A lunátikus érzések, halluczinácziók eltisztultak az idegeimről. Csak
bizonyos restelkedés maradt hátra a kedélyemben.
Szégyenlettem magamat ez előtt a zsidó leány előtt.
Mennyire leszállhattak előtte az akcziáim!
Hogy henczegtem eddig a gonosztetteimmel!
Milyen deklamácziót csaptam, onnan az akasztófáról!
S most leszállítanak onnan, szégyenszemre, nem én következem oda, hanem
más. Az már lógg! Az én fogasomon. Czudar egy csalfaság! Hogy az
embernek még az akasztófához való jussát is elveszik. Még a pokolbeli
örökségétől is elütik!
Hogy lenéz most engem ez a leány!
Pálinkás zsemlyével kotlóssá tett kappan!
Az ördög vigye el ezt a Nikkelt a népies hasonlataival.
Csak legalább sirni ne látott volna!
S még ő is együtt sirt velem!
Micsoda emlék! Micsoda furcsa viszony! Egymás nyakába hullattuk a
könyeinket.
Olyan derült arczczal jön oda hozzám. Azt hiszem, hogy magában kinevet.
– Miért nevet Mirrha?
– Azért, mert örülök. Az orvos megengedte, hogy fölkelhet, s kijöhet egy
órára a kertbe; gyönyörü meleg idő van.
No ez nekem is örömhír volt.
Hát biz engem úgy kellett felöltöztetni, mint egy gyermeket.
Természetes. Új szülött vagyok. Alig több két hetesnél.
Mirrha segített felöltöznöm. Olyan áldott jó gyermek volt!
Milyen nehéz a horizontális embernek beletanulni az egyenes állásba! Nem
is megy eleinte. Egyik kezemmel a botra kell támaszkodnom; a másikkal
meg a Mirrha vállára. Úgy lépek, mint aki hepehupás jégen jár: a sarkam
alul ki akar csúszni a föld. Kérnem kell Mirrhát, hogy a karjával ölelje
át a derekamat.
Így botorkálunk ki a kertbe.
Nagy feladat.
A folyosóról három lépcsőn kell leszállni a kertajtóig.
No barátom! Aki a bécsujhelyi patakot saltó mortaléval, bukfenczvetve
ugrottad át, hogy szállsz le ezen a meredeken most?
Megpróbáltuk vállvetve. És sikerült.
Nagy volt a megelégedésem, hogy a kertbe jutottam. Szép virágos kert
volt. A szomszéd tűzfalát egy rózsa-lugas futotta be. Az épen tele volt
virággal. Az a szimpla rózsa volt, amit minálunk pecsétrózsának hívnak;
se szine, se szaga nem vall a rózsára, a szine spanyolviaszk, az illata
bodzalekvár. De azért gyönyörüség volt az nekem. Egy karosszék volt
odahelyezve a számomra: abba leültettek.
Mirrha leszakított egy pecsétrózsát s odatűzte a gomblyukamba. Nem
huszár ruha volt rajtam; hanem invalidus zubbony, a fejemen pedig
holtzmützli: a kötött sapka fölé téve.
– Mondja csak Mirrha, miért nevet maga mindig, mikor rám néz?
– Azért, mert örülök, hogy önt már lábbadozni látom.
– Hát nem azért nevet rajtam, hogy engem sirni látott?
Erre nagyon komoly arczot csinált.
– Ah! Hogy nevetnék én azon?
– Hát nem nevetni való figura egy férfi a ki sír?
– Hiszen ön egy halottat siratott.
– Akár csak Arany népdalából vette volna:
«Volt szeretőm: esztendeig sirattam,
Ő volt az én mindennapi halottam.»
Ha a betyár bevallhatja: a huszár mit szégyenelné?
Rittig! Most jut eszembe! Fölfogadtam én ezt egyszer! Tudod, mikor? Azon
a keserűédes éjszakán!
A mikor megloptam a vérét! A mit elrejtettem kristály üvegcsébe.
Magammal hordoztam. Azt hittem, őt magát tartom a kezemben.
Mit fogadtam akkor?
«És ha egyszer hűtlen találsz hozzám lenni: akkor eltemetlek, mint
kedves halottamat, virágos vadrózsa tövébe.»