I
Sidney Davidson időleges eltévelyedésének a története már magábanvéve is
figyelemreméltó tünemény, még ha Wade magyarázatának nem is akarunk
hitelt adni és gondolkozóba ejti az embert azokról a lehetőségekről,
amelyek a jövőben nyitva állhatnak előttünk és amelyek szinte azt
mutatják, hogy időközönként öt-tíz perceket a világ másik végén
tölthetünk. Történetesen szemtanuja voltam Davidson esetének, így az én
kötelességem, hogy papírra vessem a történetet.
Amikor azt mondom, hogy szemtanuja voltam az esetnek, ez alatt persze
csak azt értem, hogy én léptem elsőnek abba a szobába, ahol a dolog
lefolyt. A harlowi műegyetemen történt, közvetlenül a főbejárat fölött
elterülő épületrészben. Davidson egyedül volt a nagy laboratóriumban, én
pedig egy szomszédos kisebb szobában feljegyzéseket csináltam, de persze
a nyári vihar teljesen felforgatta munkámat. Éppen egy hatalmas villám
csapott le fülsiketítő dörgés kíséretében a közelben, amikor úgy
hallottam, mintha a szomszéd szobában valami üveg tört volna össze.
Abbahagytam az írást és hallgatózni kezdtem. Az első percben nem
hallottam semmit. A jégeső a háztetőn úgy kopogott, mintha géppuskával
lőtték volna a házat. És ekkor megismétlődött a hang: nem lehetett semmi
kétség, valami nehéz dolog a földre zuhant. Pillanat alatt talpon voltam
és felrántottam a nagy laboratórium ajtaját.
Döbbenten álltam meg, amikor egy különös kacajt hallottam és Davidsont
ott találtam a szoba közepén állva, egészen megzavarodott arccal.
Először azt hittem, részeg. Észre se vett engem. Valami láthatatlan
tárgyat igyekezett úgy egy méternyire maga előtt megkapni. Lassan
kinyujtotta kezét, pillanatig habozva megállt, azután hirtelen a semmibe
markolt.
– Mi történt? – mondotta.
Kinyujtott ujjait szeme elé emelte.
– Szent isten! – kiáltott fel.
Azután nagy óvatosan felemelte lábát, mintha azt hinné, hogy azok a
földbe gyökereztek.
– Davidson! – kiáltottam rá. – Mi bajod?
Davidson felém fordult és úgy meresztgette szemeit a hang irányába.
Keresztülnézett rajtam, aztán jobbra nézett, balra nézett és látszott
rajta, hogy nem lát semmit.
– Hullámok – motyogta – és egy feltünően csinos schooner. – Esküszöm ez
Bellows hangja.
– Halló! – kiáltott fel egyszerre teljes erejéből.
Először azt hittem, ostoba tréfát akar velem űzni, azután észrevettem,
hogy lábai előtt pozdorjává törve hever legdrágább elektrométerünk.
– Mit tettél, ember? – kiáltottam fel. – Összetörted az új
elektrométert!
– Megint Bellows – mondotta. – Legalább a barátaim megmaradtak, ha a
zezeim el is vesztettem. Mi van az elektrométerrel… Merre vagy Bellows?
– Azzal hirtelen botorkálva felém indult. – Ez az átkozott vacak úgy vág
– mondotta. Egyenesen a padhoz vánszorgott és ott összekuporodva leült.
Megdöbbentem.
Davidson – szóltam hozzá –, mi történt veled?
Körüljártatta szemeit a szobán.
– Esküdni mernék, hogy Bellows volt. Miért nem lépsz elő
rejtekhelyedről, férfihoz méltóan, Bellows?
Pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy a szegény szerencsétlen
Davidson bizonyára hirtelen megvakult. Megkerültem az asztalt és vállára
tettem kezemet. Még soha nem láttam így embert megijedni. Mintha
megcsípték volna, úgy ugrott fel a padról és azonnal védekező állásba
helyezkedett. Arcát a rémület valósággal eltorzította.
– Jóságos isten! – kiáltott fel. – Mi volt ez?
– Csak én voltam – Bellows. Nyugodj meg, Davidson!
Nagyot ugrott a hang hallatára és – hogy is fejezzem ki magamat? –
valósággal keresztülmeredt rajtam a tekintetével. Beszélni kezdett, de
nem hozzám intézte szavait, hanem saját magához.
– Itt a sík parton, a déli nap verőfényében. Sehol egy búvóhely, – vadul
körülnézett és azután felkiáltott: – Nos! Majd meglátjuk!
Hirtelen megfordult és fejjel egyenesen a nagy elektromágnesbe rohant,
olyan vad erővel, hogy amint utólag kiderült, állkapcsát és vállát
véresre zúzta. Erre gyorsan hátraugrott és majdnem sírva kiáltott fel:
– Az isten szerelmére, mi történt velem?
Félelmében halotthalványan, remegve pillantgatott maga köré és
jobbkarjával fájó vállát tapogatta.
Ekkorára már én is egészen kijöttem sodromból és nem tudtam mire vélni
az egész dolgot.
– Davidson – mondtam megnyugtatóan –, ne légy megijedve!
Még mindig összerezzent hangomra, de most már korántsem annyira, mint
először. Tisztán és érthetően megismételtem szavaimat.
– Bellows, te vagy az? – kérdezte Davidson.
– Nem látod, hogy én vagyok?
– Davidson – mondtam megnyugtatóan –, ne félj!
– Még magamat sem látom! Hol az ördögben vagy?
– Itt – mondottam –, a laboratóriumban.
– A laboratóriumban! – válaszolta kétkedő hangon és kezével
végigsimította homlokát. – Igen, a laboratóriumban _voltam_ – míg a
villám nem jött, de akasszanak fel, ha még most is ott vagyok. Milyen
hajó az ott?
– Ott nincs semmiféle hajó – feleltem a jelzett irányba nézve. – Térj
végre magadhoz, öregem.
– Nincs semmiféle hajó… – ismételte gépiesen és menten elfelejtette az
egész dolgot.
– Azt hiszem – folytatta lassan –, mind a ketten halottak vagyunk. Csak
az a furcsa, hogy úgy érzem, mintha még mindig volna testem. Talán csak
azért, mert még nem szoktam meg egészen a dolgot. Biztos villámcsapás
érte az öreg épületet. Gyorsan ment Bellows – mi?
– Ne beszélj szamárságokat. Nagyon is életben vagy. A laboratóriumban
állsz most is. Éppen most törted össze az új elektrométert. Nem
szeretnék a bőrödben lenni, amikor Boyce megérkezik.
Tekintete a falon függő diagramokra meredt.
– Úgy látszik, megsiketültem – szólalt meg ismét – ágyút sütöttek el,
látom a torkolatnál a füstöt, de nem hallom a hangját.
Ismét vállára tettem a kezemet és most már nem ijedt meg annyira tőle.
– Úgy látszik, valami láthatatlan test-félém lehet – mondotta. –
Istenemre, egy csónak tart felénk a hajóról. Általában azért csak olyan
itt is, mint régi életünkben volt – csak éppen más klíma alatt.
Megráztam a karját és rákiáltottam:
– Davidson, ébredj fel!