egyenesen állt halotti köntösében a ravatalon.
– Vegyetek vállaitokra, mondá társnéinak, mert lábaimnak fáj érni a
földhöz. Égben jártam.
Azok vállaikra emelék őt s vitték maguk előtt, a hová parancsolá.
Egy hosszú földalatti folyosó vezetett fel a palotából a várba; azon
keresztül fáklyafény mellett nesztelenül feljutottak a menyasszonyok
Kurbán bég fegyverszobájába, a hogy ezt a penészvirág eleve megmondá,
pedig sohasem látta azt a helyet.
És a mint a fegyvereket érinték a leányok kezei, mindegyik elfeledé azt,
hogy nő és azt hitte magáról, hogy férfi.
A penészvirág egy nehéz pallost adatott magának s apró kis kezében úgy
villogott az, mintha lenge legyező volna; pedig az nagyon hűs szelet
hajt.
A kit a leányok közül még néha-néha meglepett a futó félelem, ha
fölnézett az ő arczára, egyszerre bátor lett újra s kigyógyúlt
rettegéséből.
A penészvirág ekkor szétosztá fegyveres társnéit, kik menjenek az
őrszobába? kik a kaputanyához? hányan az istállók felé? és az ágyúkhoz a
bástyákon. Egy a jelszó: «halál a férfira»!
Egyszerre zendült meg a sivalkodás a vár minden tornáczán, a kapu előtt,
a bástyákon, a meglepett török katonák alig kaphattak fegyvereikhez,
midőn e «szép furiák» vérszomjú dühe torkukra verte a vasat. Folyt a vér
minden szögletben; nem volt irgalom senkinek: ah, a nők kegyetlenek; s
mikor már nem volt ellentállás sehol, mikor a várőrök rémülten hányták
el fegyvereiket s bujtak, ki merre tudott, akkor neki indultak a
kutatásnak, felkerestek minden zugot, előhúzták őket rejtekeikből, a
kandallókból, csatornákból, kerevetek közül; nem beszéltek velük semmit,
levágták irgalom nélkül, a míg csak mind együtt nem volt. Ah, a nők
kegyetlenek.
És mikor már mind együtt voltak az udvaron halomba hányva, akkor újra
rájok rohantak; egyenkint széttépték őket; le a fejet, le a kezet és a
lábat, míg valamennyi darabokra nem volt aprítva! Lesz dolga velük az
Izrafil angyalnak, a trombitaszó napján, ha össze akarja rakni
csontjaikat, melyik hová tartozott! Ah, a nők kegyetlenek.
Azt tartják, hogy ha a kalitkában nevelt oroszlánnak születésétől fogva
mindig csupán tejes ételt adnak, attól úgy megszelidül, hogy játszani
lehet vele, mint a kis kutyával. – De ha egyszer meg találja látni a
vért, ha megkóstolja, akkor aztán ismét csak olyan oroszlán lesz, mint
az apja volt.
Déznavár vidékének lakói régóta nem kóstolták meg ezt az
oroszlánébresztő nedvet. Békesség volt az országban, a hogy szokták
mondani olyankor, a mikor az ellenség tökéletesen erőt vett egy népen.
A borosi férfiak sem verekedtek már régóta sem pogánynyal, sem
szomszéddal. A szomszéd kerülte, a pogány kimélte őket.
Kurbán bég mégis megkisérté az alvó oroszlán szakállát megrángatni.
Jól kiszámított időben, mikor a násznép benn volt a templomban,
körülfogta azt fegyvereseivel s maga tizenkét szarácsival belovagolt a
templomba. No persze, rá nézve nem volt az templom.
Az oltár előtt épen végezték a felek az esküvést, midőn a lópatkók
robaja megzavarta csendes ünnepélyüket.
A borosi férfiak mind, kivétel nélkül öles termetű emberek, olyan
izmokkal, a mik a medvével versenyeznek erőben.
És ez óriások gyülekezete útat nyitott Kurbán bég lovai előtt, s mikor
az kardjával inte nekik, zúgva bár, de szemlesütve eltakarodának az
oltár mellől: ott hagyták a vőlegényt és a menyasszonyt egyedül.
A vőlegény még tartotta kezében menyasszonya kezét, de ő is elereszté
azt, mihelyt a bég parancsolá, félt, hogy el találják vágni.
A menyasszony könyörögve fordult a férfiakhoz, hogy ne hagyják
elraboltatni; azután a szent képekhez. Mind nem használt. A férfiak
olyan némák voltak, mintha ők is csak a falra volnának festve, mint azok
a képek s azok a képek oly erőtlenek, mintha ők is a déznai bég alatt
növekedtek volna. Elhátrált a menyasszony mellől apa, násznagy, vőfély
és vőlegény, egyedűl állt az oltár előtt.
Úgy hítták, hogy Blanda; a férj neve volt Batru, magyar Bátorból
idomitva azzá.
Mikor látta a menyasszony, hogy senki sem segít rajta, mikor Kurbán bég
szarácsija már lehajolt lováról, hogy karcsú derekát átölelve, magához a
nyeregbe emelje, akkor a leány kétségbeestében kirántá piros csizmája
mellé dugott ezüstnyelű kését s volt ereje azt szívébe döfni s volt
ereje azt újra kirántani, hogy a vér szertefecskendett a bámulók szemei
közé.
