egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy
pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se
őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal
szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma.
Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz
tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!
A közgyülés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán
mosolygott rejtélyesen.
– Nono, hátha még máskép csöppen – jegyzé meg ő méltósága, útközben, a
mint a közgyülési terem emelvénye felé iparkodott.
– Nem gondolnám – felelt fel Petrovay Tamás a Kaby ipa, ki történetesen
a főispán mellett csoszogott, – hogy más győzhessen.
– Vajjon?
– Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.
– Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?
Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli
megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe s neki örömet csinál); aztán a
faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá,
a kivel in camera charitatis előre állapodott már meg.
Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet s nem csekély
ékesszólással birt a vézna emberke, kár hogy a hiányzó első fogai miatt
a szavak szétfolytak a nyelve alatt s bizonyos sípoló vagy sziszegő
hangokba öltözködtek.
Előljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a
már teljesen kiépített államokba való, a hol csak folyó ügyeket kell
intézni, de a hol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a
parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.
– Ne kezdje Ádámon, Éván! – mordult bele Pénteki Bálint, kit, a karzat
alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle
illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öreg úr a trágyaszagot
szokta meg otthon, valamint a foghagymáét a rostélyosokon és
piritósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.
– Halljuk, halljuk! – hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a
kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt
érzett.
Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja
bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami
szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A
bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana,
mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi
baja sem esik. (Ez úgy van – bólintott a főispán.) Azért tehát a merész
ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti
csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan
fákat, melyek hosszú esztendők multán tartanak árnyékot, vagy hoznak
gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól vezetett
államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek,
melyekhez hozzányulni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes, –
inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra
nőnek és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris
miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt
bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év mulva dicsérnék? Nekik az
kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem
lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt
szív be a tüdejébe, a mennyi a pillanatnyi légzésre szükséges és annyi
vizet iszik, a mennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre
is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán,
míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.
Popolniczky Ámbrus, a bozsennai kerület országgyülési képviselője
meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.
– Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?
– Minek? Hisz igaza van.
Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thierstől), áttért
arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a
magyarság erősítésének szent feladata, s ezt az iskola utján érhetjük el
legjobban a szőnyegen forgó statutum életbeléptetésével.
Viharos ellenmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről s nyomban
felállt Padák Sámuel, egy óriás termetű tót lelkész, a kit «lutheranus
Kapisztránnak» neveztek vakmerőségeért és gyujtó szónoklatáért. Ijesztő
benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbe
forgó szem bandzsított. Padák volt a megye éjszaki részén fekvő tótság
vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja,
valóságos dobpergéssé dagad és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor
semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre
nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten,
egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municipiumnak. Isten ments,
a hol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; a
hol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig «tromf» a
másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, a hogy lehet. A megye
politikája ebben sarkallott s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek
valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén
diadalra a közgyüléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előre
látható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az
összes nemzetiségek összefogóztak.
Horth Pista, a fürge másod aljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a
főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra
szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s
sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.
– Kilenczczel többen vannak, mint kellene.
A főispán egykedvüen rágcsálta bajuszát s Poltáryhoz fordult.
– Mit csináljunk?
Poltáry vállat vont.
– Ha én tudnám…
– Te vagy a vármegye esze.
– Öt embert kellene hamarjában szerezni – tünődött az alispán – a
szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a
megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek.
Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne
beszélne, mert az feltüzeli, megaczélozza őket.
– Megvonjam tőle a szót? – kérdezte a főispán mohó készséggel.
– Isten ments, azt nem engedi a törvény.
– Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi, – sugta rejtélyesen
az aljegyző, odadugva fejét a főispán és az alispán feje közé. Szőke
göndör haja, friss rózsás arcza ugyancsak elütött a két vedlett
koponyától.
Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy ő nyilatkozzék.
– Jó, jó öcsém – mondá ez – csak eredj, vegyülj el köztük és gondolj ki
valami okos fortélyt, csábíts el egy pár embert villás reggelizni, itasd
le őket, szóval mit tudom én… sapienti pauca, csinálj, a mit lehet. A
czél szentesíti az eszközöket.
