A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt
egymás mellett két ház építve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos
bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny,
alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni s akkor is
meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleties
városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állani
kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány
lépésnyire még előbbre is áll a sorban, míg a rozzant házikó hátrafelé
húzódozni látszik, a mint illik, ha egy fényes és rongyos személy áll
egymás mellett az utczán.
Ama nagy palota urát nevezték «Kincses Abdulnak», a kis rongyos vityilló
gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy «Gyáva Izmál».
Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, a kik málhákkal
terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakó helyei
még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a
vertarany, a mely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös
sajátságának tulajdonítható, mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe
omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan,
hasonlóul nem látta Abdult senki olyan állapotban, hogy pénzt adott
volna ki; ellenkezőleg, mindig csak olyanban, a mikor bevett. Hajtsárait
kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, a mi már a
nyakán maradt; a mivel mások megcsalták, a min nem tudott túladni, azzal
szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél
vásárolt, azoknak irást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki
nekik; és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi
csereberét tett velök, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki
sem dicsekedheték, hogy valaha olyan pénznek szinét látta, a mi Abdul
kezéből jött ki. Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján
belépett.
Hanem hiszen annál szegényebb volt szomszédja, a ki ott a sülyedt házban
lakott. A jámbor tevehajtsár Hasszán tisztes özvegye volt az, a kinek
nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, a miből egy megint,
Izmál gyávasága miatt, elveszett. Már most csak három tevével kereshette
kenyerét és az is szűken jutott, mert azt a semmire való ficzkót semmi
jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez
Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, a hol éjszaka a szabadég
alatt kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a
pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével.
E miatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból
kellett a másikba valamit szállítani, a mi igen sovány kereset volt.
Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták,
guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát s a fürdőben befestették
az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is
megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta
koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál
töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle
a tevét s anyja megtiltotta a panaszolkodni haza futónak, hogy a kadinál
panaszt tegyen érte. Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot
megtudják.
Pedig milyen izmos, erős fiu volt! ha akarta, egymaga felemelt annyi
terhet, mennyivel más két ember hiába vesződött s ha egy kezével
megfogta a vastag új lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas
volna.
Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embereknek semmi
veszedelmével sem járna, a mit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt
hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, a hol a bógácskóró és
laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával,
neki esett volt az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni dühös
kiáltások közt.
«Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utczu te is! hát te
neked mi kell? Halál reátok!»
Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalckuti kotlós ült tizenkét
csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak
kaszálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből, s
nagy sikoltással felrepült, s neki egyenesen Izmál két szemének.
Ez a nyavalyás semmi veszélyt nem gyanítván, a megtámadó fenevad orozva
történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot, s bőgve
futott ki az utczára, a hol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme
okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyúk szétberzentett szárnyaival
egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiut, a milyen dühös
állat az ilyen tyúk, ha anyja ki nem jön a lármára s el nem veri fiáról
seprővel a veszedelmes kergetőt.
Ez aztán rajta is maradt Izmálon végig, hogy a kotlóstyúk meg akarta
enni.
Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ. Ha ő
egyszer a tevebőrre lefeküdt s nagy pokróczát a fejére húzhatta, onnan
ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka
az ablak előtt valami szózat: «fiam Izmál, itt van számodra egy erszény
arany, jere ki érte», de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a
szobából.
Történt azután, hogy egyszer megbomlék a világ rende; orosz vitézek
szűknek találták nagyon is tág országukat s megérett gyümölcsnek nézték
a törökök városait, a miket csak be kell szedni.
Ámde a jó törökök nem olyan bohók, mint a méhek, a kik midőn tele
szedték kasukat, illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy
egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyujtson alájuk s
kifüstölje őket a világból; hanem az ozman vitézek előjöttek
fulánkjaikkal: kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle,
mint a vadméh a medvétől: «hoztál-e bundát?»
Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmannak, ha akarja,
annyi fegyveres katonája van, a hány müsülmán férfi lakik országában,
mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves,
szatócs, avagy teherhordár, gazdag és szegény, boldog ember,
boldogtalan, az mind derék jó katona.
Karsz szép városa lakóiból is kitelt egynehány ezred, a kik élni halni
igérkeztek városukért, midőn a haragos ellenség közeledtének hire
megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyúkat vetettek föl ellene, kést,
kardot köszörültek ellenek, szivet és lelket keserítettek ellene.
Tehette az egész világ, de Izmál ugyan nem.
Ha előtte beszéltek a moszkók felől, csak a fejét csóválta rá és fogait
csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva merte összeszorítani,
nehogy megtudják a moszkók s eljőjjenek érte és levágják a nyakát.
Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat
hangoztatva s minden utczaszögleten hirdeték a jó torkú kikiáltók s
maguk a muezzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy
minden jó igaz müzülmán, a ki nyugodalmas helyet akar nyerni a
paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a
mezőre, oda, hol ágyúk dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy a
mivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, a hol megtalálja; ez
időben a jámbor Izmált kivánatból sem lehetett látni, még az anyja sem
tudta, hogy hová lett. Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba
bújt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött, három szem szilván
tengődve, míg az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még
fehérebben a liszttől, mely egészen belepte.
Szegény Izmál, hogy vált az egész világ csúfjává.
Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy
nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit s azt eszegette
ott reggeltől estig.
E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy
kis kerek ablakából, melynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy
fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt.
De még azt sem látta volna meg, ha csak a jó kedvű szomszédnő, meglátva
a fiut épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva, mintha ő rá volna
bízva, hogy ne engedje eldűlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel
kissé meg nem öntözte volna.
Fölpillanta erre Izmál s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy
elbámult e tekintetre.
Ember azt ki nem mondhatja, hogy minő szép volt az a leány, a ki onnan a
kerek ablakból reá tekintett; így néznek le talán a paradicsomból a
bájos hurik, a kiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat
öntözzenek. Hajh, csak az a menyország olyan magas ne volna!
E percztől fogva más helyet választott magának Izmál, a hová hátát
megtámassza, átellenben azon kerek ablakkal s naphosszant ott álla
lesben és sóhajtozott magában, hogy bárcsak sütne erősen a nap,
lankadnának el a virágok, hogy jönne elő megint az a szép leányzó,
öntözné meg a virágokat.
Hajh pedig, jámbor Izmál! jobb volna neked a hurik arcza után
leskelődni, kik fejeiket a gömbölyű csillagocskák ablakán kidugják, mert
nincsenek azok a csillagok rád nézve oly magasan, mint ez a gömbölyű
ablak s nincs a menyország olyan erős vaskapuval bezárva előtted, mint a
milyennel be van zárva Kincses Abdul háza, a kinek legnagyobb,
legféltettebb kincse a szép Fatime, egyetlen őrzött leánya, a ki még a
világ legelső hősei, leggazdagabb urai közt is válogathat; te pedig vagy
egy haszontalan gyáva koldus, a ki még azt a levegőt sem érdemled,
melyet beszívsz, nemhogy még azt érdemelnéd, melyet Fatime ajkai
kileheltek.
A jó Izmál azért mégis naphosszant ott támasztotta a kerítést s szemeit
le nem vette a szomszéd ablakról s elfelejtett enni és inni, még
beszélni is.
A szép Fatime tréfát csinált magának a titkos szeretőből, gyakran
megjelent az ablakban s még azt a gonoszságot is elköveté vele néha,
hogy hervatag virágaiból egy-egy szárat leszakasztott s véletlenből
lehullatá. Izmál azt felkapta gyorsan, s hogy el ne vehesse tőle valaki,
– megette. Fatime úgy kaczagott rajta! Pedig lehet-e gyöngédebb
kifejezése a kegyeletnek, mint az emlékül kapott virágot szárastul
levelestül megenni? Igy igazán vér lesz belőle, a vér megjárja a szivet,
az emlék egészen a szívbe jut. A bohó Fatime mégis úgy kaczagott rajta.
Azonban elmultak a napok, a mikben kaczagni kellett.
Támadt olyan komor idő, a mikor az emberek azt látszottak mondani
egymásnak: «ne nevessünk, haragudjunk, fessük be a képünket vérrel, hogy
annál szörnyebbek legyünk; véres kéz, kormos arcz, tépett ruha: ez most
a férfiak szépsége! Kapuink előtt az ellen!»
A várost vítta az ellen.
Korán reggel menydörögtek már az ágyúk a tobiák előtti halmokon,
hallatszott az összezördült ellenhadak vadlármája; be a piacz közepére
hullottak a nehéz golyók.
Karsz utczáin bőszült muzulmán csoportok nyargaltak a kapuk felé; zagyva
tömeg szemen szedett fegyverekkel tódult ki a csatára; zászló lett a
turbántekercsekből, kopja, dárda ásóból és kapanyélből. Nem volt férfi,
ki otthon kivánt maradni, még fekvő betegek is mankók után kapkodtak s
reszkető kezeikbe véve a pisztolyt, a puskát, úgy vánszorogtak ki a
vérmezőre, a hol szörnyű munka folyt már reggel óta.
Csak Izmálnak nem jutott eszébe, hogy kimenjen a csatába; pedig a ki
csak férfinak nevezte magát, az mind ott kinn volt régen.
