Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.
Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.
De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a
derekamon, a szakállamat odáig, a meddig bicolor lett, kiborotválom,
senki sem mond többnek negyvenyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan
negyvennyolczasnak.
Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetrans szekfüszeg bűze, mely
három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!
Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háboruban már hadnagy
voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom
adni, hogy hogyan szereztem.
Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre du bataillet, mely
szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én
voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál
negyvennyolcz makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból; be is
szolgáltattam a generalintendaturának.
Ezért kaptam a medáliát.
Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy
tüzérhadnagy kollegám fel nem szed a földről, az ágyujára felültetve,
Nikkelnek hitták a derék embert, hát ott taposnak össze.
Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi
érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, a ki a
vágást kapta; hanem a ki adta. Fődolog a disciplina. Az én
Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.
Igaz, hogy a régi módi magyar hadvezérek más szisztémát követtek mint
Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, a mely szerint Damjanics
a szolnoki ütközetben, mikor az ordináncz huszárja alól egy ágyúgolyó
ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: «no fiam, hát ég-e
a pipád?» «Az enyim ég: csak az üvé égjen!» felelt a huszár. A mi azt
bizonyítja, hogy a régi magyar harczregula megengedte, hogy a katonák az
ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.
… No hát régi legény vagyok.
De azért még nem mondtam le a világról!
Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktiv
állapotban vagyok. Még annyira nem jutottam a becsületességben, mint
Gyulay Pali, hogy a férjek rám bizzák a szép asszonyaikat gardirozni.
Tőlem rettegjenek!
Tehát kezdjük az elején.
Valljuk meg őszintén, hiszen úgy is hiába titkolnám, hogy én nekem a
feleségem már a hetedik rubrikában következik.
Előtte már hat sorszám van betöltve.
Pedig igen korán házasodtam: alig voltam huszonöt éves.
De hát nagyon gyorsan változott a repertoár.
S igen hamar ment nálam a beleszeretés egy szép arczba.
Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete haju, de kék
szemü görög leány volt az. A görög nyelv professzorának a leánya, a
kihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez?) Hát
hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy «mihez».
Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb
hadd mutatom be a szinlapot.
A második szerelmem volt egy pompás rácz leány: ennek meg szőke haja
volt és fekete szeme.
A harmadik lángom egy hővérü asszony volt. Férjes nő, erős
temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.
A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arczát nem próbálom meg
leírni; mert az annyiféle volt, a hány szerepet játszott. Azt pedig a
szinpadon kivül többet játszott, mint a szinpadon. Ez volt rám nézve a
legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus
pályámat s elmenni vele szinésznek. A mire ő is biztatott. Én persze
primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt
nekem. Ez volt a legczifrább történet.
Az ötödik ideálom volt egy «Sáron rózsája». Igazán mélyen szeretett
polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk czélt, mert
az a bizonyos törvényczikkely még akkor nem volt szentesítve.
A hatodik volt egy szelid tekintetü, ártatlan gyermek, a kinek a komoly
arczába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septemvirnek a leánya,
a kinek az apja is szivesen látott. A mellett még lett volna belőlem
valami. Annak volt ambitiója. Gesztenyeszin haja volt és olyan szemei,
mint az őznek.
(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: «de hát
megbolondultál te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hát ha
a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.»
Légy te a felől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott
számomra és most huszonöt év mulva mind összekerültek egy csoportba a
házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt
ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a
feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok én rólam! Meg van
én nekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden
bűnömet fedezné egy hajszál.)
No ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal,
melyben Mauzolus királylyal egy ugyanazon taplóból faragott férjnek
vázoltam magamat. Hja ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de
azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a
párkáknak a törvényszéke tudja, a kik a szivekben és vesékben és
asztalfiókokban olvasnak.
Χ.
«Hát ez már micsoda schwindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni
a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva?
Higyjék, hogy már kilenczet átforgattak belőle s a szerint számítsák a
honoráriumot?
… Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy
kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos mathematikai
föladványokban szereplő «egy ismeretlen», hanem valósággal az első
regényszakasznak a czíme: a fatális görög «Ch» betü, a hellen alfabetben
= Χ.
Az a kiakolbólitott «ch», a mit az új magyar irók, mint szittya ajkakhoz
érdemetlen indigenát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s
helyette, váltogatva, hol a «k»-t, hol a «h»-t sorakoztatják, a használt
szó természete szerint. Így például, a hol anarchiáról van szó, ott azt
irják, hogy «anarkia», (mert az kemény falat) ellenben, a hol
psychologia fordul elő, ott azt irják, hogy «pszyhologia» (lágy az!) A
bacchanál a kezdetén iródik «bakkanálnak», a vége felé aztán jó neki a
«bahhanál»; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el? ha
a néppárt részes benne, akkor «makináció»; de ha a púroszok csinálják,
akkor «mahináczió».
De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betü
számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész
generácziót: különösen pedig engem.
Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy
szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.
A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porczikáit, hogy
németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták
meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor.
Calculust kellett belőle kapni, külömben nem adták ki a bizonyítványt. A
vizsgázó tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: «egy szót
sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka.» «Dehogy nem tud!
biztatá a hatalmas úr; állj elém fiam Szekeres: hát hogy mondják németül
azt, hogy «ember?» «Mensch!» felelt rá készen a diák. Például: «az ember
próbál?» «Das Mensch próbirt.» (Ezt a tarokkból tanulta.) «Hát azt hogy
mondanád magyarul, hogy «Ferd?» «Lú!» «Nagyon jól van fiam Szekeres!
Hiszen tudsz te németül». S adtak neki «elégségest».
Mikor aztán következett az új politikai korszak, a rájkszráttal, akkor a
furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a
közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a «német»-et, szidják
inkább a «görögöt».