Horth Pista eltünt, s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol
amott. Az alispánnak, a ki lehetőleg szemmel kisérte, úgy látszott,
mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok
csoportjában, majd a karzaton lehetett látni, nevetgélve az
asszonyokkal. Sőt, az is ő, a ki most surran ki az ajtón a
tanácsteremből.
Ezzel már, azt hiszi az alispán, végkép elvesztette szeme elől, de
nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis
semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai
tót nyelven elvartyogott beszédet.
Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti előzményeknél, széles
feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg
a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok
ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót
nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres «halotti beszéd»
jóformán tótul van. Az Árpádházi királyok tótul nevezték el a
vármegyéiket «Novi grad»-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (fekete
várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak,
a legfőbb udvari hivatalnokot, a palatinust ugyancsak tótul nevezik
«nadvorni pan»-ból (udvari úr) nádorispánnak.
– Ejnye, – fészkelődik újra Popolniczky Ámbrus s újra megdöfi Noszty
Pált, – ne czáfoljuk meg?
– Minek? Hisz nincs igaza.
Ingerült fészkelődés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók
elmagyarázták a nem tudóknak: maga a pap gúnyos mosolylyal nézte a
tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a balkezével,
miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos
fehér fityegőket a nyakán.
– Sőt merem mondani, tisztelt közgyűlés, – folytatá fenhéjázó hangon,
némi művészi pauza után, – hogy a régi magyar királyok még a családi
szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az
anyanyelvük.
– Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!
– Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy négy Béla nevű
királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak,
Albusnak szláv fordítása: «_Bjela_». A magyar királyok tehát még fiaikat
is szláv nevekre keresztelték…
Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre ketté metszette a
beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki oda nézett. Hm, nem
kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képéből kikelt és alkalmasint
becsípett Bubenyik kiáltott közbe:
– To mi lepsje wjeme. Moj pan tam bol kde krstili!
Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás s pláne, hogy a főispán
totum facja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is
keresztül verte magát egy éles «Jaj!» kiáltás s minden figyelem a sikoly
irányába fordult. A nagy brontes szónok torkából jött az. A rémülettől
kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott
tört volna ketté s aztán gombolyaggá zsugorodva, bömbölő üvöltéssel,
minő a megsebzett komondoré, rohant ki a teremből. Utána a tót
bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szemefényükön az őrület
tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett és harapni
fog.
Valóságos chaosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit
kiáltott rá a főispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami
borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.
Nosza magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztő felé tódultak.
Ott ül, a zöld asztal legszélén s gyorsírással jegyzi a beszédeket.
Rettenetes eszével mindjárt, a mint hallja, azon melegiben lefordítja
magyarra (ki se ereszti a füléből csak magyar öltözetben) s már mint
ilyet veti papirra.
Klementy hát bizonyosan tudni fogja; mi volt a közbeszólás.
Tudta bizony s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott:
«_Mi azt jobban tudjuk. Az uram ott volt a keresztelésnél._»
Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.
Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy
bűnt leplezett le a tót közbeszólás, melytől Padáknak menten össze
kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség – azaz, hogy
inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan
látszik ebből, hogy ő is őrült.
Klementy azonban jót állt a Bubenyik józan eszéért.
– De iszen nem őrült az, hanem hunczut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti
az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni,
hogy valamelyik ősük, valamelyik régi királyunkat, már nem tudom
melyiket, a keresztvízre tartotta s hogy akkor adósodtak el.
– És hát igaz volna az?
– Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani.
A beállott zavart taktikai czélokra akarta kihasználni az alispán s
figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne
szavazásra bocsátani a kérdést, a mikor vagy tíz tót szavazó künn van, a
szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat s a statutum
sorsa biztos lenne.
– Így is biztos – felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a
csöngetyűt.
Ugyancsak meddő fáradság volt. A csengetyű szava elveszett, mint a
légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni,
felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár
tulajdonosa s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat
körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal.
