sovány, kicsi fehér személy, a hosszukás arca sápadt és tiszta, mint a
sárga liliom, széles, szűk homlokát fekete haj világítja, szeme tükörén
az alázatosságnak mindíg szelid fénye, vékony szája körül a mosolyféle,
mely lelki derű és bocsánatkérés, szellős pruszlikban, alsóban,
elhasznált topánkában igyekszik, serénykedik…
elkísérem a szolgáló útjára, ha a gazdáék, Weisz Károly nevezetű
szappanfőzőcsalád számára húst megy vásárolni, álldogál a friss húsok
között, szegy, lapocka, borda még vérzik a vaskampókon, kesernyés,
ismerős szag nedvesíti a szája ízét, aztán itt, meg az úton, meg otthon,
a meleg fekete haja alatt a rejtett örömök megmozdulnak, az
elgondolkozás lassú kortinái szívesen megnyílnak és a megzavart
cselédleányra, áporodott levegőjével rálehel egy másik mészárszék…
a székálló legény, kemény, dolgát értő legény, nyalkán áll a tőke
fölött, fehér vászon inge türemlik a piros, vastag nyaka körül, hengeres
melléből kilátszanak a teli vállak összehajló vonalai, a két ingujja
fölgyűrve és az izmos, fürge karjai a csukló feszült karcsúságán át
beleszökkentik az erőt, ugró ökleibe, kiterített nagy darab húsok
előtte, szanaszét körötte, bárdos öklével szabdalja, aprítja, olyan
suhintásokkal, hogy porzik, fröccsen belőlük a szép piros arcára még a
velőscsont is…
Így csereberél a vágyakozás és embert, falut, szendergő képeket
fölhánytorgat a lelkek szeme elé és a pesti mészárszékben, a vérnek
minden párázatában, a szelid cselédleány, hányszor gondolt a maglódi
székálló legényre? a szilaj, csapzott, szőke fejére, a haragos, ő rá
ránevető arcára, a tréfás szavaira, a beszédes virágajándékaira és aztán
az ijesztő megkérdésre, amitől azóta is félelmeteskedik a jámbor
szívében a kevély, versengő ember:
– Petrovics István?…
és mindjárt visszhangzik rá, a másik eljegyzettebb kedves, a huncut
nevű:
– Lányi Samu?…
a maglódi csizmadialegény, lágy kedvességeket tud mondani, szerelmesebb
a szavajárása, nyájas a viselkedése, engedelmes a rátekintése, círógatós
a kézfogása, jóleső az odahajlása, ügyes a mesterségében, a szép piros
csizmát, a ráncos deli csizmát a legszebben kiteremti, az ülő
mesterségben békésebb munkát is folytat, mint ama vad, szótalan, hizelgő
szavában is parancsolgató székálló legény…
Ki tudná elérni egy különélő, megriasztott, szegény szolgálóleány zárt
titkait? a haragos világban magánosan földobbanó cselédszívnek
beszélgető játékait? egy szomorkás tót leánynak halkan mozduló kedvét?
akit a nagy hegyek és csöndes tótocskák közül idecsöppentettek a síksági
földre, rikkantó magyarok közé, aki vesződik a növő, rossz emlékeivel,
bajos szülők perlekedő úntalanságaival? a tanító-rokon italos
gonoszságaival? éjszakába hajló este, éjszakából nyíló hajnal
bíbelődhetik zavartalan: miért nem hal meg a szegény cselédleány?… esti
harangszóra a balzsam-imádkozás, amitől frissült, eszére rápermetezik a
bátorság… az együgyű képzelet, mely megkúszálja az ábrákat, a fénylő
vasaló, aminek arcán nem ragyognak eléggé a kőporral súrolt foltok, a
szappanszagú nagymosás, mely gyöngyöző gőzben fürdeti a szárazságot
óhajtó arcot és…
két szempárnak kisugárzása az éji sötétből, amik meglepnek és egy
cselédágy vigasztalanságára ráejtik a verőfény sátorát s a jóság,
kívánság, áhitat, a könnyező gyöngédség elömlik egy mostohás, tót
leányka szívén…
Alvás előtt, a hajnali ébredéskor, mikor a hallgatag vándor körül a
földi rejtelmek sokasodva neszelnek, Máriát sokszor látom…
a sereglő leány-népet a kapuk előtt titkosan megvigyázom, a szőkéset, a
barnásat, az alacsonyt, a magasabbat tisztességgel megszemlélem,
fáradtan fakó, pirulósan piros ábrázatukat feledkezve megcsudálom és nem
tudhatják, hogy izgult szemeim fürkésző sugara mint borul reá a nyilt,
tekintgélő, fénylő szemeikre…
ezek: a bús emberek, akiket a szégyenbe, szennybe, sötét kalodába
vetettek a szerencsésebbek, ezek: az őrizetlen zsengék, kiket nyujtózó
szeszélyes úrfik, undorodó pocakosok éjjeli pihenőkor az izeléssel
megvizitelnek, ezek: a bélyeges kiválasztottak, akik a szegénység
legmélyebb tárnáiban érlelődnek, ezeknek a kicsi eszén, lefogott
képzeletén villámlik át minden, amiért szörnyű ez az élet, ezeknek a
szívük az űzött vad, de mégis diadalmas, mert a megállás kobzott
perceiben:
– Kiküldik, mint galambját Noé, a reményeket…
ez a szent, szép, szomorú élet a cseléd szíve, melynek közelében, mint
az evangyéliom mondja, repes a lélek… és párolgó vérrel beleírnám a
vigasztalást minden szegény ember agyvelejének sejtjeibe, ilyen volt
Mária is, aki száz év előtt itt járt a pesti földön és akiről megvolt
írva, hogy áldott az ő méhének gyümölcse…
Igy álmodtam meg egyszer, a merengés találkáin Petőfi édes anyját és
fölbong körém a gőgös dalnok idejéből a tisztaszavu harang, ahogyan
egy-két soros német önéletrajzában, németül világgá hirdette:
– Alexander Petőfi, geboren von armen Eltern…