Mirrha odahozott egy kis zsámolyt s odaült a lábamhoz.
– Szereti maga a regényeket? – kérdezém tőle.
– Nagyon szeretem. De csak szombaton lehet olvasnom, amikor nem szabad
dolgoznom.
– Hát ha szereti, én majd most elmesélem magának az én regényemet,
aminél furcsábbat nem kapni a kölcsönkönyvtárban.
S aztán elmeséltem neki az én regényemet a Passiflorával. Nagy
érdeklődéssel hallgatta.
– A vége a regénynek itt folyott le a kegyed szeme láttára, füle
hallatára.
(Akkor nem sejtettem, hogy ennek a regénynek még valamikor folytatása is
lesz, s bolond vége lesz ennek nagyon, s ehez a bevégzéshez megint nagy
befolyása lesz Mirrhának.)
Mirrha azt kérdezte tőlem.
– És mi lett abból az ereklyéből, a mit ön oly drágaságul tartogatott?
– Hiszen azért meséltem ezt végig kegyednek, hogy valamire akartam
kérni. A tölténytáskám ott lesz az egyenruhámon, fegyverzetem mellett.
Legyen szives abba belenyulni: ott megtalálja azt a phiolát. Hozza ki
nekem.
Mirrha fölment a kertből a házba.
Én pedig az alatt, amig ő odafönn járt, találtam egy ásót, azzal
csináltam egy arasznyi sirgödröt két rózsabokor közé.
Mire visszajött a leány, készen voltam vele.
Dugva hozta el a phiolát, hogy meg ne lássa valaki.
Zsémbelni kezdett, hogy meglátta az ásót a kezemben, s a megásott
sirgödröcskét.
– Ön dolgozott? Az nem volt szabad. Én elvégeztem volna.
– Kegyed az, akinek nem szabad a dolog. Ma szombat van. Én pedig ma ezt
el akarom végezni.
– Mit?
– A temetést. Adja ide.
Azzal letérdeltem a földre. Az üvegcsét, azzal a féltve őrzött drága
ichórral belefektettem a gödörbe, s a kezemmel ráhárítottam a földet.
Megadtam neki a végső tisztességet.
«Sit tibi terra levis!»
«Ő» bizonyosan nem is sejti, hogy én ma őt ünnepélyesen eltemettem. Ma
épen nevenapja van. Bizonyosan az ajándékokban gyönyörködik, amikkel a
számos tisztelői megörvendeztették.
Mirrha elértette, hogy mit csinálok.
Elfelejtette, hogy szombat van: a zsidó leánynak nem szabad ma munkát
végezni. És még milyen munkát! Késével öt orgonavesszőből kicsiny
keresztet faragott, s odaadta, hogy tüzzem a sír fölé.
Én szétbontottam a vesszőkeresztet, s elszórtam a darabjait.
– Tán nem katholikus hitü, – kérdezé tőlem Mirrha.
– Nincs annak semmi hite.
Azzal lenyomkodtam a lábammal a kis sirt egész laposra.
– Gyerünk a szobába.
Hanem a mint másnap ismét levezetett a jó Mirrha a kertbe, a napsugárban
sütkérezni: arra a letaposott sirra egy passiflorát találtam elültetve…
Mennyi gyöngéd vigasztalást, mennyi hűséges ápolást találtam én ennél a
kedves teremtésnél! Én szegény sebesült, vérvesztett, testben-lélekben
rokkant nyomorék, aki ő neki mindezt nem adhatom vissza.
Egyszer példálóztam előtte, hogy nem tudná-e egy szerető szivért
elhagyni a hitét?
A fejét ingatta s a parazolja hegyével ezt irta a homokba: