Bahram király egyike volt Persia leghiresebb uralkodóinak.
Birodalma nagy volt és hatalmas, városai ragyogók, hadseregei vitézek és
felesége szép, mint az örök tavasz.
Egyetlen fia volt, azt hítták Perozesnek, mely név a persák szelid
költői nyelvén annyit jelent, mint «Feriz».
Szép, karcsú, izmos ifju volt Perozes, hajfürtei oly sűrűek és sötétek,
mint egy czédruserdő, arcza rózsa és liliom, szemei tűzvilága granát,
homloka márvány, ajka bibor, és termetének izmai aczél.
De mi haszna? Ha e szép alakban nem volt lélek! Az ifju tizennyolcz évet
ért már, és még egy szikrája sem égett benne semmi szenvedélynek, a szép
homloknak nem volt egy gondolatja, a rózsaarczon semmi kifejezés, a
biborajakról egy okos ige nem jött ki soha, s a daliás termet, melyről
szobrászok vehettek volna mintát Achill alakjához, reszketett, ha
csatákról beszéltek előtte; az erdőkben megkergette a vad, megkergette a
méhe, s játszó gyermekek elijeszték, ha rátámadtak.
Perozes elmétlen, dőre volt.
A király kétségbe volt esve, valahányszor fiára gondolt, előhivatta
máguszait, bölcseit, azok kifáraszták tudományukat a rossz szellem
elűzésében, mely az ifju lelkét bilincsben tartá; – elhozatta a hindu
varázslókat, kik fültompító zenével s idomtalan tánczczal iparkodtak
megtörni a varázst; összecsődíté Aegyptus kuruzslóit, azok kenték,
fenték, föröszték a herczeget, itatták bűbájos levekkel, az országban
áldoztak, imádkoztak érte, templomokat építettek még a külföldi
isteneknek is. – Semmi sem használt. Perozes dőre maradt.
Végre azt tanácsolták Bahramnak, hogy küldjön Görögországba, ott a
philosophok hazája, azok tudnak faragni ex trunco Apollinem, hozasson
közülök egyet, s bizza rá fia nevelését; ha az nem önt belé lelket,
akkor aztán senki sem.
Bahram szivesen elhozatott volna akár egy egész akadémiát, s föltevé,
hogy ha egy nem lesz elég, elhozatja valamennyit.
A felszólított atheneiak tehát kiválaszták maguk közül a
legtekintélyesebb bölcs embert, a kit híttak Epiphanesnek s elküldék azt
Bahram fiába lelket mívelni.
A derék férfiun három lépésnyire érzett a bölcseség szaga; midőn
Ktesiphonba érkezék, az első napon legyűrte a birodalom valamennyi
máguszait, olyan kérdéseket intézve hozzájuk, mikre egyik sem tudott
felelni.
A király bámulva győződék meg róla, hogy ez fel fogja építni fiának
szellemét, s levezette őt a kertbe, hol Perozes szokott ácsorogni, s ott
rábizta, hogy keresse fel és beszéljen vele, ha tud.
Épen este volt. Perozes egy kis csergő patak partján hanyatt fekve
heverészett, boldog semmit nem tevésben, s bámulta a csillagokat.
A mint a philosoph eléje járult, fehér palástban, hosszú fehér
szakállával, az ifju felriadt ijedten, és el akart szaladni.
– Miért akarsz előlem elfutni Perozes?
– Fehér medvének néztelek. Megijedtem.
– Tégy különbséget a természet rendei közt, oh Perozes, figyelmezteté őt
bölcsen a bölcs. A fehér medve – ursus maritimus – tartozik a
plantigrada – talponjárók – seregébe; az ember pedig – animal implume
bipes – tollatlan kétlábú barom. És én ezek közé tartozom. Mivel
foglalatoskodol e pillanatban oh Perozes?
– A csillagokba nézek.
– S minek tartod te a csillagokat? kérdé a bölcs, rést kapva most
mindjárt véghetetlen tudományokat teríteni ki a gyöpre.
– Apró kis lámpásocskáknak, miket a tündérek meggyujtanak, hogy mikor
utaznak az égen, el ne tévedjenek hazulról.
A bölcs szánalmas megvetéssel tekinte az esztelen ifjura.
– Nem úgy van, Perozes. E csillagok nagy hősök képei, kik az égbe vannak
felemelve; ez a hét csillag itt a kos, alatta délfelől van a czethal,
felette balra áll a bika. Az a 22 csillag ott az oroszlán; ama csoport
ott a nagy medve, mellette van a kis medve, a kis mellett kezdődik a
sárkány, mely áll 25 csillagból, s farkával lenyulik a nagy medvéig, ez
a hosszú lánczolat itt Aesculap kigyója, ama fényes csillag ott a
keselyű, mellette a hattyú 24 csillaggal, továbbá a róka és lúd: itt a
tejút alatt áll a tengeri disznó, a hattyú és ő közötte pedig van a
csikó. Ha kivánod látni a tevepárduczot, ez amott áll: a nyulat,
galambot és a nagy kutyát csak később fogjuk megláthatni. – Mondjad
tehát már most énnekem, hogy mi az ég, és mik a csillagzatok?
