Kis-Berregi Berreghy Pongrácné, született Nagy-Delnei Delnőy Anna Mária
Amália, a társadalmi – vagy mint ő maga legújabban nagy előszeretettel
hangoztatni szokta – szociális téren kifejtett ernyedetlen, odaadó
működéséről közismert és tisztelt matróna, a Szent Ceciliáról elnevezett
s keresztényi alázatosságra és béketűrésre vezető egyesület (röviden a
«KABVE») elnöke, pulykavörösen, szinte magából kikelve suhogott be a
minisztériumban dr. Kabocza János fogalmazó szobájába.
Kabocza doktornak nem ez alkalommal volt először szerencséje
őnagyságához s már előre tisztában volt az ismételt látogatás céljával.
Ám ez cseppet sem gátolta Berreghynét abban, hogy ezúttal is ki ne öntse
a selyemblúza alól mindazt, ami a szívét nyomta.
– Az ősfa-ügyben jövök, a Berci fiam kamarássága ügyében, – kezdte
Berreghyné, erősen fujtatva a sok lépcsőmászástól.
– Méltóztassék helyet foglalni, nagyságos asszonyom, – udvariaskodott
Kabocza és egy erősen keshedt-vedlett, hatalmas terjedelmű
bőr-karosszékre mutatott, amely még néhai szép királyunk, Mária Terézia
valamelyik pohos és parókás konziliáriusa számára «épült» valamikor anno
1740–41 körül, ama nevezetes pozsonyi diéta örömteljes és bőkezű
napjaiban.
– Már két hónap óta várjuk az elintézést, – pattogott tovább Berreghyné,
teljesen figyelmen kívül hagyva Kabocza udvariasságát. – Égető
szükségünk van a dologra. Ez ugyan nem tartozik ide, de már csak
elmondom, hogy a Berci fiam nősülni akar. És… nos igen, úgy áll az ügy,
hogy addig nem lehet… még visszamehet emiatt a parti… Odafönn Bécsben is
várják már a fölterjesztést. A főkamarási hivatalban már megtettük a
lépéseket… A tábornok kuzinomnak megigérték, hogy ott két nap alatt
elintéznék az egészet és az iratok, nemde, még mindig a referens úrnál
vannak?
– Itt vannak, – mondta nyugodtan Kabocza és a szobája egyik sarkába
mutatott, ahol egy hatalmas, Uchatius-ágyú csövéhez hasonló, hosszú
bádoghenger volt a falhoz támasztva, mellette kis deszkadoboz hevert,
amelyen szép, gondos rondírással ez a felirat ékeskedett: «Kis-Berregi
Berreghy Albert ősfája és mellékletei.»
– Nem értem… igazán nem értem, – fakadt ki Berreghyné, – mikor a dolog
olyan egyszerű és tiszta, mondhatnám átlátszó. Valamelyest én is értek a
genealogiához, kérem… Az ősfánkon csupa jó család szerepel, köztük egy
aranysarkantyús vitéz és két alapítványi hölgy. Igazán érthetetlen ez a
huzavona!
– Kérem, méltóztassék, – ajánlotta újra a bőrtrónust ő nagysága
figyelmébe Kabocza, azzal a barátságos szándékkal, hogy majd
megmagyarázza a «huzavona» okát.
– Köszönöm! – utasította vissza Berreghyné. – Megyek az államtitkár úr
őméltóságához… igen… a miniszter úr őkegyelmességéhez is ismerem az
utat, ha szükséges – folytatta vésztjósló tekintetet lövelve Kaboczára.
– Elmondok ott fenn mindent, mindent elmondok… majd én referálok!
De most már a hosszú türelmű Kabocza is a keményebbik sarkára állt és
elővette a száraz, hivatalos hangját.
– Ahogy tetszik, kérem, – mondta ridegen, – de előbb, hogy híven
referálhasson őméltóságának vagy őkegyelmességének, méltóztassék egy
kicsit meghallgatni engem, mert az iratok behatóbb tanulmányozása közben
egy és más olyan adatra bukkantam, amiről nagyságodnak még aligha van
tudomása.
– Hogyan… mi… csak nem? – kérdezte kissé meghökkenve ő nagysága és a
kellő elővigyázattal az aggkori végelgyengülésben fájdalmasan nyöszörgő
karosszékbe ereszkedett.
– De igen, – felelte csöndes, majdnem kárörvendő mosollyal a doktor,
miközben az asztalán halomszámra fekvő régi, elsárgult írások között
babrált. – Igen, az ősfán, hogy is mondjam csak… az egyik nemes ágon
valami kis vadhajtás van…
– Az lehetetlen, az ki van zárva a mi családunknál! – szólt közbe
erélyesen tiltakozva Berreghyné. – Szeretném látni azt a… no, ahogy ön
nevezi… azt a vadhajtást… én is értek egyetmást…
Kabocza kihalászta a bádog Uchátiusból a lepedő nagyságú pergamenre
rajzolt s büszkén szétterpeszkedő ősfát, kiterítette az asztalán és a
kék ceruzájával odabökött egy helyre azon az oldalon, amelyiken épen az
anyai, tehát a Nagy-Delnei Delnőy-ágazat lombosodott, virágzott széjjel.
