A szultánnak örömünnepe volt.
Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a
négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.
A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s
követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.
Egész Stambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett
új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat,
a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek
felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták
szakadatlanul Solimán nevét.
Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig hosszú kettős sort
képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső
út hosszan be volt vonva a legdrágább persa szőnyegekkel.
A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi
márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a
thúja és cyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági
kandikáltak elő.
Átellenben e ragyogó, keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület:
elevenek sírja, – a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány
holteleven arczok sápadoztak ki a napvilágra.
Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a
katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok
előléptetésre és a foglyok szabadulásra.
Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső
után a cyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen
ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.
Egyszerre megdördültek a serail ágyúi, hirdetve, hogy a szultán
megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a
távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig
közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól,
mely nyomról-nyomra támadt, a hol a szultán végig haladt.
Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a
görög császárok idejéből maradtak meg s a körülök halmozott apró
faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék
Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül
fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett,
a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak
megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét, élettelen képet óriási
kúptetejével, és a még sötétebb börtön.
A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy
pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Sofia-templomhoz érve, ott
lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újra
kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból
megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt
fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok,
szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel
rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz-lovasság
pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű
dárdákkal s tekenős paizszsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás
hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez,
hosszú kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties
öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól
ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel,
dobjaikkal, csengetyűikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő
koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.
A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai,
szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó
boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország
kincseit lehete szemlélni.
A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyűzött dromedárok
sorait, midőn ismét új jelenet vonta magára a figyelmet.
Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a
hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két
csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.
A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá
szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harczban elfoglalt zászlókat
hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú tánczosnők, piros rózsával
koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly
átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a
földet érinteni, míg a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek,
úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.
Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő
ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.
Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.
Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimerítette művészetét, ragyogott
turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly
fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy
rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán
a próféta zászlóját.
A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy
volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi
kashmir rajta; egy délczeg daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt,
– Ibrahim, a nagyvezér.
A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt a merre
járt, s a «Solimán!» kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is:
«Ibrahim!»
A szultánt követték háreme kedvencz hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, a
ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb, mint férfi.
A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a
Sultana-Valideh, a szultán anyja, s a Sultana-Aseki, Solimán kedvencz
neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami
fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tünt fel arczaikon, mintha
félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.
A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék,
diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.
A mint Solimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak
aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félrehárítá a
cypruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mausoleumot elfedék, másik
nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s
ekkor egy arany-csapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop
lövellt föl, szivárvány színeket vetve körül a rásütő naptól. Egy
szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb
jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.
A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor
balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok
föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomorú lakóit megszabadítva
lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.
Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei
még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök
látni.
A Solimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté
szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével
arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt
üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s
azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor
építtetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.
Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az
elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a
foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot
kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete
márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta,
és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szüntek meg Solimán nevét
visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját s a
hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.
Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt,
csupán a szultán kiséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül,
míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen
megjelenendő kiáltótól.
A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé
szólítá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön
megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést
trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó
kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.
Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek,
mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.
Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.
Őt hagyta legutoljára Solimán.
Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már a
legnagyobbat elérte, a mit a szultáni koronán alúl birni lehet s midőn a
szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének
felé, óhajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.
A szultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.
– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, szólt a nagyvezérhez,
im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyűlt agák, bégek, basák,
padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom,
ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök, kiáltsd ki a
népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.
A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt
országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim
előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.
– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e
rostélyzathoz és nyisd fel azt.
Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán
intésével visszatéríté őket: «egyedül Ibrahimot illeti annak
felnyitása», monda.
Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz
selyemfüggöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő,
egy karcsú eszményi alak, rózsaszinű kaftánkában, oly lenge, oly ætheri,
hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.
Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket;
gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton
hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.
– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.
– Ő leányom, ki által fiam leendsz, monda a szultán gyöngéden, s a
divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyű fátyolt.
Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek
egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni
a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott
hajadont, s a körülállók arczain egy gondolat volt olvasható; e
gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.
Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével
bűnhödjék érte, a ki azt elfogadta.
Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a
nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.
A szultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő
hangon monda neki: «kérj tőlem a mit tudsz, e perczben, ha országom
felét kérended is, megadom».
Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt:
– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá
tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen.
Azért igérd meg nekem azt és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot,
akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.
– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő
arczczal.
– Ne légy irántam haragos, oh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet
ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat,
mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott
zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem
láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül,
a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által
megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik
tőle, könyez. Oh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te
nekem kérni hagytál országaiból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy
ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban
szeretsz.
Solimán elkomorult; tekintete az alatt, míg leánya beszélt, néma
szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás
közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe.
Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte
az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.
Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú
szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arczán semmi vonás sem
változott, úgy nyujtá a Koránt Solimán elé.
A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét
fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot
érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy
Ibrahimot, a míg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg
nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett,
megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla
lábainál foglalt helyet.
Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva:
«La illah, il Allah!»
Künn a tomboló néptömeg «Solimán és Ibrahim» neveit üvölté kicsapongó
örömében.