II.

Berreghyné kiváncsian vette szemügyre a sárgult papirosokat.

– Igen, – bólintott rájok, – ez csakugyan a Boldizsár dédapánk írása.

Ismerem a szép gömbölyű gyöngybetűit a családi levéltárunkból. Sok

érdekes és jóízű levél (nagy humorista volt az öreg) van ott is tőle. De

ezeket a leveleket még nem láttam.

– Persze, ezek nem voltak az ősfához mellékelve, – mondta különös

mosollyal Kabocza. – A Delnőy-család nem is tudott soha ezekről. (Nem

hiába volt nagyeszű és bölcs ama Boldizsár úr… – gondolta itt magában

Kabocza.) Ezek a levelek a Dengeleghy-család levéltárából kerültek elő.

Ott is pecsétes zár alatt őrizték őket, míg a család utolsó sarja is ki

nem halt. Ezt pedig a testamentumában rendelte el Dengeleghy Tamás úr,

akihez, mint kedves szomszédurához és meghitt jó cimborájához intézte

vala ezeket a leveleket Delnőy Boldizsár.

– Érdekes, nagyon érdekes, – jegyezte meg Berreghyné és alig várta, hogy

a titokzatos levelek tartalmát megismerje.

– Nos, – kezdte a levelek glosszálását Kabocza (egészen még sem tartotta

célirányosnak, hogy felolvassa azokat) – íme, az első levél. Ebben

megszomorodott szívvel jelenti Boldizsár úr Dengeleghy Tamásnak, hogy

szerette kis fiacskája, Boldizsárka után (ez volt, kérem, a II.

Boldizsár!) íme, az Úr kifürkészhetetlen akaratából és ítéletéből, amely

ellen nincsen appelláta, most a szegény jó édes anyja (ez volt a

Boldizsár úr hitestársa: Thoroczkay Anna) is elköltözék oda, ahonnan

nincs többé visszatérés – «az halálnak ő zord setét országába»… Egyben

meghívja kedves szomszéd úrbarátját a temetésre, vagy mint akkor mondták

és ahogyan itt is írva van: «a végső szomorú tisztességtétel

alkalmatosságára…»

– Igen, igen… – bólongatott a gyászos hangulathoz illő elborulással

Berreghyné, miután maga is végigfutotta a szomorú levelet.

– Ide, a levél hátára, – folytatta Kabocza, – régi jó szokás szerint

rájegyezte Dengeleghy Tamás, hogy a gyászos alkalmatosságon csakugyan

jelen is volt. «Boldizsár komám sok keserves könnyek hullajtásával

butsuzék el – mondja a jegyzet – az ő szerelmetes hites társátul, de meg

is érdemlette, mivelhogy felette jámbor és kedves asszonyszemély vala az

elköltözött… Temetés után peniglen az sok jeles nemzetiségbéli gyászoló

gyülekezet az halottas házban torra gyülekezék össze, az mellyet is

minden rendek megelégedésére, nagy szorgalmatossággal és jeles

mesterséggel készített vala az Boldizsár komám szakátsnéja, bizonyos

Susánna nevezetű leányasszony…»

Itt Kabocza nem állhatta meg, hogy a bajuszába ne mosolyogjon. Mivelhogy

még valami kis csintalan megjegyzés volt ott, mindjárt a «Susánna

leányasszony» után. («Az ki penig fölötte szemrevaló vászoncseléd… meg

is tsippentettem ecczer-kécczer az gömbölyded artzocskáját…» –

kanyarintotta oda a vidám és nagyselyma Tamás úr.) De persze, ezt nem

olvasta fel őnagyságának a ravasz doktor, hanem folytatta a második

levéllel:

– Ebben a levélben, amely – mint méltóztatik látni – egy évvel a temetés

után kelt, azt írja Boldizsár úr Dengeleghy komájának, hogy nagy szomorú

özvegyárvaságában senki más nem vigasztalgatja már, hanem a derék

Susánna leányasszony, aki úgy tudja készíteni a ludas kását, a turós

derelyét, no és a csiperkegombát bibic-tojással, hogy azután akár

Kollonits hercegérsek őeminenciája is megnyalhatná a száját…

Berreghyné itt nem állhatta meg, hogy bizonyos büszkeséggel meg ne

jegyezze:

– Ah, igen, azt a családi hagyományaink is fenntartották, hogy nagy

gourmand volt az öreg úr!

– De ezenkívül, – mondja tovább a levél, azaz hogy Boldizsár úr, –

Susánna leányasszony a különféle és igen kellemetes herbatéák főzésében

is jeleskedik, nemkülönben bizonyos hathatós erejű kenőcsök keverésében,

amelyekkel is úgy kikeni-dörgöli az ember csontjából az átkozott

podegra-nyavalyát, hogy nincs az a ráncoshomlokú, tubákos orrú német

felcser, aki különben megcselekedné…

Itt kis szünetet tartott Kabocza és megjegyezte, hogy mindezek ugyan nem

tartoznak szorosan a tárgyhoz, de a következők megértéséhez érdekes

adalékul szolgálnak, azért bátorkodik felolvasni.

– Csak olvassa, kérem, olvassa, – adta beleegyezését Berreghyné, –

nagyon érdekes, felette érdekes.

– Nos, – folytatta nekilendülve Kabocza, – a továbbiakban panaszkodik

Boldizsár úr, hogy Susánnának eme jeles tulajdonságai mellett egy kis

hibája is vagyon. Olykor-olykor nagyon akaratos és már többször

megfenyegette őt (már mint Boldizsár urat), hogy otthagyja, mert –

úgymond – nem akar holta napjáig cselédsorban sinylődni. Már pedig ő

semmi áron el nem bocsátja többé Susánnát… Azért is kérve-kéri kedves

baráturát, látogasson el hozzá egy kis finom ludas-kására meg

bibic-tojásra (egy-két átalag jó tokaji máslás is akad még a pincében!),

hogy egyet-mást inter pocula és sub rosa megbeszélgessenek. Úgy eshetik

– teszi hozzá itt végül – hogy csendes lakzi lesz a mulatság vége,

mivelhogy ő, ha máskép nem megy, a szent házasság láncával is magához

köti Susánnát… A familia során ez már mit sem változtat, ahhoz ő már vén

legény, de különben ő már a familiával nemtörődik, hanem az Írás

szavaihoz tartja magát, amely azt mondja: «Nem jó az embernek egyedül

lenni…» Ezt pedig, ő szerinte, elsősorban is az ilyen elszomorodott,

özvegy-árva vén embereknek mondja az Írás…

Berreghyné itt nyugtalanul izgett-mozgott, köhécselt, de Kabocza, élvén

az imént kapott engedelemmel, folytatta:

– Erre a levélre ezt írta Dengeleghy Tamás: «Ott valék. Boldizsárnak

igaza van!» Egyebet – diszkrécióból-e vagy feledékenységből – semmit.

Így aztán azt se lehet tudni, hogy mire nézve volt igaza Boldizsárnak. A

ludas-kására, bibic-tojásra… avagy minden egyebekre nézve is…

És most következik a harmadik levél, mint ma mondanók, a koronatanu. Ez

ismét négy hónappal később kelt (méltóztassék a dátumot jól

megjegyezni!) és ebben arról értesíti Boldizsár úr Dengeleghyt, hogy

Susánna este, épen gyertyagyujtáskor, egészséges fiúgyermekecskét hozott

a világra… A boldog anyát se leányasszonynak, se semmi másnak nem nevezi

(és ez még homályosabbá teszi az ügyet…) egyszerűen csak Susánnának.

Egyúttal nagy szívesen meginvitálja barátját a keresztelőre és az utána

következendő passzitára, ahogy akkor a keresztelési lakomát nevezték.

Sőt azt is jelenti, hogy mivel a kis újszülött felette igen hasonlít a

megboldogult Boldizsárkához, ennek is Boldizsár lesz a neve… Erre a

levélre megint rájegyezte Dengeleghy: «Ott valék. Actum est –

megtörtént. A kis Boldizsárka keresztfiam ugyancsak kuruc legény – úgy

sivított a keresztelés alatt, mint három török síp és két nádi hegedű

egyszerre. Az Úristen éltesse.»