– Az ég egy nagy ól, felelt Perozes, mely tele van mindenféle marhával,
a kiknek kezükön, lábukon vannak a szemeik.
Epiphanes megcsóválta fejét. Ezt még nehéz vele megértetni, gondolá
magában, s jónak látá empyricus lánczolat utján elébb az ifju vallási
fogalmait kipuhatolni.
– S mit szeretsz te még az égben a csillagokon kívül, oh Perozes?
Azt várta, hogy Perozes az isteneket fogja említeni.
– A szivárványt, felelt ez ártatlanul.
– Úgy? szólt a philosoph. De azért nem ereszté ki kezéből martalékát.
Tehát micsoda szerinted a szivárvány?
– Egy nagy aranyhid, melyen a tündérek lejárnak az égről a földre.
– Tanuld meg oh Perozes: a szivárvány, melyet a te érzéki tekinteted
balga aranyhidnak képzel, Thaumas és Electra leánya Iris, Junónak, az
istenasszonyok királynéjának szolgálója, s azon fényes öv egy szalag,
melyet ő röptében az égen végig húz. Mi tehát a szivárvány?
– A szivárvány, felelt Perozes mogorván, egy hosszú cingulum, melyet egy
rettenetes széles istenasszony dereka körül akar kötni, de a mely őt
soha sem éri be, csak félig.
A bölcs keserűen sóhajta fel.
– Oh királyi utód, minő hozzád méltatlan járása van elmédnek!
– Kihez beszélsz? kérdé az ifju csodálkozva.
– Nemde nem a király fia vagy-e te, Perozes?
– Én a pillangók pásztora vagyok a mezőkön.
– Boldogtalan ifju, te még önmagadat sem ismered. Pedig első szabálya az
életbölcseségnek: «γνοτι σηαυτον»; ismerd meg magadat. Tehát figyelj
reám oh királyfiu, én meg fogom veled ismertetni magadat, s miután
lelkedben világot gyujték, e világnál lassankint meg fogod ismerni az
egész empyricus mindenséget, és ha arról helyes fogalmad leend, akkor
belépünk a lelki mindenségbe. Vedd tehát elő lelkednek azon
tulajdonságát, melyet a bölcsészek figyelmező tehetségnek hívnak, s mely
középhelyet foglal az emlékező és összevető tehetségek között,
alárendelt szolgája az itélő tehetségnek, ellentétese azonban a képzelő
tehetségnek. – Így. – A te atyád, a nagy Varanes, vagy mint barbar
nyelven hívják: Bahram, egykor Perigord erdejében vadászva, egy kis
kunyhó előtt megállt, szomját itallal enyhítendő, s ime azon kunyhóból
egy csodaszép leányzó lépett elé; termete Vénusé, hajfürtei Bereniceé,
homloka Pallasé, vállai Diánáé, csipői Junóé és lábszárai Laodicéáé.
– Kölcsön kérte tőlük?
– Ez rhetori figura, hozzájuk volt hasonlatos azon tagjaiban.
– Nem ismerem e kisasszonyokat.
– A bájos ismeretlennő atyád ajkaihoz emelé a friss forrásvízből tele
merített amphorát, s míg atyád torkának szomját enyhíté, szemeivel a
leány szemeibe nézve, új szomjat érze keblében támadni, a szerelmet. Az
ismeretlen leányt megszeretvén, nőül vevé, és ez a te anyád.
Perozes jovialiter felkaczagott.
– De hát vak volt az apám, hogy nem ismert rá az anyámra?
Epiphanes szája tátva maradt e kérdésre.
– Hisz azt mondád, szólt Perozes, hogy az egy ismeretlen nő volt, ha
anyám volt, nem lehetett ismeretlen.
Ez a fiu azt gondolta, hogy az ember anyának születik.
Epiphanes meg volt akadva, nem találva sem az ethica, sem a dialectica,
sem a metaphysica terén módszereket hasonló kétségek megoldozására.
Jónak látta tehát mellőzni bölcs «horret vacuum»-mal az oculta qualitast
s odább tért.
– Halljad azonban és végy tanuságot róla, mily veszedelmes a nagyok
kedve ellen bár csak szókkal is véteni. Atyád, Bahram király, korának
legügyesebb íjásza levén, egykor anyáddal, kit minden hölgyei felett
leginkább kedvelt, kilovagolván vadas kertjébe, meg akará neki mutatni
nyilazásbani felülmulhatatlan ügyességét. Száz lépésnyire tőlük
legelészett egy antilope, melyet meglátva Bahram, vőn puzdrájából két
nyílat s azt mondá, hogy most azzal oly könnyedén fogja találni az
antilope füle hegyét, miszerint az nem gondoland egyebet, mint hogy
valami légy csipte meg. Úgy történt. A nyil megcsapta a vad fülhegyét,
mire ez azt vélve, hogy bögölylyel van dolga, felemelé hátulsó lábát s
megvakará vele a fülét. Bahram király ekkor a másik nyillal egyszerre
oda szegezé a vad hátulsó lábát a szarvához.
