Ez az idyll tartott egy darab ideig.
Boldogságom még azzal is meg lett tetézve, hogy ezt az impertinens
«szekerészt» (így csufoltam a Nikkelt) valahára még is csak elvitte az
ördög a láthatáromról. A tüzérezredével együtt fölkommandirozták a
legsötétebb Csehországba. Többet nem kellett rá féltékenykednem.
Egy szép napon aztán Passiflora egy édes titkot sugott a fülembe. Azt a
titkot, a mi egy szerető férfinak a lelkét üdvadó büszkeséggel tölti el
egyszerre. De egyúttal arra is inti, hogy most már komolyan kell
gondolni a jövendőre.
Passiflora nagyon meghalaványult. Néhány nap mulva nagy leczkét tartott
nekem.
– Kis szamaram, most már elő kell venned a jobbik eszedet. Járj az
egyetemre szorgalmasan s a hosszú estéket szenteld a könyveidnek; tedd
le a vizsgákat. Én már úgysem soká maradok Pesten; mert ezt a rozoga
barakot itt a piaczon lebontják; elég szép volt tőle eddig is, hogy
mindnyájunkat: szinészeket, publikumot agyon nem ütött. Ide a mi Thespis
kordénk vissza nem nyikorog többet. Utánam pedig nem jöhetsz, mert én
karriért akarok csinálni s ahoz egy deklarált imádó csak czölönk s majd
magamnak is egy időre vissza kell vonulnom csöndes magányba a
szinpadról. A magyar publikum nagyon prüd; megköveteli az erkölcsösség
látszatát. Engem nem szabad kompromittálnod. – Arról is tégy le végkép,
hogy szinészszé légy. Úgy is csak az én kedvemért tennéd. Őszintén
megmondom, hogy nincs rá hivatásod; láttalak műkedvelői előadásokban;
kulisszenreiszer voltál. Kitapsoltak; de az csak alkalmi tetszés volt,
jótékony czélra összeverbuvált ismerősök részéről. Vidéken nincs
jótékonyczélu publikum, nincsenek jó pajtások ingyen klakőröknek. Semmi
képzettséggel nem birsz. A szinpadon sok a kezed, kevés a lábod.
Legföljebb másod-, harmadrendű szinész válna belőled, a ki az első
szerelmest csak a feleségénél játszsza. Az lehet becsületes férj, hanem
az czudar szerepkör. Hidd el nekem, hogy annak a pudlinak, a ki a
szakácsné után viszi a kosarat a szájában, külömb állapotja van, mint
annak a segédszereplő szinésznek, a ki egy primadonnának a férje. Aztán
nekem is vannak ambiczióim, a mik a vándor művészi élet horizonján
túlterjednek. Azért láss utána, hogy komoly, derék embert csinálj
magadból. Akkor jöjj elém, a mikor azt monthatod, kész ember vagyok.
S a többi, s a többi!
Egy szóval úgy lehütött ilyenfajta okos beszédekkel, hogy tökéletesen
megkocsonyásodtam s fogadást tettem neki, hogy komoly tanulmányok után
látva, igyekezendek magamat méltóvá tenni a szerelmére.
Addig is azonban, mint komoly emberhez illik, gondoskodtam róla anyagi
tekintetben, hogy a Passiflora el legyen látva a szükséges költséggel.
Kivált arra az időre, a midőn a szinpadról félre kell vonulnia.
Hogy ezt miként intéztem el, kiskoruságom daczára, annak is elmondom a
methodusát, a mire Pinkász úr tanított meg.
Pinkász úr nem ordináré uzsorás, ő előkelő ékszerárus. A gavallér ember
odamegy hozzá: ékszereket akar vásárolni. Kitárja kincseit; enged
válogatni belőlük. Nincsen pénze az ifjunak? Van hitele! Óh a Pinkász
nobel firma! Elvárhat két esztendeig is. Összevásárolhat nála a fiatal
dzsentlmen négyezer forint ára schmukkot. Beirják a nevét a főkönyvbe.
Nem kérdezik hány esztendős? Mi köze a juvelirnek ahoz, hogy van-e már
bajusza a vásárlónak vagy nincs? A négyezer forintos ékszert aztán
elviszi a gavallér az országos zálogházba; ott megbecsülik; megér
kétezer forintot, adnak rá kölcsön ezeret. – Mikor aztán megint szorul a
kapcza, akkor a gavallér előveszi a zálogházi czédulát, fölkeresi a
Nyakigláb zugzálogüzletét, ott meg a czédulát vágja be, ott megint kap
rá ötszáz forintot, a miből százat kamatul ott fognak, megint marad
négyszáz. – Ilyen a kétnyiretü birka!
