De legkedvesebb (nőajkról eltanulva) a «Pszi».
Én ezt mindig úgy mondtam, hogy «Puszi».
Kellett hogy megkorrigáljon.
Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem «Ψ»-t úgy ejteni ki,
hogy «puszi».
Egyszer aztán formális kiejtési vita támadt közöttünk.
De ennek megint új fejezetet kell szentelnem.
Χ? vagy ξ? Görög X.
Amarillis kisasszony dolga volt a mi irásbeli egzerczicziumainkat
revideálni és kiigazítani, nehezebb föladatoknál kerékvágásba segíteni.
Én egyszer a következő sort írtam a gyakorlataimba:
«Κισασσονυ! ὴν μαγάτ ῾αλάλβα ιμὰδομ»
A mit ő ezzel az alája írt sorral adott vissza.
αλάλ ελλεν νινξ ορβοσσάγ!
– Ohó! Ez nincs helyesen irva! disputáltam én. A «kszi» nem
helyettesítheti a «cs»-ét.
A miből a laikus olvasó is kitalálja, hogy a két görög betüs sor magyar
frázist takargat. Az enyim azt mondja «kisasszony! én magát halálba
imádom», az övé pedig így szól «halál ellen nincs orvosság!»
Csakhogy a görög alfabetből hiányzik a magyar «cs» betü.
– Én nem fogadom el a «ninksz»-et «nincs» helyett.
Én azt állítottam, hogy a magyar «cs» betünek a görög «chi» felel meg; ő
pedig azt mondta, hogy a jóni kiejtés szerint a «kszi» a valóságos «cs.»
– Döntsön a professzor úr; én ő rá apellálok.