Másnap, mikor a tanterembe fölmentem, ezt a számot találtam az iskola
nagy számvető fekete táblájára kolosszális jegyekkel fölkrétázva:
«60».
Nikkel pajtás megmagyarázta nekem: ez a szám azt jelenti, hogy még mátul
hatvan napig maradunk az intézetben. István király napján végződik a
szemesztrisz, akkor aztán szabadulunk haza, kivéve azokat, a kiket itt
hagynak, vagy grácziából, vagy büntetésből. Ezt a 60 napot tehát, mely a
vizsgákkal végződik, ugyancsak föl kell használni s neki feküdni egész
szorgalommal a tantárgyaknak.
Ezentul minden nap egy számmal kevesebb lesz fölirva a táblára, egész az
1-ig. A 0-t már nem irja föl senki.
Nekem is hozzá kellett (volna) látnom a könyvekhez. E miatt «is»
pihenhetett a hegedű.
De más okból is.
Az őrnagy határozottan tudtomra adta, hogy nála semmi keresni valóm
nincs; ott már minden hivatal be van töltve. A Nikkel sem járt többé a
chémiai laboratóriumba. Az őrnagytól elvették a kulcsát. Megsütheti a
fehér lőporát. Az most tetszett magának a Jónás próféta szerepében a
töklevél alatt. A tantermen kivül sehol sem volt látható. Ott pedig igen
kellemetlen examináló kedvében volt, különösen én irányomban. Mintha
csak kiválasztott kegyencze lettem volna, engemet maczerált legjobban a
physikából, chémiából és mathematikából, a miket ő tanított. Tőlem akart
megtudni olyan dolgokat, hogy hogyan támad a jégeső? Mi okozza az
északifényt? Mi lehet a holdnak tulsó oldalán?
Én persze nem tudtam kielégíteni a kiváncsiságát.
Olyankor aztán komoly dorgatoriumot tartott.
– Ön hibás utat választott szellemi tehetségeinek kifejlesztésére. Ön a
fantáziáját raffinirozza, holott az elismert thezis, hogy a
képzelőtehetség túltengése mindig az emlékezőtehetség rovására történik.
A poétáknak erős fantáziájuk van, azért gyönge a memóriájuk. Ez a két
tehetség olyan, mint az ellentétes szinek, a ki folytonosan veres szinre
néz, ha fehér papirra tekint, zöldet lát; ha feketére néz, fehéret, vagy
hogy ad hominem szóljak, a memoria és a fantázia olyan két egymást
absorbeáló fogalom, mint a tankönyv, meg a hangjegy.
Nekem kapóra jött a felelet.
– De hiszen akkor, nagyságos tanár úr, nekem mindig a tankönyvet kellene
magam előtt látnom, mikor fehér papirosra nézek.
– Üljön le! – riadt rám mérgesen. – A tanárnak felelni kell, de nem
visszafelelni! Ha ön a tudományos kiképződésben ily retrograd
progressziót fog tanúsítani én kénytelen leszek önt a tanév bevégezte
előtt a gondnokához hazaküldeni.
Ettől a fenyegetéstől ugyancsak megszeppentem.
Hazaküldetni! most!
Hát akkor a mi merész terveinkből Fritilláriával mi lesz?
Mik voltak azok a merész tervek?
Hát már most mégis rátérek.
De kérlek, ne csinálj hozzá valami túlságosan fancsali képet.
Meg akartunk szökni együtt a nagyvilágba.
Ezt főztük ki azon a fiaskós napon, a hintóban és perronon.
Az volt a tervünk, hogy ketten együtt beutazzuk Európát, minden
fővárosban konczerteket adva. Elkezdjük Schweizban. Azért ottan, mert
nyáron az a tourista-nép gyülhelye s ott legkevésbé lehetünk holmi
hivatalos üldözésnek kitéve. Elébb Varsóra gondoltunk. Fritillária orosz
nő volt; de ott kellemetlenségeknek lettünk volna kitéve. Másutt pedig
saison mort van ilyenkor. Párisban télen szándékoztunk fölmerülni.
Csoda sikereket jósoltunk magunknak! Sapristi! Sakinka! Teringette!
Milyen plakátok! Egy orosz hölgy, meg egy magyar fiu. Amaz a
violoncellon, ez a hegedün virtuóz.
Óriási nagy bolondság volt biz ez; – de hát mondtam én valaha, hogy nem
voltunk tökéletes bolondok mindaketten?
Még rám nézve nem is elég a «bolond» jelző, én még azonfölül czudarságot
is követtem el. Tönkre akartam tenni nem csak egy asszonynak a jó
hirnevét, hanem még egy derék embernek az egész életpályáját is. Ebből
olyan botrány kerekedik, a mi az őrnagyot lehetetlenné teszi. Velem nem
duellálhat; egy őrnagy egy iskolás kadéttal. Kénytelen lesz állásáról,
tiszti rangjáról lemondani.