– Szegény antilope.
– Te a vadat sajnálod, a helyett, hogy atyád remeklövését bámulnád.
Anyád még rosszabbul cselekvék. Midőn Bahram király azt várta, hogy
elragadtatva a csodálkozás által, magasztalja e non plus ultráját az
emberi tökélynek, anyád kimagyarázhatlan közönbösséggel e rövid
megjegyzéssel válaszolt: «gyakorlat teszi a mestert». Atyád magánkivül
lett dühében, a hódolat elmulasztása nagy bűn a hatalmasok előtt, s
anyád valóban méltán bünhödött miatta. Bahram király rögtön eltiltá őt
szine elől, egy magas kopár hegytetőre építtetett neki egy várat, oda
száműzte és azon hegy tövén túl nem volt neki szabad menni, hanem ott
kellett élnie távol minden emberi társaságtól, fény és mulatság nélkül,
borzasztó elhagyottságban.
– Hát a szegény antilopéval mi történt?
A philosoph elförmedt e kérdésre. Hát azért erőtette ő meg ékesenszólása
csatornáit, hogy tanítványa az antilopéról kérdezősködjék?
De rendbeszedé ismét nyugalmát, s folytatá elbeszélését.
– Történt azonban egyszer, hogy Bahram király, száműzött nejét régen
elfelejtve, a vadászaton néhány kisérőjével eltévedett; midőn e közben
mindig mélyebben bonyolulna az erdők labyrinthjába, végre egy meredek
hegy alá érkezék, melynek tetejében mint egy sasfészek, egy magányos
épület volt látható. Sem ő, sem kisérői nem tudták, mely erősség lehet
az itt e rideg magányban, s kinek van kedve oly helyen tanyázni, hová
élő lélek csak eltévedve jut. Ez alatt, míg a meredek hegyoldalt
kerülgetnék, valami utat keresve, mely e magányos lakba vezet, meglátnak
egyszerre egy délczeg női alakot, ki izmos vállán egy egész eleven ökröt
emelve, biztos léptekkel halad a meredek hegyi ösvényen felfelé. Bahram
király és kisérői bámulattal tekintének a nő után, ki előttük
emberfölötti erővel látszott birni, s gyorsan utána siettek, hogy őt
utolérjék. És most képzeld atyád meglepetését, midőn szemtől szemben
állva a csodaerejű nővel, benne saját száműzött feleségére ismert.
«Lássad, monda a nő, szintén megismerve a királyt, hogy gyakorlat teszi
a mestert», én gyönge asszony, midőn általad száműzetém ide e kopár
sziklai tetőre, akkor egy borjut kezdtem el vállamra emelni, s felhozni
a hegytetőre. E munkát mindennap megtevém, s a mint az állat nőtt, aként
nőtt vállaim ereje, úgy, hogy midőn ez felnőtt, kész ökör lett, akkor is
elbirtam azt hordani. Így teszi gyakorlat a mestert! Hogy e szavak után
atyád mit cselekvék, azt kigondolni képzeletedre bizom.
– Hát lesegítette az anyám válláról az ökröt.
– Kebelére fogadta elűzött nejét, egyedül részesévé tette trónusának, s
e boldog kiengesztelődés áldásából származál te oh Perozes, ki uralkodni
fogsz atyád holta után annak minden birodalmain, addig pedig általam,
Epiphanes philosophus által fogsz vezéreltetni a bölcseség
előcsarnokába, méltó társaul azon száznál többre menő tanítványoknak,
kik lelki vezérletem alatt levének bölcsek és boldogok, hadvezérek és
senatorok. – Ime már most ismered magadat, ismersz engemet, mondjad
tehát el nekem, mit beszéltem én neked most?
Perozes lusta kedvetlenséggel szórta az előtte futó patakba a markába
szedett czitromfű-leveleket, miket a bölcs beszédje alatt tépegetett le
s nagy boszúsan felelt:
– Hát azt beszélted nekem, hogy az én anyám egy ismeretlen asszony, a ki
felnevelt egy borjut, te pedig egy ismeretes philosoph vagy, ki
felneveltél százat.
Epiphanes dühösen ugrott fel a gyepről, mérgesen rángatva előre hátra
tógája szárnyait; egy szót se szólt többet Perozesnek, ott hagyta őt a
faképnél, s felmenvén Bahram királyhoz, megálla előtte és monda:
– Uram király, – fiad bolond!