Én épen akkor jutottam az érettségi vizsga fogzási korszakába.
Maig sem tudom, hogy miért kellett nekünk görögül megtanulnunk! Hiszen
nem mi járunk Athénásba Wertheim-kasszákat feltörni.
Abból pedig most már komolyan kellett vizsgázni, nem úgy, mint hajdan a
«Márton gramatikából»; mert ezzel az intézkedéssel magasabb kormányzati
és állampolitikai czélok voltak összekötve: gátat vetni az
intelligenczia túltengésének. Hogy ne legyen annyi jogász
Magyarországon. Erre volt jó a görög nyelv.
Engem a közgyámom, (árva gyerek voltam) nehogy a fővárosi erkölcstelen
világnak idejekorán martalékul essem, elküldött egy vidéki városban
hireskedő középiskolába; ott is, nagyobb biztosság kedvéért kvártélyra
és kosztra állandósított magánál a nagytudományu igazgatótanárnál.
Nagyérdemű, tudós Poprádi Esdrás uram igazán megérdemelte a czimeit;
mert ő maga négy kathedrát látott el. Ő tanította a geografiát, a
mathezist, az antikvitáteszt, meg a görög nyelvet.
A beszélő organumának bizonyos sajátságaért úgy hitták, hogy «szuszka.»
(Ugyanaz, a mit a német tájszólam úgy határoz meg, hogy «der
Knyaufete.») A ki a mássalhangzókat elvetéli: az «m»-et «b»-nek, az
«n»-et «d»-nek, a «g»-t «k»-nak, az «ny»-et «ty»-nek, a «z»-t «sz»-nek
ejti: az «r»-et pedig úgy elköszörüli, hogy «ch» lesz belőle.
Ez az átkozott görög «ch»! Soha sem volt vele a tanár megelégedve, a
hogy a görög «chi»-t kiejtettem: – úgy kell azt mondani, a hogy ő mondja
az «r»-et.
Ennélfogva a mit a clarissime praelegált, abból a szittyák nem értettek
semmit, a miből az a jó következett, hogy kénytelenek voltak a könyvből
is elolvasni az illető tudományt; mikor aztán felelni kellett, akkor
iparkodtak épen olyan szuszka (Dunántúl «tutma») kiejtéssel felelni,
mint a minő a professzor úré; a miből megint a professzor úr nem értett
semmit, de azért meg volt vele elégedve. – Egyáltalában nem üldözte a
studiózusokat az egzaminálással. Életelve volt: «quieta non movere.»
Bejött a tanterembe: fölolvastatta a katalógust, azzal leült a pulpitusa
mögé, fölnyitotta a könyvet, a hol a szamárfül be volt hajtva; rákezdte
a prelekcziót, ledarálta a penzumot; mikor az óra ütött, becsapta a
könyvet, leszállt a pódiumról s elballagott.
A ki többet akart tőle megtudni, az följárhatott hozzá privátára.
Ezek között különösen a görög nyelvtanból adott magánleczkék voltak
látogatottak, mivel hogy reggel hét órakor volt a terminusuk; télen úgy,
mint nyáron.
Nem, mintha a diákok nagyon tartanák magukat az «aurora musis amica»-hoz
s szeretnének korán fölkelni, hanem inkább azért, mert akkor még a
professzor aludt. Soká szokott aludni, soká fenn volt éjszaka.
Hát aztán ki tartotta a privátát Esdrás úr helyett?
Az bizony supleáltatta magát a külön tanórán a leánya által. Ő ott aludt
a mellékszobában, nyitott ajtónál, semmi vétség nem volt a dekorum
ellen; aztán a professzor fia is ott volt, – egy notórius árulkodó. Az
is velem egy klasszisban tanult.
Ψ.
Ez megint egy új fejezetnek a czíme; egy görög betü, úgy mondják ki,
hogy «pszi.»
Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell
kezdeni. – Majd lesz itt még orosz «asbuki» is.
Első a helyes kiejtés.
Hárman ültünk a hosszú asztalnál, a kik ezt tanultuk. Én, – a ficzkó, –
a báró, meg az Amarillis.
Le is szokás az alakokat írni ugye, a kik a regényben okvetetlenkednek?
Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még
olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még
lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyiratott; de ez majd
utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsu legény
voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magas-ugró a
tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami
napoleonias, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt
kérdezték tőlem: min nevetek? most is olyan; az volt a gúnynevem, hogy
«lomkiri» (L’homme, qui rit).
Az egyik szobatársam volt a «ficzkó», a tanár fia. Volt ugyan
keresztneve is: Agezilaus, de ezt nem használták, legföljebb a végét,
megtoldva egy «pub»-bal, – az apja maga is csak ficzkónak titulálta. Ezt
ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor
stréber volt.
Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetü, nyápicz legény; azért
még is ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.
A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No ennek nem kellett
gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja
würtembergi volt; mint dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott
egy felvidéki tótkirály familiájába s lett a fiából a legpogányabb
magyar sovinista, a ki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila
nevet kapott a keresztségben. Széles vállu legény volt; karja hoszszú,
tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete;
arczbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva s annyi
bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette s követelte, hogy azt
meglássák. Ez is jól tanult; a mathezisben különösen előtte járt a
professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a
vivó oskolában karddal csupasz testre; és a mellett a legjobb pajtások
voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is
megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonalám úgy
össze-vissza van szőve, gubanczolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem
tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy
csomóra fog fulni.
A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem:
Amarillis kisasszony…
… Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hitták az én első ideálomat. A
szent keresztségben igazi kalendariumi martyrnő nevét viselte.
Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember
diskrétus lenni.
Én a hölgyek neveit, a kik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak
látom virágnevekkel helyettesíteni.