Mindenki kiváncsi volt, mi ujság, mi lett Padákkal? Lassankint
fülből-fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja,
hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt és
mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, az «Arany golyó»-nál, a
szobájában. Valójában pedig igen otromba csiny történt, – panaszkodának,
– éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, még pedig
orvul, hátulról, a mennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget
csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, a mely
hirtelen leszaladván a meztelen hátgerinczén, olyan rettentő érzést
keltett, mintha hideg, éles pallos pengével egyszerre ketté szelnék a
testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából…
Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.
Wolf úr, ki tüntetőleg búzavirágot szokott viselni a kabátja
gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de
nem tüntetőleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem
gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az
is valami). Nem is igen törődött ő ezzel, észre sem látszott venni a
nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem lévő,
képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat.
Bismarck vagy az öreg Vilmos silhouettje lebeghetett lelke előtt.
Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki
egy varázssíp elbűvölő hangjával csábította ide a szászokat, míg most a
sovinizmus csinadrattabumja riasztja el innen, midőn a teremajtóknál
felállított hajduk egyike sürgönyt nyujtott át neki. Ritka idegek és
ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát
az ember fejébe és fúr ott, mint egy szú, a kiváncsiság és a rettegés
bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta
ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva
mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a
superintendens, hogy a féltizenkét órai vonattal megérkezik és hozzá
száll.
Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak s a mellett
sokba vette a püspököt és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül
fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem
jutnak eszébe a point ek, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra
és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfőzéshez.
Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, még pedig egy kis küldöttséget
illenék hirtelen összeszedni.
Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek
meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egy pár
tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal
többedmagával elhagyta a közgyűlés termét. De biz azt észre se vették,
mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei most már
mint martirt, «slava» kiáltásokkal fogadtak.
Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse
a beállott kedvező körülményre, felszaladt jelenteni a főispánnak:
– Nyolcz darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.
– Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök, – jegyzé meg az alispán,
lévén ágostai hiten ő maga is.
Horth Pista hamiskásan kacsintott rá:
– Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felőle.
– Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt
visszatérnek.
A nevetését alig tudta elfojtani a viczeispán.
Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth
csinyjéből, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas
prókátor volt, éles hangjáért «Peniczilus»-nak gúnyolták. Ha hamar
bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan peniczilus, mely nem
egykönnyen csukódik be.
A főispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat
rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba
verődve trécseltek. «Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán
megint húz, – inté türelemre környezetét Noszty Pál, – ne szóljatok
közbe, hamarabb elhallgatnak.» De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberű
szónokok után sorompóba léptek a satalleseik, a kisebbfajta stréberek és
az okvetetlenkedők, a kiknek nincs építő téglájuk, de akad egy-egy
kövecskéjük, a melylyel meg lehet hajigálni az ellenpártot. Bár gyorsan
követték egymást, mégis csak félkettőkor záródott be a sor Uhl
Timotheussal (röviden «Ultimó»-nak nevezték Bontóváron), a ki
kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem
magyar iskolába küldje.
Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már
délben visszajöttek, elégedetlen arczczal, hogy a püspök lekésett a
vonatról?
Poltáry gyöngéden megérinté a főispán kezét, mire az fölrezzent.
– A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.
Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan
«szavazzunk»-kiáltások voltak kivehetők, megrázta a csöngetyűt, mire
csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig vállapoczkái közé
volt esve s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon
falak is visszhangozták:
– Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy
kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van
fogadva.
Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdőn, szörnyű zúgással
mozdulnak meg a fák, s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni
látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegető, tiltakozó
vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sűrű párás,
szinte pépszerű levegőben s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül-
és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütődve néztek a
főispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván
a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét
csóválta. A főjegyző kirúgta maga alól a széket s le akart szállni az
emelvényről, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé
csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes
kiáltásokkal, melyekből csak elvétve lehetett megérteni egy és mást:
Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a czigányt! Előbb a szavazás
következik! Hallatlan erőszak! Hát megbolondult? stb.
A vakmerő Wolf a dühtől sápadt arczczal egyenesen az emelvényre ugrott.
Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje s haragosan csapott a
leoldott, keresztben fekvő kardjára.
