S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a
«Palma.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eként előre bocsátottam a szinlapot.
Már most lássunk a maszkirozáshoz.
Amarillis kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva,
külsőleg és szellemben is.
Arczban ugyanaz a kép, a mit a rajztanárunk másoltatott velünk
krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.
S hogy tudta szavalni az Iliászt!
No, ha én lettem volna Parisnak a bőrében, mikor a három istennő közül
választani kellett, én már csak Pallas-nak adtam volna az arany almát. S
milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az
alma matert! Most nem volnának diákok a világon!
Amarillis kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe,
miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.
De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi,
Maczedoniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család
honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a
boldog házassághoz. Amarillis az anyatejjel együtt szívta be a görög
tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A ficzkó már nem
részesülhetett ebben a könnyü methodusban, mert az anyja korán elhalt.
Amarillis valami öt évvel lehetett idősebb az öcscsénél: lehetett húsz
éves, a ficzkó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az «ember» az
«én»-nél kezdődik és nem a «báró»-nál) voltunk tizennyolczasok.
Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, a
melyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objectiv contemplatio
költött ki a pszihologia és fiziologia, valamint a pozitiv helyzetek
studiumának kemenczéjében.
Mert ha például az a helyzet áll elő «most» (a század X-ik évtizedében),
hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre
tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak, – amerikai
párbaj, – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik, – mennek
vendégfogadóba, este vacsorálnak, – reggel két agyonlőtt gyerek egymás
mellett. – Ez már a rendes befejezés ma napság; akár ne is olvassa az
ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános
társadalmi sablon. Mi ifjak még akkor szerettük az életet s arra meg
épen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét
golyóval szétzuzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a
mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibuvója.
Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált a hol a leány
idősebb a fiunál, kellett valami praktikus megoldást keresni.
Ez volt mindenek előtt a görög nyelv.
Talán emlékezel is arra az adomára, a mit ez időben szájról-szájra adtak
az akkori osztrák kultuszminiszterről? Ő exczellencziája, a kinek a
görög kedvencz eszméje volt, egyszer egy diszlakománál kihúzta a
chronométerét a zsebéből s így szólt: «most az én órámon félnégyre és én
bizton mondhatom, hogy ebben a perczben a Gesammtmonarchia összes
iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: «ΤΕΤΥΦΟΣ,
ΤΕΤΥΦΙΑ, ΤΕΤΥΦΟΝ.»
Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, a kiknek összesített
himnusza eként szállt az égbe.
Amarillis ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy
többször szájunkba rágja azokat a kimondhatlan görög betüket.
«Khi! khi! khi!»
«Nem jól van.»
«Rhhhi! Rhkhi!»
Ez csúf betü.
Olyan, mint mikor a macska fuj mérgesen a kutyára.
Sokkal kedvesebb hangzásu a «Kszí».