A szultánnak rossz napja volt.
Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak
ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A
Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen,
a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott
lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.
A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt
kiüríte minden börtönt s másnap újra megtölteté azokat, a halál minden
nemei segítének pusztító haragjának.
Az emberek elbújtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból
kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki
a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző
moczczanásért nem fog-e megöletni?
Nagy, kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a
dervishek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha
Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a búcsújáró gyászmenet,
zsákba öltözött papok, megtépett szakállal, mentek legelől, egy óriási
ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt
tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sirva
és Allaht ordítva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban
elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül
minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig
mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett
vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: «Allah, Jeri, Muffa, Ai!» Tovább
hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a
sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlít; itt
egyszerre arczra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem
volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a
csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; középen ment
harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat
hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között
jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendővel
becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a «veszély
zászlóját», a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve
kiáltoza: «Affát millei Zaffái!» Körül ordított, sírt a nép s a port
csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva,
melynek hátáról apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az
iszonyú jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik szédítő
keringéssel ordíták: «Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!» s
mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül
fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.[5]
Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz
hirt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.
Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbizottja, ki
alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által
fiastul együtt lenyakaztott.
Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy
megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?
A sápadt, sovány ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő
tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
– Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás
arany.
– Meghajtom fejemet előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi
sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rossz nem
jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a
magyarok által megöletett.
A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben
forogtak.
– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani!
– Nem uram, te a rossz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az.
Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
– Nem hiszem.
– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged
trónodról letaszítson.
– Holtat rágalmazol, ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a
világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?
– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.
– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek
vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt
találtattak, s magad add tudtul a gonosz hírt magadnak.
A szultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével.
Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; «Ibrahim!» hörgé újra s
arczát divánja vánkosai közé rejté.
– Ő volt az, – ő az, viszonza az ulema, ezért tért vissza a persa hadból
parancsod ellenére.
Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett
oroszlán sírna.
Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az
ulemához.
– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt
megöletni.
– Úgy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.
– S az Alkorán szent könyv.
– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a míg élsz, nem öleted meg
őt; de e szent könyvben irva van e mondat: «a ki aluszik, az nem él».
Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a
Korán azt mondja: «a ki aluszik, nem él».
– Te mondád, szólt a szultán s elbocsátá az ulemát.
Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz
apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről,
megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.
Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül:
hogy a szultán lefeküdt.
Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt
énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?
– Ébren vagyok, szólt Solimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét
csendesen visszahúzódott.
Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az
ulema. A szultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az ulema
beüté fejét a szőnyegen. «Nem alszom!» hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és
elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt
előtte egészen felöltözködve.
– Te aludtál el, nem én.
Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.
Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében
töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s
ősz szakállát czirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is
legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle
jártak. Solimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy
intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet
találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát,
minden arczvonását.
És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája
küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még
hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem,
akkorra elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel,
tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
– Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.
– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy
nem fogod őt megöletni.
– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod,
hogy él.
A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt
tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – «A nagy úr aluszik»,
mondának neki.
S a szultán újra álmodott.
Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát
lábaihoz sikoltva: «Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne
gyilkoltasd meg őt».
– Nem hal meg, monda a szultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha
igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.
S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó
leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.
És újra álmodott a szultán.
Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával
rámutatott: «megesküvél» rebegé alig hallhatóan.
A szultán borúsan felelt.
– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem
öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába.
Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.
És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek!
siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik
dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél
kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.
– Allah nagy! sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak
szabadítva.
E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal,
tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja
hálóteremébe. «A nagy úr alszik», mondának neki.
– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó szultán.
E perczben lépett hálóteremébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst
tálat hozva kezében.
A szultán felébredt. «Mi az?» kérdé felriadva fekhelyéről.
Az ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő
bámult holt szemekkel a szultánra.
– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére.[6]