Annyi csepp józan ész maradt meg nálunk, hogy meggondoljuk, miszerint be
kell várnunk a tanév lefolytát, a bizonyítványom kiadását, a hivatalos
hazabocsátást; mert ha elébb találok elillanni, mint katonaszökevényt
csipnek el s abból aztán majd olyan konczert lesz, a hol nem én fogom a
hegedűt, hanem a hegedű fog engem.
Tehát ez volt az operette-tervünknek a fináléja.
A vizsgák befejezte után a hazamenendő katonatiszt növendékek este
nagyszerű mulatságot rendeznek a parkban; mely végződik tüzijátékkal,
melynek rakétáit maguk a kadétok készítették (a fekete lőporosok). Ezen
szemvakító és fülsiketítő produkczió alatt én észrevétlenül elpárolgok a
sokaság közül; egy ugrással átvetem magamat a harmadfél öl széles
patakon (megtettem én azt elégszer salto mortaléval is, bukfenczet vetve
a levegőben), hátul a kertajtót nyitva találom, azon kiosonok; egy
fedett hintó fog várni a «Rákóczy torony» előtt, Venczellel a bakon, a
ki az őrnagyné bőröndjét az enyémmel együtt és a hangszereket tokostul
előre elhozta; benn a hintóban Fritillária. Én beugrom a hintóba: azzal
«alea jacta est!» vágtatunk ki a vasuthoz. Ott fütve a mozdony. Előre
megrendelt különvonat áll készen a rendelkezésünkre, s míg az illetők a
római fáklyákban és tűzkerekekben gyönyörködnek, mi már a Semmering
alagútjaiban bujkálunk, s aztán üthetik már bottal a síneinket.
Minden úgy klappolt, mint egy népszinházi prémieren.
Az utolsó napja a szemesztrisnek kánikula derekán a legpompásabb
mulatság közt telt el. Elbúcsúztunk egymástól és a tanárainktól. De
engem nem vitt rá a lélek, hogy az őrnagyhoz is fölmenjek. A tanteremben
vettem tőle búcsút s a bezárt ajtajának a kulcslyukába dugtam be a két
névjegyet (egyet a bárónő számára p. p. c.)
A megszökés is teljesen sikerült. A Stuweriád alatt észrevétlenül
jutottam ki a hátulsó ajtón.
Minden ember az égre bámult, a rakétákban gyönyörködött.
Ott volt a Rákóczy-torony előtt az igért hintó.
A Venczel is ott állt, a felső kabátomat tartva a karján.
– No csak frissen! frissen! vegye föl!
Hirtelen rám segíté a felső kabátomat.
– Itt van ő? – kérdezém tőle.
– Itt hát. Odabenn ül már. Csak tessék beszállni.
– Hát a bőgő? – kérdezém én, nem látva a bakon a violoncellot.
– Az is benn van a kocsiban.
Azzal fölnyitá a kocsi ajtót és erővel betuszkolt.
Arra egy kellemetlenül ismerős borizű hang szólalt meg a hintó sötét
odujából:
– Bőgő nincs, de a bőgővonó itt van.
Fritillária helyett a kalugyer ült a hintóban, aki egy kezével a
köpönyegem gallérját ragadta meg, a másikkal pedig egy görcsös botot
húzott elő maga mellől.
Én ki akartam magamat szakítani a kezéből, de akkor két hatalmas marok
ragadta meg a karjaimat hátulról.
– Csak be a hintóba urficskám, szépen – dörmögé Venczel a fülembe. Erős
ficzkó volt (s a tettenkapott gonosztevőnek nincs ereje), oda tolt a
hátulsó ülésbe. Aztán maga is beült a hintóba, velem átellenbe.
– Te gazember! Te áruló! – ordítottam reá.
De már a kocsis becsapta a hintó-ajtót, fölugrott a bakra s hajtatott
lóhalálában elfelé.
Én átláttam, hogy két erős férfi ellenében hasztalan a ficzánkolás s
megadtam magamat. Csak szóbeli invektivákkal éltem.
– Hát áruló lettél, Venczel. Pedig olyan jól fizetett az úrnőd. Húsz
forintot adott havonkint azért, hogy titkát megőrizd.
– De az uram még jobban fizetett, az harmincz forintot adott azért, hogy
a báróné titkát eláruljam.
– Te gazember!
Erre közbe szólt a kalugyer:
– Ne szidd a Venczelt, öreg. A Venczel a valóságos őriző angyalod. Ő
tégedet megóvott attól, hogy a magad életét tönkre silányítsd s
azonfelül egy asszonynak a becsületét elrabold s egy derék embernek az
egész sorsát fölforgasd.
Ennél igazabbat Socrates sem mondott soha.
– Ez az őrnagy te neked jóltevőd volt – folytatá a nagybátyám a bölcs
korholást. – Ugy bánt veled, mint az édes fiával. S mikor már rájött a
gonoszságaidra, a helyett, hogy kitörte volna a nyakadat, a hogy
rászolgáltál, kegyesen elhallgatott. Mindent tudott a felesége
leveleiből. A ti bolond világfutó plánumotokat. S aztán szépen
kinyitotta előtted az ajtót, a min a magad ásta labyrintból
kiszabadulhattál. Nem kergetett, hagyott futni. Már most neked az lesz
az első dolgod, hogy a vasuti állomáson irsz az őrnagyodnak egy szép
búcsúzó levelet, bocsánatot kérsz tőle a pajkosságaidért, megköszönöd
számtalan jóságát, csókoltatod a méltóságos asszony kezeit. A levelet
majd elhozza a Venczel; a derék, becsületes Venczel. – No, most aztán
gyujts rá öreg; tudom, hogy tíz hónap óta nem szivaroztál.
Azzal előhúzta a szivartárczáját s megkinált egy regalitással.
Mit tehettem? – rágyujtottam.
A vasutig aztán egész tréfás kedvvel elmondá a Venczel, hogyan hordta ő
a báróné leveleit, a miket tőle küldözött én hozzám meg az
impresszáriókhoz, elébb a férjéhez. Azt is elmondta szakértő
magyarázattal, hogyan tudta a tanár a lepecsételt leveleket elolvasni,
anélkül, hogy az adresszátus észrevette volna, hogy az a levél föl volt
nyitva.
Ezt a tudományt följegyeztem magamnak; de most nem mondom el, mert még
magam is hasznát vehetem valaha.
Ekkép végződött a szép Fritillária novellája.
* * *
Már most tudod, hogy mért nem szednek a méhek a császárkorona
harangkelyhéből mézet!