– Mit akar itt? – mennydörgé harsány hangon.
Pillanatnyi csönd támadt.
– A jogunkat akarom, – kiáltá fulladozó hangon. – Tessék szavazásra
bocsátani a kérdést!
– Az már meghaladott álláspont, – felelte csodálatos módon szelídre vált
hangon a főispán – én már kimondtam a határozatot.
– Hisz épen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta
ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen – méltatlankodott
Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. Fölforr az ember vére, ha
látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek,
ítéljék meg, mi történt itt. Hiszen élő emberek vagyunk, vannak füleink
és vannak még gentlemanok. Uram fia, hisz reggel óta nem csinálunk
egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi
közt magam is…
Most meg már az őszinte sajnálkozás és megbánás külső jeleit vette fel a
Kopereczky sunyi arcza.
– Ah Istenem – szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv
megszeppenéssel. – Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan
tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor
én nem értek németül?
Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arczokra erre a kényszeredett
kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy
kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerű hangja.
– Hát én nem beszéltem ellene? Mi?
– Bizony meglehet, – felelte a főispán nyugodtan – de én tótul se tudok.
Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és
tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle; éktelen hahota
támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mer mondani? Ez már mégis plusquam
dialektika! Risum teneatis amici!
– No már ennek az egész világ tudja az ellenkezőjét, főispán úr –
fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. – Hát nem tótul tárgyalt velem és
társaimmal méltóságod a tegnap esti békítő konferenczián? Kérdem, meri
azt, a mit különben az egész világ tud s a mi annyi szem közt történt,
itt a megye színe előtt eltagadni?
Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a
hazugságon értek szoktak, ellenkezőleg hátravetette a fejét kevélyen s
kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.
A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes
csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen pszt
sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most
összetörni egy ember alatt. Ebből a slamasztikából lehetetlen immár
kimászni. Halljuk, halljuk!
– Hát igaz, – kezdé a főispán szakadozottan, lassan, – tegnap tótul
tárgyaltam az urakkal és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul,
valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s
itt egyszerre kigyúlt az arcza, szinte megszépült, míg hangjában
megcsendült az ércz, miből közönségesen azt az apró pénzt verik,
melylyel a hallgatók megvesztegettetnek) mikor én ezt a ruhát magamra
veszem, ismétlem uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársony mentéje
rubintköves csatjára helyezte mutató ujját) akkor én a három Istenből a
negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekéből csak egy kis
darabnyit látok, a magyar hazát és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet
tudok, a magyar nyelvet!
No iszen támadt erre zaj, de nem ám a főispáni szék recsegésétől, hanem
a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek és a másik
túlságba csaptak, mint a lefogott galyak váratlanul fölszabadulva
hatalmasabb erővel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos
diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendőket
lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetős frázis kicsalta
belőlük a tigrist, a ki szörnyű fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire
rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek és meglapultak, mint a
siket malacz a rozsban. Csupán Uhl Timotheus koczkáztatott meg egy
szenvedélyes felkiáltást, – de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve,
mert józanul nem merte volna:
– Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?
Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal
járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor
Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyűlésen, a mi pedig nagy kár,
sőt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a főispán napi
partnere a tarokkjátéknál, s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a
tarokkot tíz mértföldnyi distancziában Bontóvár körül, egy félszemű
nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl
úr nélkülözhetetlen harmadik volt.
Sietett is a főispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a
háborgást, mint Neptun a szeleket.
– Halljuk! Halljuk!
– Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, a mint a zajból
kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha ő vagy társai olyan törvényt
mutatnak, a melyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell
tudnom.
– Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a főispán!
– Vitam et sangvinem pro comite nostro, – ordított bele az öreg Palojtay
István, az ellenzék legkonokabb vezérférfia. – Meghajtom előtte a
zászlómat!
Ezt a közbejött epizódot megint perczekig tartó lelkes tüntetés követte
a főispán mellett, úgy hogy csak nagysokára folytathatta szavait.
– Ugyebár, nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg birok mutatni
önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden
további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt
közgyűlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabirói állás.
Jelölöm Noszty Ferenczet és Kaby Józsefet.