És midőn jött a hir, hogy Karsz minden férfia sem elég még az ellenséget
elverni, oly tömérdek ennek hada: akkor bősz keserűséggel zendültek fel
az asszonyok és az ifju hajadonok mind, és megesküvének, hogy ott halnak
meg férjeik és testvéreik mellett.
Ki adja az aczélerőt a gyönge kéz izmainak, hogy az a kardot megtanulja
forgatni? ki adja az oroszlánhím erejét a szerelmes szívnek, hogy a vért
szomjuhozza az s a haláltól ne rettegjen? Ki teszi hőssé a némbert,
midőn a férfiak ingadoznak?… Te vagy Allah, a ki jársz az élők között s
tüzet támasztasz a vízből.
Meg birod-e mozdítani Izmál szivét?
A gyáva fiu ott támaszkodék most is a nagy téglakerítésnek, mely úgy
reszketett a sűrű ágyúzás miatt s Abdul ablakára bámult.
A leány pedig nem jelent meg az ablakban.
Hanem jött Izmál anyja; két karján felgyűrve a kopott kaftán s kezében a
vaslapát, melylyel a kenyeret szokták megforgatni a kemenczében.
Ez, a mint meglátta fiát renyhén ott állani a sűrű magas gaz között, oda
ment hozzá s rárivallt:
– Hát te gyáva, te nyomorult, mit bámulsz itt oly egyedül? mit nézed azt
az ablakot? Nincs ott senki, a kit megláss. Az egész város férfia ott
künn van a csatamezőn, csak te magad bújsz el, gyáva! Most a nők is oda
mennek. A gyönge keblű Fatime, a ki téged útálna, ha mostan látna,
emberek söpredéke te, maga is fegyvert ragadott s megy anyja mellett
harczolni, minden leánycselédével. Megyek én is, öreg asszony, a ki nem
tanultam harczolni soha; de megtanulok te rajtad, te élhetetlen, a kit
jobban utálok, mint az ellenséget.
S azzal fogá a vaslapátot, s úgy megütögeté véle Izmált, hogy ha ilyen
szándékkal megy az ellenségre, az bizonynyal ki nem állja; végre
pofonvágta és leköpte s ott hagyta őt véres orral.
Izmál hagyott magán történni mindent, fel sem vette az ütéseket, mintha
csak tollseprűvel verték volna; nem gondolt e perczben másra, mint hogy
elment a gyönge Fatime a csatatérre, azzal a szép piros arczczal,
azokkal a fehér kezekkel, azokkal az égető szemekkel.
«Elment a gyönge Fatime a harczba!» hörgé, midőn anyja elhagyta, s
elkezdett valamit keresni a paréj között.
Kard volt az, a mit egykor ijedtében elhajított. Megtalálta. Felragadta.
Egy gondolat volt csak szivében: «elment a gyönge Fatime a harczba» és
azzal rohant ki a kertből eszeveszetten.
«Félre az útból emberek! térjetek ki! Elszabadult a puszták dühös
bikája! a fenevad jön, a barlangi oroszlán, a ki nőstényét keresi.
Nézzétek, hogy száguld előre.»
A négyszegű sánczok előtt foly a kegyetlen viadal. Szemtül szemben
harczolnak a kétségbeesett törökök makacs ellenfeleikkel.
Nyomról-nyomra, egyik vércsepp a másik után, egy döfésért adva kettőt,
úgy vonulnak el a túlerő hatalma elől; hejh, hogy mégis meg kell
hajolni!
Hét orosz ló esik el egy ozmanért, száz esik minden ágyúért, hejh, az
ágyúk mégis fogynak, az ozmánok hanyatlanak.
Kincses Abdul áll a sánczon, melynek csak a tulsó vége még a
muzulmánoké, az ágyúk már mind az ellenség kezében.
– Muzulmánok! kád aranyat adok annak, a ki az első ágyút visszaveszi az
ellenségtől.
– Kád arany helyett, jó uram, pohár víz kedvesebb volna, kiáltának az
eltikkadt bajnokok; egy ital víz megmentené ezt a csatát.
S im e szóra a vérontó tömegek közt deli hölgyek csoportja jelen meg,
karjaikon, fejeiken karcsú korsókat emelve, mikben életadó forrás
kristályvizét hozták a kifáradt bajnokoknak, legelől mindannyi között a
szép Fatime, Abdul leánya, ki társnéit ide vezérlé golyózápor, ágyúdörej
között, véres hullákon keresztül.
A bajnokok, mint megmentő angyalaikat látják őket megjelenni a csatában
s szomjukat enyhítve a vízből, lelküket felbátorítva a szép szemektől,
rohannak vissza elfoglalt ágyúikért.
