sóhajtott fel Mari. – Elmúlt, mielőtt megkezdődött, köd, semmi.
– Csak egyet nem értek, Mari lelkem, miként akadhatott meg a szemed
valakin épen azokban a rétegekben, a hol tegnap voltál. Még ha legalább
Patkó lett volna, Patkót még értettem, Patkó végre is legény lehet a
talpán és az igen gyakran előfordul, kivált a regényekben, hogy az úri
leány beleszeret egy délczeg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is
körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis
shoking.
– Ejh, a tied talán valami princz, vagy mi?
– Az enyim huszárhadnagy, – felelte Róza egy sóhajjal.
– Az enyim is egészen olyan, mint egy czivilruhába öltözött
huszárhadnagy, de lehetne álruhás gróf is.
– Látnád az enyimnek a termetét, olyan, mint a a szarvasé.
– Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.
– Hát még a szép vékony bajusza.
– Talán olyan, mint a hősczinczéré?
– Kikérem a sértő megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában,
fölfelé kunkorodó.
– Nem különb az enyimnél.
– Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.
– És az a szelid nézése, ha mosolyog.
– Az enyimnek a származása előkelő, majd csak nem arisztokrata.
– Az enyim meg abból az arisztokrácziából származik, mely nem a
királyoktól ered, hanem az Istentől. Ez a természet arisztokrácziája. A
királyok arisztokratái közt van tömpe orrú, pupos, csenevész ember, a
természet arisztokrácziáját ellenben az erő és a szépség teszi.
– De hát a hol együtt fordul elő mind a kettő?
– Mindegy, mégse cserélnék veled.
– Van is neked izlésed! Tudod is te megitélni.
Így liczitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedő, csípős
megjegyzésekre is, a melyekből nyilván harag lett volna, ha a nagy
versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a
kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekből, a melyeken okvetlenül
nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud
fütyülni, mint egy rigó, és a Mari vadásza úgy tud petyegetni az
ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán
keresztül bocsátja ki.
– Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No,
ilyenből én nem kérek, hahaha.
Lassankint azonban a derűltséggel megszaggatott versengésbe belevegyül
egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér, bár lomha léptekkel, de teljes
bizonyossággal közeledik és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat.
Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, a mint tiszte hozza, a
szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén,
mindenről tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen… Oh, leányok, leányok,
ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a
különb köztük, még össze találnátok zördülni e fölött, mikor pedig
hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberről beszéltek mind
a ketten…
De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi
mind a kettőt folytatni az álmok országában, a minek az eleje ébren
történt, s mikor reggel fölkelnek és a napsugár betódul az ablakon,
egymásra mosolyognak szemérmesen, mint a kik már mindent tudnak.
Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetni valójuk lett volna, Mari
feltünően kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig előgyelgett
egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhőket,
vajjon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Hát a madarak mi
indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, czéljuk van-e, vagy
csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a
másik, találkoznak-e még valamikor, és ha találkoznak, ráösmernek-e
egymásra? Honnan tudja a kakuk, hány évet él az illető, a ki megkérdezte
és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a
méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a
fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensőbb, legtitkosabb
tépelődéseivel, melyek a körül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan
gőg, köd elől, köd hátul, elzárni az utat a vadász elől, hogy
közeledhessék? Bizony csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a
szegény vadász, – kétségtelen az egyedüli lény, a ki azért szerette,
mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.
A világ kerekéből ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllő sem, ha
megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betűjegyre írhasson
neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit s felelni azokra.
Ha más egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.
Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, a ki már
keresztül ment ezen a betegségen s minden szimptomáját ismeri. Az se
kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával, s
mert Klári előtte való nap bent volt a városban, könnyű kitalálni, hogy
egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a «Griff»-beli pinczéreknél.
Vajjon mit süthetett ki? Kiváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új
titok. S minden diót külön kell feltörni.
Mi, a kik mindent tudunk, a mit akarunk, elárulhatjuk, a hűséges Klári
csakugyan tudakozódott a «Griff»-ben, de csak annyit tudott meg, hogy a
vadász egy-egy forint borravalót adott a pinczéreknek, mikor elment.
Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, a ki ismerte a
vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is
elutazott harmadnapra, Isten tudja, hova.
Mindez nyilván megint bő tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan?
Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a
katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit
keresett volna az iparosok szüretjén? Köd ez egész végig, köd és köd. Ki
nem igazodik ebből a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, a
melyiknek több ereje és biztosabb itélete van ilyenben a káptalannál.