Hogy ezt én nem láttam!
S az őrültségünkben volt systema.
Fritilláriának minden lépését őrízték. Lehetetlen volt a vele
érintkezés. (Van is lehetetlenség a világon, ha egy asszony akarja.)
Először is a jó Venczel Fritillária zsoldosa volt. Húsz forint havonkint
egy privatdinernek szép pénz! Azért érdemes egy kis perfidiát elkövetni.
Tehát leveleket kaphattam Fritilláriától, a mikben arról értesített,
hogy dolgunk a legjobb kerékvágásban van; részleteket élőszóval a
tudvalevő helyen.
Az a tudvalevő hely volt a park végében levő kis temető.
Ott nyugszanak azok a növendékek és tanárok, kik a katonai akadémiában
haláloztak el.
Fritilláriánál nagy volt a kegyelet.
Kalendáriumában minden gyásznap meg volt jelölve egy kereszttel, a
melyen egy kedves ismerős elment abba a csendes iskolába – örökké tartó
vakáczióra.
Azokon a napokon Fritillária koszorut kötött télizöldből s maga vitte el
azt a kedves halott sírjára.
Kiválasztotta azt az órát, a melyen a növendékek a parkban gyakorlatokat
tartanak.
E gyakorlatok között legnépszerűbb volt a szökevénykergetés. Erre
pályadíj volt kitűzve – egy lázsiás tallér.
Ha nem akadt önkényt vállalkozó kadét, sorshuzás útján választottak
egyet, a kinek három percznyi egérutat engedtek, hogy az alatt a parkban
elrejtőzhessék. Van ott sok mindenféle menedék, palánkok, grották,
bozótok, sánczok, terebélyes fák, rőzserakások, csatornák, a mik mögé el
lehetett bujni. A ki legelébb fölfedezte a szökevényt, az kapta meg a
tallért, a szökevény pedig kapott ütlegeket a pajtásaitól, a mennyi elég
volt neki. Ha azonban egy óra alatt nem birták a buvóhelyét megtalálni,
akkor a szökevény magától előjött, jelentkezett az auditornál s ő kapta
meg a jutalom tallért.
Azokon a délutánokon, melyeken Fritillária a sírkertben lerótta a
kegyelet adóját: én voltam rendesen az önkénytesen jelentkező.
Én pedig az ilyen alkalmat onnan tudtam meg, hogy ilyenkor a temető-őr,
kinek a házikója a sírkertben belül volt, künn állt az ajtóban. –
Strázsált. – Meg volt neki hagyva, hogy az alatt, míg az őrnagyné a
temetőben jár, senkit be ne bocsásson; de mindenkinek a nevét
följegyezze, a ki közeledik s netán be akar menni. A sírkertnek nyolcz
láb magas fala van s másutt nincs bejárás.
Nincs ám rendes embernek; de egy dezentornak!
Volt eszem, hogy nem kerültem az ajtóra, hanem megkerültem a kert falát.
Hátul nagy platán-fák voltak, a miknek az ágai áthajoltak a kertfalon.
Hires voltizsirozó voltam. Egy ilyen platánról könnyű szerrel átjutottam
a kertfalra; a belső oldalához a falnak egy fokozatos állvány volt
támasztva, melyen a kertész apró cserepei voltak sorba rakva, a mikben ő
árvácskákat, verbenákat s egyéb sírdiszítésre szánt virágokat
tenyésztett. Ezen az állványon, mint egy kész lépcsőn szállhattam le a
falról.
A sírkertben van egy szép nagy emlék, fehér és fekete márványból, egy
hires igazgatótanáré; ennek az oszlopos fülkéje, a lépcsőzete egészen
arra van teremtve, hogy azt egy titkolózó pár bizalmas suttogásaira
fölhasználja.
Köröskörül hangzott liget, csalit az üldözők lármájától. Az alatt nekem
elmondta Fritillária, hogy melyik impresszáriótól minő választ kapott a
szándékolt vendégszereplésre, minő föltételek mellett konczertezhetünk
és mikor? Egész programmot állított már össze a jövő saisonra. Még
Amerikából is kapott kecsegtető ajánlatokat. Az egész tournéenk
biztosítva van már.
Engem igazán csak a «miatyánk» őrzött, hogy most valami hires
hegedű-virtuóz nem vagyok; – vagy, hogy agyon nem ütöttek. Mind a
kettőhöz volt elég hivatásom.
Mikor aztán az óra letelt, az üldözés lármája elvonult, én megint
ugyanazon az úton, a melyen idejöttem, szépen visszaszöktem s mentem
jelentkezni az auditorhoz. Társaim faggattak, hol bujkáltam? Mondtam
nekik mindent, csak az igazat nem. A jutalom tallért elkuráltam
fagylaltra vagy dinnyére a pajtások közt.
Szép Fritillária pedig keresett négylevelű lóherét a sirok közt s azt
hazavitte a férjének; azzal legitimálta magát.