– Itt van, kérem!
Berreghyné izgatottan kapta szemére a lorgnonját és szinte belesápadt,
mikor a jelzett helyen arany betűkkel ékeskedő nevet elolvasta:
«Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár.»
– Na hát, mondom, hogy ki van zárva! – erősködött újra, kissé erőszakolt
nevetéssel. – Hiszen ez a dédapánk: Boldizsár. A híres, a nagyeszű
Delnőy Boldizsár, a «mosolygó bölcs», mint akkor nevezték, őfelsége
aranysarkantyús vitéze, a keménykezű főispán, az ékesszavú diétai
szónok, több vármegye táblabírája, a családunk büszkesége, aki
birtokainkat és nevünk fényét megsokszorozta… Bizonyosan valami tévedés
lesz a dologban, itt nem lehet semmi baj. Csak nem tetszik kétségbe
vonni tán egy aranysarkantyús vitéz nemességét?…
– Nem az aranysarkantyússal van baj, nagyságos asszonyom, hanem közel
hozzá, veszedelmesen közel, – mondta Kabocza, – itt mindjárt mellette és
alatta.
– Hogy-hogy? – csodálkozott Berreghyné, – Delnőy Boldizsár felesége,
amint itt is ki van tüntetve, Toroczkói Thoroczkay Anna volt, szintén
kétségtelen és közismert nemes család sarja. Az ő fiúk az ifjabb, vagyis
II. Boldizsár, a szépatyánk.
– Igen, – szólt bele a doktor, – csakhogy ez a III. Boldizsár.
– Hát a harmadik! – idegeskedett Berreghyné. – Az már mindegy, egészen
mindegy.
– Csak az a baj, – fűzte tovább a szót Kabocza, – hogy ez a III.
Boldizsár akkor látott napvilágot, mikor Thoroczkay Anna asszony már rég
a delnei családi sírboltban aludta az örök álmot…
– Akkor hát, – kacagott fel Berreghyné, – a mi szépapánk, úgy látszik,
örök álmát alvó anyjától született a delnei kriptában… Nem is tudtam,
hogy a régi jó világban ilyen csodák is megestek.
– Nem, kérem, ilyen csodák a régi jó világban sem estek meg, – mondta
szintén derűsebb hangon Kabocza. – Ez a kis Boldizsárka ugyancsak
elevenen jött a világra. Annyira elevenen, hogy szinte… hogy is mondjam?
– megelőzte a korát…
– Mi-mi miít? – álmélkodott Berreghyné.
– Nagyságos asszonyom, – szólt némi habozás után komoly, ünnepélyes
hangon a doktor, – attól félek, hogy már is túlléptem a köteles
illendőség határát… Kérem, legyen szíves beküldeni a kedves fiát vagy az
ügyvédjét a továbbiak megbeszélése végett… Mert én igazán zavarban
vagyok nagyságoddal szemben… itt végre is olyan dolgokról van szó… és a
nagyságos asszony máris kissé izgatott…
– Kérem, kérem, csak beszéljen egész bátran, előttem beszélhet… úgyis
csak valami tévedés lesz.
– De mégis… talán jobb lenne, ha mással…
– Nem, nem! – maradt meg elhatárorozása mellett Berreghyné. – Magam
akarok mindent tudni, beszéljen, kérem… csak beszéljen…
Kabocza doktor kissé fanyarul és kelletlenül vakarta meg a tarkóját, de
az ajka egyik szögletébe hamarosan valami derűs, szinte kárörvendő vonás
rajzolódott ki, amely, mintha ezt mondta volna: ám, legyen – tu l’as
voulu…
Az íróasztala egyik rekeszéből dohos, elsárgult íráscsomót húzott elő és
hirtelen felragyogott az arca, mint akinek szorult helyzetében valami
kitünő mentő ötlet jutott az eszébe.
– Kérem, csak semmi gêne, – sürgetőzött Berreghyné most már teljesen
felcsigázott kiváncsisággal, – tessék csak mindent elmondani úgy,
ahogyan gondolja. Igérem, hogy nyugodtan meg fogom hallgatni.
– Ha megengedi, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – inkább magának
Delnőy Boldizsárnak adom át a szót. Az első Boldizsárnak tudniillik, a
nagynak, a bölcsnek. Ő végre is legjobban tudja a maga dolgait, mert az
ő dolgairól lesz itt szó. Én is csak tőle tudom, amit tudok. Az ő
szavában, remélem, nem fog kételkedni nagyságod.
– Na, ez annál érdekesebb lesz, – jegyezte meg gúnyosan Berreghyné. – Az
ember végre is nem mindennap diskurálhat a dédapjával…
– Íme, – mutatott a régi írásokra Kabocza, – ezek a Boldizsár úr
levelei. Egészen intim, őszinte és igen kedves kis levelecskék. Valóban,
mikor olvassuk őket, mintha csak az írójukat hallanók. Ezek fognak
helyettem beszélni. És, biztosíthatom nagyságodat, hogy – amiképen
óhajtja – egészen sans gêne fognak beszélni ezek a kis levelecskék.
Mondom, akárcsak magát Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár urat hallanók, a
család büszkeségét, a nagyeszűt, a bölcset…