Berreghyné csak izgett-mozgott a karszékben, de nem szólt közbe. Úgy

látszik, még mindig felette érdekesnek találta az ügyet.

Kabocza folytatta:

– Az adatok itt, sajnos, megszakadnak s így több világosságot deríteni

az ügyre nem lehet. Annyi azonban világosan kiderül, hogy ennek a kis

sivalkodó Boldizsárkának a születési dátuma pontosan egybevág annak a

Nagy-Delnei Delnőy Boldizsárnak a születési dátumával, akit én III.

Boldizsárnak jeleztem és akiben nagyságtoknak a szépatyjukat van

szerencséjük tisztelni.

Berreghyné itt, mintha csak valami bomba vetette volna föl, fölugrott a

székből.

– Ké-ké… kérem csak… azokat az írásokat! – hebegte és gyorsan átfutotta

egymásután a leveleket.

Semmi kétség, mind a Delnőy Boldizsár tulajdon kezeírása. A szép kerek

betűk rettenetes táncra kerekedtek Berreghyné szemében és sápadtan,

szinte megsemmisülten rogyott vissza a karosszékbe.

– Nos, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – itt van az a kis

vadhajtás. Ez volt az oka annak a bizonyos huzavonának. Nem akartam

addig megtenni a felterjesztést, míg meg nem beszélem a dolgot a

családdal. Úgy gondolom, talán vissza méltóztatnak vonni az aranykulcsot

kérő folyamodványt. Ilyen esetekben, amint bizonyára tetszik tudni, nem

ismer tréfát a főkamarási hivatal.

– Igen, igen… köszönöm… mindenesetre… visszavonjuk, kérem… tessék csak

följegyezni, hogy visszavonjuk… – búcsúzott egészen összetörve

Berreghyné és persze, hogy nem ment referálni az államtitkárhoz. Sőt a

miniszterhez vezető utat sem választotta, hanem a legrövidebb úton,

egyenesen hazament.

Otthon, amint betámolygott a múzeumszerűen berendezett szalonjába, a

családi galleriából mindjárt a Delnőy Boldizsár képe mosolygott rá,

azzal a jóízű, széles, nyugodt, kissé maliciózus derűvel, aminővel csak

a régi jó táblabírák tudtak mosolyogni. A kép, amelyet valami vidám,

csavargó lengyel piktorral festetett Boldizsár úr (bizonyosan vidám

poharazás közben: azért fogta meg a selyma olyan pompásan a jókedvét…),

ott lógott a főhelyen. Fölébe állandóan zöld babérág borult, alatta nagy

aranybetűkkel (melyeket időnként meg-megújíttattak a kegyeletes utódok)

ez a felírás ékeskedett: «A család büszkesége.»

Berreghyné lesujtó, haragos pillantást vetett a képre, de a «mosolygó

bölcs» annál derűsebben mosolygott vissza, mire őnagysága félig ájultan

rogyott a pamlagra. És miközben a szobaleány ijedt csudálkozással

fellocsolta, egyre ezt sziszegte:

– Szégyen, gyalázat… ilyen szégyen… ilyen gyalázat…

Boldizsár úr csak mosolygott és – úgy tetszett Berreghynének – egyre

derűsebben, kiállhatatlanabbul mosolygott.

– Vegye le azt a képet! – parancsolta őnagysága, kissé összeszedve

magát, a szobaleánynak.

Letépte fejéről a babért, kivakarta a pompázó aláírást és nagy vörös

betűkkel odaírta helyébe: «A család szégyene.»

És a bölcs Boldizsár ezen is csak mosolygott.

Akkor is mosolygott, mikor a szobaleány csudálkozásra meresztett

szemekkel a padlásra vitte. A padláson is mosolygott.

Sőt azalatt is egyre mosolygott, mialatt – délután 6 és 8 óra között –

Berreghyné nagyon leverten és nagyon szomoruan elnökölt a K. A. B. V. E.

választmányi ülésén.