Elmult vagy három esztendő, a Zapport szirtjén ki tudja: áll-e még az a
kegyeletes Martertafel, amit szegény Flóra emlékére odatüztek? A téli hó
eltakarta a sirját, kivirágzott rajta a virág is, idehaza azóta fű nőtt
az emlékére is.
Egy kemény deczemberi estén, hét óra tájt, elegáns alak ődöng végig az
úri-utczán. A kabátja felgombolva, frakk látszott alatta. Valami baja
lehetett, mert bele-belebotlott a járó-kelőkbe és ilyenkor összeriadt,
mintha most térne csak magához. Igen, baja van. Egy csemege-kereskedő
kirakata előtt megáll és néz, néz. A szeme kidülled, nehéz, hörgő sóhaj
vergődik ki a melléből és az ajka jár, a nyelve csámcsog, mintha éhes
volna. Igen, éhes, nagyon éhes, már nem birja magát tartani. A kutya
könyörgő tekintetével néz végig az embereken, ha vajjon nem könyörűl-e
meg rajta valaki. Egy kábító illatu hölgy ér vele szembe, mintha csupa
bunda volna, alig látszik ki a kis arcz a sok prém közül.
– Gizi, Gizi, – szólongatja az éhes gavallér, de az a kis finom arcz
kedvetlenül fintorul el s alig hallhatóan sugja neki:
– Ugyan hagyj békén, nem látod, hogy valaki követ?
És a gavallér egyedül marad.
Ekkor emlékszik valamire. Mintha már lett volna ilyen helyzetben. Igen,
régen, nagyon régen, bár igaz se volna. Akkor is megszólított valakit,
azt nem ismerte, azt nem halmozta el pénzzel, gyémántokkal, azért nem
tette magát tönkre. És az fölsegítette és akkor tönkretette ő. A halálba
kergette. Mintha látná. Mintha itt az utcza sarkon ragyogna be az
aranyos, dus haj, mintha érezné a finom, diszkrét illatot és utána
kellene sietnie a fejedelmi alaknak. Csak árnyék volt, vagy az sem.
Avagy a szelleme. Tán itt jár és most is akarna rajta segíteni, de már
nem tud. Késő, elvégeztetett.
A haza felé siető masamód-lányok ámulva, lopva néznek a tántorgó,
előkelő urra. Mi ez? Köny folyik a szeméből. Valami nagy bánata van?
*
Ercsi alatt holttestet fogtak ki a Dunából. Előkelően öltözött ur, a
zsebében nem találtak semmit. Felhozták Budapestre, a rendőrorvos
konstalálta a halált, a hulla körülbelül két napja lehetett a vizben.
Nem lehetett konstatálni a kilétét, mert az eltüntek egyikére sem
hasonlított. Beszállították a törvényszéki bonczoló intézetbe s a
morgueban kitették a szokásos szemlére.
Dr. Bertalan Péter, amint elment a vasrácsos ketrecz előtt, egyszerre
csak megáll. Lábujjhegyre emelkedik, előre hajol, egyszerre az egész
arcz kezd mozogni, gonosz mosoly ül a szájára, végre éktelenül
elkurjantja magát:
– Nini, a kedves barát! Hát már megérkezett? Ó, be sajátságos, be
sajátságos, még egy esztendeig vártam volna reá.
És rohan, eszeveszettül, beleül a kocsiba és egy óra mulva visszatér egy
bundába vesző hölgygyel, kinek alig látszott ki parányi arcza a prémből
és odaállítja a ketrecz elé.
– Nos, Gizike, ugy-e, hogy ő?
Alma Gizin hideg borzongás fut végig, huzódik onnan. A doktor megfogja a
karját és nem engedi.
– Csak örvendsz a drága barát látásán? Nézd, a szája megkékült, de
ugyanaz, amelyet oly sokszor csókoltál. Nos, mit mondtam? Ugy-e, hogy
csufabb, mint az enyém? Aztán nézd ezt az arczot. Bizony, egy kicsit
meghizott, mint a pattogatott kukoricza, meg is kékült. De mégis csak ő
az, ha egyébről nem, a szeméről megismered. És most, gyere ide a
szomszédba és konstatáljuk a személyazonosságot. Aztán kedves barátomról
én fogok gondoskodni.
Csakugyan, szabályszerüen agnoskálták a hullát: Dr. Bertalan Péter és
Alma Gizi, polgári néven Schrödter Gizella felismerték Hernyány György
volt országgyülési képviselőt és főispánt. A temetésről a doktor kivánt
gondoskodni és ki is kapta a hullát, melyet lakására szállítottak.
Éjszaka, a doktor laboratoriumában kiterítve feküdt Hernyány György és
előtte Hiéna Péter bonczolókéssel a kezében, hozzálátott a munkához. Az
örökké nevető, csufondáros Hiéna Péter arcza most komoly, rettenetes
komoly volt. A komolyságot lassanként, amint előbbre haladt a munkában,
felváltotta a düh, a kés mind nehezebben, mind vérengzőbben járt, apróra
kidolgozva minden izmot. Artikulátlan hangok szakadoztak föl a kebléből
s végre fogcsigorgatva csapta le a kését:
– Nem találom, nem találom! A matériában semmi sincs abból a
gonoszságból, ami ebben az emberben lakozott.