Csak az öregek nem sejtettek semmit, mind a mellett feltűnt nekik, hogy
Mari búslakodó, s arczába valami fájdalmas vonás lopta be magát.
Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeiből
édes bús melankholia tükröződik, nem nevet, nem hanczurozik, nem ugrál
odakünn, mint azelőtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétől, hanem
elvonúl valahová és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a
falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, őszi
szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy miről.
Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:
– Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik,
csak örökké gondolkozik.
Különösen Tóthné faggatja váltig:
– Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, a ki a
prédikácziókon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkoznod, mikor itt
vagyunk mi, szüleid. Nem vagy beteg? Nem kivánsz valamit?
– Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.
A dologhoz végre, mint legfelsőbb fórum, Tóth úr is hozzá szólt:
– Rosszúl van fűtve a gép, ez az egész… a gépen fordul meg minden. A
somlyói levegő nem jó neki, tehát nincs jó étvágya, s mert nincsen jó
étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fűteni, ez az egész,
igaz-e Gyurka?
– Meglehet, – nevetett Velkovics, – ti ördöngős amerikaiak többnyire
eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy
a gépet olyan helyre kell vinni, a hol jól fűtik, vagyis hazaviszed
Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.
– Hohó? Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor,
szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a
pinczét, meg az éléstárt.
Sor nem kerűlt rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a
vénasszonyok nyarát, úgy mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával
utaztak haza, Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgy hogy Tóthné
asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az
ispánnénak, a jegyzőnének, papnénak, a doktornénak és mindenkinek, a
kivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj,
akaratos gyermek most olyan szelid, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez
valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan
halovány, mint egy liliom.
A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud mediczinát, a jóság
ellen pedig kár volna reczeptet írni; az ispánné, a ki babonás
asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony
nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene bucsúra vinni
Szent-Malárdra, a hol a csodakútból igyék kilencz olyan gyűszűből,
melynek mindenike más-más szűz leány ujján volt (Jaj, lelkem, –
pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott, – hol a
pokolba vegyek én ilyen gyűszűt, és még hozzá kilenczet!), a jegyzőné
ráolvasást ajánlott, a legvalószinűbb volt a doktorné gyanuja, hogy
szemtől jött Marira a baj, s legjobb lesz szárított levendulával
megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak
ennyit mondott magyarán:
– Már az pedig úgy szokott lenni ilyen időtájt, és a ki ellopta az
orczája pirosságát, instálom, majd megtetszik látni, vissza is hozza
azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.
TIZENHATODIK FEJEZET.
(Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről.)
A nagy vagyon semmit se változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes
mixtum compositum volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire
bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat
mutatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jól esik
egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szeszélyei kedvéért, ha
nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is
beleszorúlt, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a
maga kis polgári hasznát.
Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne
gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.
Ha a dalárda, a tüzoltó-egyesület, vagy valamely más kunyoráló
küldöttség jelent meg nála, akképen okoskodott: Ezek most száz forint
adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi boszúsággal
tölté el), pedig voltaképen háromszáz forintot kellene adnom a
vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem
vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait
nekividámult, szelíd arczczal) adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak
kétszáz forintot, punktum, – és adott nekik a kifizetésnél (melyet
rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot, – azt is
köszönjék meg.
[Illustration: – Ötszáz forintra, méltóságos uram.]
Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr
jelent meg nála Mæcenást keresve «Bontó vármegye monografiája és
főispánjai napjainkig» czimű művére, mely minden új főispán alatt mint
megjelenendő kisért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán
nincs megirva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró
Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és
dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt,
kedvetlenül kérdezvén:
– S mennyire rúgnának a költségek?
– Ötszáz forintra, méltóságos uram.
– Az sok, nagyon sok.
Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.
– Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram,
egészen napjainkig, vagyis…
– Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne
leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt
jelenik meg a munka.
– Miért lenne jobb, esedezem?
– Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodva, a
hogy önök mondják.
– Ah, Istenem! – sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó
politikai viszonyok szerint már egykor Clementnek is írta a nevét s
valószinüleg ez volt az igazi. – Ah, Istenem, arra semmi kilátás, hogy
méltóságod megbukjék.
– Ön gonosz hizelgő Klementy úr.
– Higyje meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni
széken s ez esetben…
– Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.
– Az lehetetlen, könyörgöm.
– Miért volna lehetetlen?
– Mert nincs olyan ember az országban, a ki az én irásomat el tudná
olvasni. A szedők tizszer is eljönnek naponkint, hogy egyes szavakat
kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie,
vagy különben elvész az emberiségre nézve s ezt méltóságod nem
akarhatja.
