Szegény, szegény hegedűsök ti!
Kik vándoroltok az egész világban és vándoroltok nemcsak hazátlanul,
hanem még mezitláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félre
gázolta a sarkát.
Kik mulattattok boldogot boldogtalant s cserében viselitek érte
boldognak boldogtalannak avult köntösét.
Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép, – kiket
tegez minden ember, de senki sem tart rokonának, – kik idegenei és
jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.
Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést s éltek
megpanaszolt kegyelemkenyéren – és a mi keserűbb a pirongató szónál,
hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok:
«itthon vagyunk».
Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?
A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyúitok
pöngésére kinéztek kapuikon az emberek?
A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes
palotákban, állatfejekkel felczifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű,
talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?
A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő
hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a
tisztes kondor szakállú vajdák bölcs itéleteit irástudó bölcsek
jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány-betükkel?
A hol nem viseltetek olyan ruhát, a mit más ember már elnyűtt, hanem
lehúztátok a párducznak és jaguárnak az ő bőrét s azzal övedzétek körül
derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszinűre festett ujjaik
hegyével olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angorajuhok ezüstös
gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva
himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal s
csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölyű vállak s
az ideges sima karok szabadon maradjanak?
A hol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és
dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el
benneteket, hanem ti kergettétek el őt?
A hol tejjel, mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő,
magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet
ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, a hol azt mondhattátok: «itthon
vagyunk».
Vajh! volt-e ilyen ország valaha?
Messze, Ázsia közepén, a hol a Hindu-kush hegyei a Ganges szent vizei
előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztül tekintve, egy
boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.
Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza
virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb.
Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek s a mi drága
csemetéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, – azokkal ott
a házi állatok hiznak.
Még a vadak is szelidebbek, mint mi nálunk. A szép hosszúszőrű
kecskejuhok tavaszszal le hagyják nyirni gyapjaikat s őszig semmi gondja
rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit
Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas
kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt
teljes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való
gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital
készül.
A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel
se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton.
Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a
hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy
nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott
látszanak a szent folyó partján két felől. Egy roppant kőhid két oszlopa
még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.
Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek
elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a
chinafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a
legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek
alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi
emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mértföldnyire van hozzá.
Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök
nagy részt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt
hajdan nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt
lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival
felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy
márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni;
s ime házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már
senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.
A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene
hangzott; ezen rombadűlt épületek mind meg voltak népesülve s
éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom
volna.
Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott
itt egy szép, olajbarna arczszinű népfaj, mely hires volt a Ganges
vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata,
másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.
Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb,
másik a költőké, harmadik a harczosoké és mindenik osztálybelinek a fia
azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem
lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, a ki
alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a
néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi
három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.
Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a mely földön valaki
leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a
költőt, másutt ismét a hadvezetőt.
Azon időben, melyről e történeteket irjuk, egész Zingarában ismeretes
volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.
Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és
ezt szerették ketten, Csalaróda a költő és Mange a bajnok.
A leány pedig szerette mind a kettőt és nem tudta elhatározni magában,
hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni
karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított,
földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett
tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka
selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába;
s a milyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony
pálczikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe
karddal, s egyiknek a hire sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is
oly forrón szerette, mint a másik.
Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak
Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég még sem sötétült el, hanem a
távoli Himalaya bércztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik
érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész
reggelig.
Napok mulva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény.
A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával,
s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem
állat azon ne lakjék többé.
Jaj tenéked szegény Zingara.
Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok
szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap? Megállt a
hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczra buzdítás nótáját, és
kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt
onnan.
Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs szív, mely azokat emelje?
De volt! Palamira szive volt az.
Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két arany
pereczet, hosszú fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú
derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak
varrva himmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve s pártája
ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblére volt tűzve egy eleven
rózsa.
Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajka és
gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész
tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki
őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet aranynyal
áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.
Oda hivatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak.
Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép
halvány ifju volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszú fekete hajfürtei
kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel birt,
arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra
volt felkanyarítva s körülfogva egy érczabroncscsal, hogy mikor harczol,
a szemébe ne csüngjön.
A mint így vállaikra tevé kezét Palmira, szemébe tekinte az egyiknek,
szemébe a másiknak is s így szólott hozzájuk:
A ki emgemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég
beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, a ki engemet szeret; hallgatni
kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, a kit
én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat – s menjetek az
ellenség elé. Veletek megyek én is. És a mikor én elől fogok menni,
hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik balfelől
fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e
el mellettem egyik jobb, másik balfelől, s megöleltek és úgy haltok meg
velem együtt?
