Először azt a czimet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám
nézve nem regény), hogy «egy becsületes ember gonosztettei». Mert hát én
az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se «tisztelt hazafi»,
se «szeretett polgártárs», se «elismert szakférfiu». Csak becsületes
ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.
Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha
meghalok, porrá égetnek, s mint Artemizia királyné tett Mauzolusz
királylyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a
nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai
ellen.
És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a
gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy
neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, a mi nincs. Sohasem
szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem
így szólít, hogy te «bűnöm!»