Ah, oly hiába küzdenek! Sok keze van az ellennek; távolról öl, nehezen
hal, lelke testéhez van varrva! a legjobb ozmán vitézek elvesznek a vad
csatában.
– Minden kincsemet, házamat a sáncz visszavevőinek, ordít Kincses Abdul;
leányomat, szép Fatimét a legjobbik daliának.
Új csata és új veszteség. A sáncz megtelik muszkával; olyan sűrűn
állanak már, mint a vetések a mezőn, ki kaszálhat ilyen érczrendet?
Félre! félre! adjatok útat a veszett oroszlánnak, a ki hölgye előtt akar
vívni! új vezérrel új csoport jön. – Ki ez a felpirult arczú ifju?
Ismernék, a kik el tudnák hinni, hogy Izmál újra született: arcza,
szemei Izmálé, de nem a pir, de nem a tűz, a mi arczán s szemében ég.
Mintha kaszás vág a rendbe, úgy bomlik meg ádáz rohanása előtt az
ostromlók kemény sora; nem látni kezében a kardot, olyan sebesen villog
az; csak azt látni, a hová egyszer leütött, mert ottan meghal valaki.
Ki tud így harczolni, mint ő? Egy perczben itt, másikban ott; jobbjával
osztja, baljával fogadja a csapásokat s mintha érczből volna öntve,
tűznek, vasnak nincsen rajta foganatja. Itt egyet derékban tör ketté,
amott a másikat fejnélkül fekteti le, hogy a lecsapott fő magasra szökik
fel a tömeg közül, harmadikat úgy hasítja főtől övig, hogy futhatna, ha
tudna, egyszerre két felé; nádszálként törik el alatta a védő fegyver,
vékony papiros a sisak; játszó gyermekek előtte az emberek, kiket
soronként hajt maga előtt.
Utána ti többiek!
A muszka fut az ádáz harczoló elől, az ozmánok új dühvel rohannak
elleneikre, a sánczerőd megtisztul elleneiktől, a kik ott maradnak
belől, azoknak halott a nevük.
Csak az elfoglalt ágyúkért még ez utolsó csata, ott küzdenek még a
vasvitézek, ezek a kemény emberek, a kik oly hidegen állanak a harczban,
mint Urál bérczei.
De reszkessen a bércz, ha közelít a villám, s nem villám-e a kard Izmál
kezében?
A délczeg hadfiak egymásután hullanak le a sánczárokba csapásai alatt,
Izmál unni kezdi már az egyes harczot s hármat ölel át egyszerre harczi
soraik alá rohanva, úgy taszítja őket alá s akkor neki fordítja a
bomlott tömegnek a visszafoglalt ágyút s vértől uszó rést lő a sűrű
csoportba. Az ellenség fut eszeveszetten.
«Izmál, Izmál!» hangzék a muzulmánok örömittas ajkán.
S a győztes vitéz oldalánál megjelen a deli hajadon, ezüst-korsaját
karjára fektetve s pirult orczával szól hozzá:
– Enyhítsd ajkad, Izmál.
Az ifju feltekint a kedves szép tüneményre, mely a pokoli
lőpor-füstfellegek körül mint jobb világ tündére látszik hozzá
leszállani s oda hajol hozzá ajkait enyhítni, de nem a hűs forrás friss
vizével, hanem a szép leányka édes csókjaival, a mi minden enyhítőszer
között a legkedvesebb.
Az ellenség ott hagyta a csatamezőt, dicsőségét s halottjait a győzelmes
ozmánoknak.
A jó muzulmán férfiak visszatértek dicsőn megvédett városukba és lőn
öröm és vigasság napja minden házban.
Kincses Abdul vasajtaja is kinyilt a sokaságnak, s alig hinné el valaki,
a gazdag fösvény férfiu oda állt ki az erkélyre, onnan szórta
telemarokkal kincseit, aranyát, ezüstjét a győztes csoportok közé; a
kinek azelőtt pénzét nem lehetett látni, most az úgy szórta azt, mintha
polyva volna, s azt sem nézte, ki veszi fel.
És midőn Izmál eljött, a gyáva Izmál, ruháiban összetépve, ellenség
vérétől átázva, arcza lőportól fekete: akkor kitárta karjait Abdul, a
Kincses Abdul, s keblére ölelve a koldust, neki adá legnagyobb, féltve
őrzött kincsét, egyetlen egy szép leányát, a leggazdagabb és legszebb
szűzet Ismidtől a perzsa határig, kiről valaha költők énekeltek.
És a leány gyönyörtelten hinté legforróbb csókjait a lőportól sötét
arczra s a vértől piros kezekre.