A költő rácsapott kobzára, a harczos rácsapott kardjára, harczias hangot
adott mindkettő.
Azzal előhivták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál haj
fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták
szándékukat.
Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját
s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát
támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással
czivódott minden ember.
Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a
hódítót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer és ezer szép
hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen
Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat.
Másik rész inkább el akarta hagyni az országot s bujdosni világtalan
világig és sohasem térni vissza a tejjel, mézzel folyó országba, melynek
édes vizében idegen tatár itatta lovait s nem ölelni meg többé azon
nőket, kiknek barna-piros arczát kutyafejű hősök csókolgatták.
A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek
az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül, s ha a Buddhának, a százkezű
istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót
boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel
elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani s ők lássák, ki
védi meg őket tovább.
A nagy zaj közepett megérkezék a piaczra a vén Ruhiva és leánya a szép
Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen
felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, a kik addig
beszéltek a néphez s nem hagyták egymást szóhoz jutni.
Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel
szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily
beszédet:
– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy
halljátok a mit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá,
cselekedjétek a mit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk
felé, lólábú, kutyafejű ellen, a ki tizenkét feleséget tart és kis
gyermekek husával él. Kellenének ugy-e a mi szép barna menyecskéink s a
mi gyönge húsú ifju magzataink, a mi folyóvizeink tele sáraranynyal. És
a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek
abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már
máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot.
Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük őket. Avagy a
kinek egy arany-dénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija
volna, a mely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az
arany-dénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak
ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az
asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, a míg mi az ellenségre
járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy
hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget és a kőfaragók
készítsenek nagy szobrokat, felirván azokra, hogy azon sirban nyugszanak
mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak.
Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltának rá nagy örömmel s
egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az
ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.
Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész
ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek
félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat
pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog
lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a
cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a
pézsma-kacsák, melyek a fa alatt állanak és menten föleszik a
cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította,
kifényesítette s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen
utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.
Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az
országot, s a kiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő
föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal
elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a
többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.
Tamerlan szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok
oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded
csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk
kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer
egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert
tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.
A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem
messze a harczoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a
költő s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha
visszatekintének a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait
s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót s új erő
szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent.
Az egész országban pedig nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült
minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek s százezrével
tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége
könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon
eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam
partjára, s várják ott, hogy fognak alá felé úszni az ellenség fejei,
miket ők leaprítanak.
De a mint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végig nézték
Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger
ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is,
nehéz volna megenni a milyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, a
ki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, a ki senkit sem bántott.
Gyerünk innen, mert itt ember-halál lesz még!
Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy
ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s
minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind
leütögetik fejeiket.
Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen s reggeltől
estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s
reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta
mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedék a sátorfákat s a honnan
jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.
E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s
körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök, ott esett el
egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait,
Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaroda harczi
énekét. Egyik a másik után hallgatott el.
Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon domb körül, hol az
utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől
elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot
kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.
Ott ölték meg az ős Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér
haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre.
Még énekelt Csalaróda, még zengé a harczi éneket, midőn már senki sem
volt a ki harczoljon; egy nyil keresztüljárta szivét s oda szegezé a
földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is
harczi dal volt.
Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte
szivébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye
közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik balfelől.
Kezeiket megszorítá utolszor és úgy haltak meg a hogy óhajták: egymást
ölelve, dicsően, szabadon.
A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a
levágott fejek úszva a víz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszú
sorban, szomorú csendességgel úsztak alá felé, de jaj, jaj! nem az
ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszú
göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.
Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok mulva ismét
hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza;
összeszedték a mit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket
ökreikre, szamaraikra, s el- kivándoroltak a tejjel-mézzel folyó
országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját
nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem
pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy a kik
boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol,
hanem bujdossanak egyik határból a másikig.
Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor
származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s
Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett
volna jönniök, a hajózást pedig nyilván nem ők találták fel;
legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most
is tele van indus szavakkal.
Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon
mindenütt szét vannak szórva; Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-,
Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a
barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat s mulattatja a
vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet
minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A
magyarországi czigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el
legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye
legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák
(utóbbiak kivált a 17-dik században); itt látni őket díszes, divatos
öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüst-gombbal terhelt
mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők
nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket; –
hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.