A háboru a levegőben lógott.
Mindenki beszélt róla.
A bécsi állambölcsek (Bécs mindig tele volt bölcsekkel), miután
segítettek a poroszok számára kikaparni a forró gesztenyét a parázsból
Schleswig-Hohlsteinban: megérték azt az elégtételt, hogy a porosz
kikomplimentirozta őket Németországból, azzal a jóakaró utasítással,
hogy keressék a monarchia súlypontját Magyarországon.
Ezen aztán a két német összeveszett egymással a fölött, hogy ki a
nagyobb német?
A magyarok persze azt vallották, hogy bárcsak jól megverne a
nagyon-igen-nagyon-német minket még-nem-igen-nagyon-németeket.
Hát, hogy rusztikus példával éljek, a kendert meg kell előbb tilolni, a
szőlőt meg kell taposni, hogy rendeltetésének megfelelő valami legyen
belőle; s a ki ezt elköveti, az a kendernek és a szőlőnek a jóltevője.
Ilyen jóltevője volt Ausztriának Bismarck.
Erről már előre beszélt minden ember.
Sőt még az is köztudomásu dolog volt, hogy vannak fanatikus konspirálók
(nem magyarok! németek,) a kik Bismarckot meg akarják ölni orozva, mint
a kit a két német állam között kitörni készülő testvérháboru dæmonának
tartanak.
A régiek emlékezni fognak még báró L–i Árpádra.
Ez volt az egyetlen egy praktikus forradalmár a magyarok közt. A többi
mind theoretikus volt.
A külseje is elárulta. Zömök, izgékony alak volt, aczélizmokkal. Ha
szóba állt veled, ha kapaczitált, úgy meglökdösött, úgy megmarkolászott,
hogy kék foltokat vittél haza a diskurzusból.
Egy szép áprilisi napon beállít L–i Árpád Bismarckhoz Berlinben, a ki a
magyarokat mindig vendégszeretően fogadta, elmondva látogatója előtt,
hogy őtet is milyen szivesen látták a magyarok hajdanában Kecskeméten.
Hosszú pipaszáru szipkából szitta a kegyetlen brandenburgi termésü
szivart.
Rövid bevezetés után rátértek a készülő háborura.
L–i Árpád arra kérte Bismarckot, hogy csak jól dömöczkölje ki a
hátunkból a csömört, mert ez a legjobb kúra a világon. A mire Bismarck
azt felelte neki: «Ja, seiens beruhigt; wir werden sie schon hauen».
(Nem állíthatom egész preczise, hogy nagy S-el mondta-e a «Sie» t, vagy
kicsinynyel.)
L–i Árpád erre még jobban kigombolkozott Bismarck előtt; tudniillik a
mellényét is kigombolta. Az alatt volt látható egy pánczéling. L–i
Árpádnak a saját találmánya.
Nem titok; elmondhatom. Hat sor atlaszselyem, sűrűn összevarrva
keresztül-kasul selyemczérnával; ez képezte a pánczélt.
Ezt hozta ajándékul L–i Árpád Bismarck grófnak. (Még akkor csak gróf
volt.)
– Háboruban puskagolyó ellen ugyan nem véd meg; de pisztolygolyót,
revolver-löveget visszautasít. Jó lesz ezt a testén hordani; mert
orgyilkosok kerülgetik.
L–i Árpád fölszólítá Bismarckot, hogy próbálja ki ezt a pánczélinget ő
rajta magán egy revolverrel.
Bismarck a próbát nem tette meg: de azért elfogadta az atlasz-pánczélt
az exaltált magyartól.
És néhány nap mulva csakugyan megesett rajta, hogy az utczán egy
elkeseredett német diák három lépésnyiről rálőtt revolverrel háromszor.
Bismarck (így irták a lapok) a szeme közé nevetett a merénylőnek. A
golyók lepattantak az atlaszpánczélról.
A diákot, a ki Bismarckot le akarta lőni, Kulmannak hitták.
A «vas gróf» még akkor csak ötven esztendős fiatal ember volt. –
Bizonyos tekintetben kollégám. – Én is megtettem azt, hogy a pesti
vígszinház primadonnájával együtt egy lapon lefényképeztettem magamat; –
ugyanabban az esztendőben, a melyben «Ő» Biarritzban járt Napoleont
lekenyerezni; mely inczidensről Andréhoz írt levelében azt mondja: «De
azért bizonyára gondom lett volna rá, hogy kivül maradjak a ránk
szegzett üveg hatáskörén, ha nyugodt pillanatban meggondoltam volna,
mily botrányt okozhat e gyerekség sok jó barátom körében.»
Csodálom, hogy olyan genialis, ötletdús embernek, mint Bismarck, nem
jött kapóra az a magyarázat, hogy az attentátumoktól féltében vette maga
mellé azt a társat. Egy fotograf-masinával a legszebben lelőhetik az
embert. Biarritzban annyira óvakodott az orgyilkosoktól, hogy egyedül
soha ki nem ment az utczára s az ablak elé le nem ült.
Csakhogy az én páros fényképemnek még azután folytatása is lett.
Egy szép juniusi napon levelem érkezett egy nagy magyar alföldi
városból, per avia et devia, az állomáshelyemre.
Passiflora irta hozzám a levelet, melyben értesít bizonyos fölöttébb
örvendetes családi eseményről, ezzel a megszólítással: «Egyetlenem».
Mellékelve volt a borítékban egy fénykép, az ő saját arczképe, egy
bepólyált babát tartva az ölében, aláirva: «a mi kis Violánk». –
Violának keresztelték szegénykét. – Ott volt a keresztlevele is, juniusi
kelettel, az üresen hagyott rubrikába, plajbászszal beirva az én nevem,
Passiflora kézvonásaival. A kisérő levél a legmelegebb ömledezésekkel s
a legőszintébb nyiltsággal volt fogalmazva. És aztán mellékelve volt még
egy nyugtatvány húsz forintról Baracskayné asszonyságtól junius hónapra,
ki a keresztlevélben, mint keresztanya volt megnevezve.
Passiflora leveléből értesültem, hogy a gyermek ott marad a
keresztanyjánál. Passiflorának szerződése van Aradon. Egyelőre eltünik
szem elől, úgy is szinház-szünet van.
Természetes dolog.
Ez a levél igen komoly embert csinált belőlem.
Rögtön küldtem Baracskayné asszonynak száz forintot. Legyünk előre.
Passiflorának nem irhattam, nem tudtam az adreszét.
Nekem nem volt szinházszünet. Az ágyúk megkezdték az ouverturát.