– Nem, semmi esetre sem akarom, – mentegetődzött a főispán, – de ötszáz
forint sok pénz, nagyon sok pénz, s arra gondoltam, hogy talán leiratom
az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatón a megyei irnokokkal.
Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az
összegre nézve, minélfogva ekképen szólott:
– Nézzük csak, méltóságos uram… egy kis számvetést csináltam a fejemben,
s úgy látom, szigorúan megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz
forinttal.
– S azt persze tőlem várná ön? Nos, meg is adnám szivesen, de nekem
most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.
Klementy úr hamiskásan hunyorított szőrtelen szemöldjével s kihuzott a
zsebéből egy váltóürlapot.
– Erre mindjárt gondoltam, – szólt nyájas mosolygással, a mi még
visszataszítóbbá tette himlőhelyes arczát.
– Átkozott Ovidius! – nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert
Ovidius kollégájának tartott, mert csak erről az egy skriblerről hallott
egyet-mást. – Maga mindig a talpára ugrik. No hát megfogott! Megadom
magamat.
S ezzel, fogván a tollat, aláirta a váltót minden szó nélkül. Hanem az a
megjegyzés, hogy «erre mindjárt gondolt», fölpaprikázta egy kicsit.
Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No
megállj, Ovidius, ezt nem viszed el szárazon!
– Hát itt van a váltócska, amicze, hanem már most mit csinál vele, azt
szeretném én tudni? Aláirtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és a
kulturát is, de most jön már a nehézség. Mert a megye területén nem
szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az
Isten szerelméért, hogy itt, a hol főispán vagyok, négyszáz forintos
váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltűrném, az
méltó egy főispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el
volnék veszve. No hát mondja meg, mit csinál a váltóval?
– Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.
– Ez se lehet. Mert csak az én aláirásom van rajta. Az intézetek több
aláirást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé,
azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a
váltót, hanem magát, amiczé, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud
találni egy Esterházyt mellém, vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom,
próbálja, de máskép nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel
alatt adom ki a kezemből.
Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most ő volna felül,
de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:
– Van nekem Losonczon egy uzsorás ismerősöm, a ki rögtön leszámítolja.
– Úgy, de bizonyosan nagy kamatot vesz? – kérdi a főispán sajnálkozón.
– Biz az rögtön levon húsz százalékot, a milyen gazember.
– E szerint maga nem kapna többet mint…
– Háromszázhúsz forintot.
– Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tűrhetem, – méltatlankodott
Kopereczky, s dühösen nyomta meg a csöngettyű-gombot, mire a főispáni
huszár jelent meg az ajtóban. – Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal
ismét a szerkesztőhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot
keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik előjön, nekem is van egy
kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy
szolgabirói állás, mely két hét mulva, a január 25-iki rendkivüli
közgyűlésen lesz betöltendő, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber
Klementy, a sógorom, Noszty Ferencz mellett és önnek mint bizottsági
tagnak is erős befolyása van…
– Nem igen fog menni, méltóságos uram, megmondom őszintén, mert a fiatal
urat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. A kik nem
ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, a kik pedig ismerik, inkább
szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska…
– Nagy szamár.
– Az meglehet, de meg van állapítva a jövője.
– Ugyan mivel?
– Azzal, hogy ő tudja a legszebben énekelni a cs. kir. marseillaise-t. A
ki hallotta tőle egyszer, okvetlenül rászavaz. Érzés dolga az ilyen.
– Az ördög szántsa meg az efajta sületlen érzéseket.
– Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.
– Pedig a feleségem nagyon szeretné.
– Sajnos, de a mi lehetetlen, az lehetetlen, – sóhajtott fel Klementy.
– És én magam is akarom, – ropogtatta meg az r betüt a főispán keményen.
– Hm. Akkor meg is lesz, – mondá Klementy meghajolva.
– Ez már beszéd, ezt már szeretem, – szólt a főispán örvendezve, kezet
szorítván Klementyvel, ki a függetlenségi párt egyik vezére is volt. –
Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!
Bubenyik lépett be.
– Mit? Te kopogtattál már megint. Hányadszor mondom, hogy mikor
hivatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem iziben
jelenj meg, mint egy szellem.
– Mit tetszik parancsolni?
– Egyelőre csak annyit, hogy eredj ki és jöjj be kopogtatás nélkül.
Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli
lélek, ellenkezőleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert
a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.
– Vigyázz hé, mert mindjárt pofonütlek, – dühöngött a báró, vérbeforgó
szemekkel. – Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?
Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.
– Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt
hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.
– Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No ne menj
hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek,
mert azért hivattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy
vérszopó pióczától, ha lehet. Képzeld, egy himpellér uzsorás
négyszázforintos jó váltóért csak háromszázhusz forintot akarna neki
adni. No ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna,
megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem
itt lakik, csak azt kérdezem tőled, barátocskám, hogy van-e
háromszázötven forintunk?
Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra
és foghegyről mondá:
– Lesz.
– Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Ő is jól jár s te
se jársz rosszul.
Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghivebben. Hisz ez bolond
ember, gondolná az olvasó, mert kétségkivül a balek együgyü szerepe az,
a mit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy
szubvenczió számba ment a helyi lapnak, s hogy ő (Kopereczky) azonfelül
a Mæcenást is adta, sőt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a
sógora szolgabiróságának egy felette szelid formában, mely a Klementy úr
hasznavehetőségét semmiképen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk,
hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan
nyilvánult. A mi pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon
csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha ő szerzett volna
ötven forintot. Adakozott s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az
adományozott összegből vissza tudott csípni egy részt, a mi viszont a
kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a
tapasztalatlan, nagylelkű mágnást, a kit mindenre rá lehet venni.
Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, a ki mindenből hasznot tud
húzni, a közönség előtt pedig a bolondul pazarló Mæcenást, csakhogy egy
kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fenforgó esetet véve
például, Klementy tartotta őt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló
bolondnak és a közönségnek tünt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkű
mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.
Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt alaposan megnyergelte a
különben rakonczátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Ép olyan titok
ez, mint a mely az állatszelidítő tekintetében rejlik. Bolond
kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos
kormányzás, mely okvetlenül beválnék, nincs és nem lehet, vagy ha lehet,
eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, a mely sikerül
vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná
kormányozni, a ki pedig egy világot huzgál az ő elméje finom
czérnaszálain s lehet, elkormányozná jól a legutolsó irnok is, ha
főispán lenne és nem tudnák róla, hogy irnok volt, mert hát azt el kell
valahogy találni.
Már pedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek
nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, még pedig ritkán
olyast, a mit a nem okosak is akarnának, s ez már magában is nagy baj.
Azért aztán Isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos
főispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.
Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere
beiktatási beszédének különös esetéből sarjadzik.
De bármily hatalmasnak látszott is a főispán, a januári rendkivüli
közgyülés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv
iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet
életbeléptetése volt tárgyalásra tűzve, s a már említett szolgabirói
állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás
mellett van és az se lehetett titok, hogy szolgabirónak Noszty Ferenczet
óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskola-magyarosítás
ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a
többség, a szolgabirói szék betöltése pedig főleg a magyarokat izgatta,
mint a kik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklődnek jobban. Mindegy (a
magyarok szerint) mit tanulnak a paraszt kölykök, de nem mindegy, hogy
ki parancsol Voglányban.
Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és
ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és
exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a
király kamrájában, de ne vegye el más ember elől a kenyeret. Legyen a
szolgabiró köztünk nőtt, magunkszőrű ember, nem félmágnás. És fonák is
volna hosszabb mellény mint dolmány, hogy a szolgabiró méltóságos úr
legyen, az alispán pedig csak tekintetes.
Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, a ki azért
úszott el, mert mindenkiért jót állt. Azonfelül «a sokat szenvedett
hazafiak» közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a
Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor
az «Arany golyó»-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban
a bomlott időkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserűségbe mártogatta
a magyar sziveket, úgy hogy a felsőbbség bosszut lihegve csapott rá:
«Hm. Az énekes madárnak kalitka való.» Az pedig volt nekik Kufsteinban,
el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tőlük
ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni
kifogásolni valót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai
schematismusból meríttetett:
Osztrák ármány, Ferdinánd,
Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos,
Zsófia, Zsófia nagy dáma,
Kamarilla, reakczió.
Rácz, szerb, oláh, illirizmus,
Saxonismus,
Veszszetek el!
Heidinger, Leidinger, Windischgrätz,
Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán,
Hurbán, Lamberg, Berger,
Wimmer, Prückner,
Veszszetek el!
Szóval elég szépen volt kigondolva és a végén nem ártott senkinek. Ha
jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a három évi pihenés
elkellett a torkának – s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással,
mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, a mi akart lenni, de ő nem
akart, a meddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a
környéken, de most, mikor a zsidó arczok már elkomorodnak láttára,
rászorult a szolgabiróságra.