Mikor vége volt a szezónnak, érzékeny búcsút vettünk egymástól
Passiflorával. Hónap primája lévén, nagy úr voltam. Elkisértem
Passiflorát Püspök-Ladányig. Ott kiszálltam, a társaság tovább ment. Egy
hétig tanulmányoztam a fölöttébb érdekes Püspök Ladányt, minden délután
a kalarábé vonattal lerándulva abba a vidéki metropolisba, a hol
Passiflora játszott, azért, hogy esténkint egy bukétot dobhassak neki az
első fölvonás után: míg aztán össze nem szidott s haza nem kergetett
Pestre.
Első sétám a szinház-tér felé vitt.
A szinház nem volt már sehol. Azt már lebontották az alatt.
Egy nagy szérü volt a helyén, terítve dicsőséges szeméttel, a miben
rongyászok turkáltak kampós botokkal.
Oda mentem közéjük; hátha azok között a rongyok között, a mik a világot
képviselik, találnék valami emléket. – Csakugyan! Egy rongyász előkapart
a szemétből egy atlaszczipősarkat. Emlékeztem rá. Egyszer Passiflorának
odaszorult a kulisszahasadékba a czipősarka és leszakadt. – Nevezetes
eset volt az, mert úgy kellett neki végig játszani a fölvonást, hogy az
egyik lába három hüvelykkel rövidebb volt mint a másik. Kináltam a
rongyásznak a leleményeért egy dupla piczulát. Ide adta. Meglehet, hogy
hamis volt. A czipősark is, meg a piczula is. De mi boldoggá voltunk
téve. A rongyász is, meg én is.
Még azután másnap is, meg harmadnap is elvándoroltam a lebontott szinház
helyére; a rongyászok nem voltak már ott, magam turkálhattam a
szemétben. Az értékes tárgyakat: tüllangle-rongyot, tapacziros-szeget,
füles-gombot, mider-füzőt, czipő-csattot, arczfestékes-tégelyt,
frufrufésüt, chignon-hajtűt már mind elhordták belőle, csak az eltépett
papirosok hevertek még ott, bizonyosan szerelmes levelek, a miket a
kulisszák hasadékain le szoktak dobálni.
Azt kutattam, nincs-e azok között olyan levél is, a mi ő hozzá iródott?
Ugy-e bár, ez már-már annak a jelensége, hogy meg voltam gyöngén
gárgyulva?
Majd jövök még erősebbekkel is.
Mikor elbúcsúztunk egymástól, szent esküvéssel fogadtuk föl, hogy
mindennap fogunk egymásnak levelet irni. Én meg is tartottam a
fogadásomat. Mindennap fölvittem a levelemet a postára magam. (Még akkor
levélszekrény nem volt, úgy voltunk megegyezve, hogy a leveleink poste
restante érkeznek.) Minden istenáldotta nap megkérdeztem a
Schalterlöwétől, hogy nincs-e poste restante levelem? – Nix iszt ta!
volt rá a felelet.
Nix iszt ta!
Egy hétig folyvást azt hallani, hogy nix iszt ta! Hisz ez egy szentet is
kihozna a türelméből.
Mi történhetett vele, hogy nem ír?
Talán csak nem halálos beteg?
Vagy elfelejtett volna?
Hűtelen lett hozzám?
Minden újabb levelemben hevesebben unszoltam, hogy írjon már, mert engem
a kétségek Euménidái marczangolnak. Nem felelt rá.
S az alatt minden nap eljártam a borjutérre, a lerombolt szinház
helyére, turkapiszkálni a szemétté vált biledúk között.
Egyszer aztán ezt a mulatságomat is megirigyelte a magisztrátus.
Nem tudom mi ütött hozzájuk? (Még akkor nem voltak «városatyák», csak
«városdajkák».) Egyszer csak összeseperték a borjutéren a szemetet és
elhordatták.
Most azután egészen elvesztettem a lábam alól a földnek a czentrumát.
Elővett a melankólia.
Szerelmes voltam.
A lelkiismeret furdalt.
A kétségek marczangoltak.
Gyülöltem a világot.
Nem állhattam tovább ezt a torturát.
Hát hiszen ha a mártirokat máglyán megégették, a még egészen
kompatibilis állapot volt nekik; de hogy egy árva mártirnak mindennap
reggeltől estig sütögessék tüzes harapófogóval a szivét, az mégis
túlságos pretenzio!