«Még sem leszek török rabja!»
Abban a pillanatban ki volt cserélve minden ember lelke.
A legelső vér látása fölébreszté az oroszlánt, az óriások csoportja
puszta kézzel rohanta meg a bég lovasait, s a míg azok a szűk téren az
ajtóig elvergődtek, hetet lerántott lováról közülök. Azok gyorsan
jutottak a paradicsomba.
A bég künn levő csapatjaihoz érve, parancsolá, hogy gyújtsák fel az
engedetlen falut s minden élő lakóját hányják kardélre; hanem a mint
néhány percz mulva meglátta, hogy a borosi férfiak mint esnek neki a
deszkakerítéseknek, a másfélöles bükkfa-pántokat tépve le kézbevalónak,
elhivé, hogy ilyen emberek ellenében rongy fegyver a szablya s jónak
látta kereket oldani.
Az ellenség hátára pedig csodadolgok vannak irva; a mint azt meglátja
valaki, a ki soha sem volt is még csatában, rögtön megtanulta az egész
hadi tudományt; azért a harczban nem jó azt mutogatni.
Köszönhette Kurbán bég lova négy lábának, hogy Boroson ott nem
marasztották a nászlakomára. Fogcsikorgatva mérte végig az országútat s
számolá magában, hogy még ma, még a jövő órában vissza fog jőni
Déznáról, kerekes ágyúkkal s porrá löveti a lázadók cserépfészkét s
beveti a helyét hamuval.
Azok pedig, bárha gyalog voltak, előbb a vár aljáig megüldözék s
minthogy ágyújok és mordályuk nem volt, kövekkel hajigáltak utána.
Megállj piszoknép! megállj ugató kutyahad! dörmögé Kurbán bég, gyere
csak ágyúim ügyébe, gyere csak kapuim alá, majd megtudod, hogy milyen a
vas sülve?
A piszok nép azonban nem törődött a tátongó ágyúk torkával, hanem csak
rohant utána, fustélylyal és köveket hajigáló puszta kézzel; már ekkor
azonban felszaporodott több, mint ezerre.
Kurbán bég, a mint a vár alá érve, feltekinte a bástyákra, nagy
csodálkozva látta, hogy ágyúi mellett a komparadsik turbános fejei
helyett, virágkoszorús asszonyos fejek bukkannak elő. Nem érté ezt az
átváltozást. A magyarázat azonban nem váratott magára, mert, a mint a
várhegy gerinczébe vágott hosszú útra bekanyarult lovas dandárával,
egyszerre két ágyú torkából olyan pusztító vas-zápor fogadta, hogy
ember, ló, csak úgy omlott rakásra körüle.
A menyasszonyok cső hegyéig tölték szegekkel, patkókkal az ágyúkat, hogy
jobban használjon s Isten csodájára egy sem repedt széjjel.
– Oda vagyunk! ordítá Kurbán bég, visszafordulva Déznavár kapujából s
bár most még kevésbbé értette, hányadán van, annyit megtudott, hogy
ellenség van a várban s azzal vágtatott visszafelé az útkanyarulaton,
melynek, a míg végére jutott, folyvást üldözék a déznavári hajadonok,
ágyú- és puskagolyókkal. Nagyobb csúf sem érhette volna, mint hogy
leányok verték ki erős várából.
Hátulról jövő üldözői látva ezt a törökromlást, még nagyobb vérszemre
kaptak s útját állták; sokat levertek hadából; a bég huszad magával
érkezett meg a bihari hágón keresztül nagy veszedelemmel a borosjenői
basához, ki megértve embertől hallatlan szerencsétlenségét, nagy
tréfásan mondá neki: «no fiam, most már elmehetsz magad Stambulba a száz
leány helyett».
Természetesen csak a fejét értette alatta – rövidség okáért.
Pedig azután Hasszán basa sem sokáig fogatta össze Borosjenőn az eleven
legyeket; mert a mint a föld népe leégette Déznavárát, kerüle a sor a
többi urakra; a török uraságnak vége lett itt és amott; oda kellett
hagyni a pompás fürdőket, az engedelmes rabnépet; a törökseregek, a
melyek két századig mindig előbbre, előbbre jöttek, elkezdtek ismét
vissza, visszafelé menni. – Még most is mennek.
Az elhagyott várak romjaira az ő bukásuk emléke van felirva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn a Megváltót kérdezék tanítványai: vajjon e vakonszülött azért
bűnhödik-e, mert maga vétkezett, avagy szülői bűneért? felele nekik a
Mester: «sem a maga, sem a más vétkeért, hanem azért szereztetett ez,
hogy az Isten neve dicsőíttessék».
Miért szenved csapást csapásra a szomszéd országok beteg embere?
mostani, vagy elmúlt vétségeért-e?
Azért, hogy az Úr neve dicsőíttessék s tanulják meg a nyitott könyvből
emberek és nemzetek, hogy a ki vért vet, döghalált arat…