Én azt tovább nem türöm!
«Aut Caesar, aut Tóth Pál!»
Leszek Tóth Pál.
Vigye el az ördög az egész osztrák jogot! Hét ördög a római jogot!
Hetvenhét ördög az egyházjogot! Én nem ismerek más jogot, mint a jus
naturaet!
Levelet irtam a nagybátyámnak.
Nagyon szép levél lehetett. Nagyon sajnálom, hogy párját meg nem
tartottam. – Abban kifejtettem összes világnézeteimet.
Az összesége az volt a levelemnek, hogy én nem maradok többé a jogászi
pályán, hanem átmegyek a művészi pályára; mert én nekem semmi vokácziom
nincsen az elébbihez, de annál nagyobb misszióm van az utóbbihoz. És
hogy engemet ettől az elhatározásomtól semmi földi és égi hatalom el nem
tántorít.
Ezt a blaszfémiát én valósággal irásba is tettem.
A nagybátyámhoz írt levelemet magam vittem el a postára.
Mi előtt föladtam volna, elébb ismét kisérletet tettem annál a
ketrecznél, a melynek a rácsa mögött a poste restante levelek őriző
sárkánya tartózkodott.
– Nincs poste restante levelem? – kérdezém dobogó szivvel.
– Ugyan csak van! Tessék!
S azzal odadobott elém egy gyanús hosszúságú paksamétát.
Az a sunda szürke papiros, de még inkább a macskakarmolta czimezés
megdöbbentő volt rám nézve; véglegesen gondolkozóba ejtett a reverz
oldalán levő pecsét, mely ostya minőségben egy ormótlan nagy kétfejü
sast reprezentált. Ez nem a Passiflora czímere.
Siettem fölszakítani.
Nagyon rövid epistola volt; a bécsi főhadparancsnokságtól.
«N. N. rezervista hadnagy, e levél vétele után 24 óra alatt siessen
magát az ezred parancsnokánál jelenteni – Pardubitzban.»
Erre az egyre nem gondoltam; hogy rezervista hadnagy is vagyok. Még
pedig huszárhadnagy – és terepfuttató.
Hát mégis csak van még a világon magasabb hatalom, mely megtiltja a
meggárgyult diákoknak, hogy a fejükkel keresztül törjék a falat!
Nekem be kell rukkolnom huszonnégy óra alatt!
… Ausztria mobilizál!
Ez olyan jó volt, mint mikor valakit azal költenek föl a mély álmából,
hogy egy egész lavór vizet a nyakába öntenek.
Engem már visznek.
A nagybátyámhoz irott desperátus levelemet azért csak föladtam a
postára. Ha már megírtam: élvezze is az öreg.
Hanem aztán siettem a táviró hivatalba.
Nem volt ám még akkor a pompás postai palota a világon; hanem a
levélposta ott rejtőzött a hatvani utcza sarkán, egy Mária Therézia
korabeli ócska házban földszint; éjjel-nappal égett benne a gáz. A
távirda pedig kinn volt a Dunaparton, a mit még akkor senki sem nevezett
Ferencz-József térnek.
Ott megirtam a telegrammot a nagybátyámhoz.
«Berendeltettem ezredemhez Pardubitzba. Háboru küszöbön. Táviratilag
küldendő ötszáz forint Tiller Mórhoz, uniformisra.»
A telegramm hamarább fog érkezni Delibácsra, mint a levél. Elképzelhető
a hatás.
A kalugyer, mikor a táviratot elolvassa, hogy fogja szidni öblös basszus
hangon az oberste Kriegskommandót.
Mikor aztán az utána sántikáló levelemet elolvassa, hogy fogja vékony
fisztula hangon magasztalni az oberste Kriegskommandót, az ilyen
meggárgyult suhanczok földi gondviselését.
Én pedig azonnal fölvásároltam Tiller Mórnál a huszárhadnagyi
uniformist. Azzal futottam haza bepakolni a bőröndöt.
Otthon várt egy levél, a mit a rendes postakihordó hagyott ott.
Passiflora irását láttam meg rajta. Elébb a pakolást végeztem. Csak
azután olvastam el. Persze, hogy semmi sem volt benne. Olyan levél, a
mit azzal a gonddal irtak, hogy ha eltalál tévedni, senkit se
kompromittáljon. A megszólítás: «Tisztelt barátom.» Semmi «Kis
szamaram.»
Nem értem rá válaszolni.